logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Történelmi előképek az orosz földek egybegyűjtéséről

Putyin elnök egy tavalyi értekezésében világosan leszögezte: Ukrajnát, mint ősi orosz földet vissza akarja szerezni Oroszország számára. Az orosz birodalmi gondolat szerint Moszkva a „Harmadik Róma”, Róma és Bizánc után. Vagyis az egyetemesség, a Jó Rend evilági hordozója, ráadásul a kereszténység ortodox, „igazi” változatának őrzője, Bizánc jogutódja. Máthé Áron történész két történelmi előképet vizsgál meg a Huszárvágás blogon, az első részben meghökkentő módon nem egy orosz, hanem egy görög-bizánci császárról ír.

Az első főhős Palailogosz VIII. Mihály nikaiai, majd bizánci császár.

A Velencei Köztársaság 1202-ben tisztán üzleti okokból némi propagandával eltérítette a negyedik keresztes hadjáratot. Az ügyes velencei dózse (a végrehajtó hatalom feje) rábeszélésére és zsarolására a negyedik keresztes hadjárat résztvevői először a magyar király fennhatósága alá tartozó Zára (Zadar) városát, Velence adriai vetélytársát foglalták el és fosztották ki, majd Konstantinápolyba – vagyis Bizáncba – érve, először egy Nyugat-barát császárt juttattak uralomra, busás ígéretek fejében. Az illető rendkívül nagylelkű ígéreteit persze nem tudta, nem is nagyon akarta teljesíteni, majd egy Nyugat-ellenes puccs meg is buktatta. A nyugati keresztesek így megtámadták Konstantinápolyt és 1204-ben bevették a kelet-római fővárost. Egészen elképesztő mészárlást és fosztogatást rendeztek a nyugati lovagok. A keresztény világ művelt fele, beleértve a pápát is, elszörnyedt – írja Máthé Áron a Huszárvágás blogon.

A pápa már Zára ostromakor kiközösítette a résztvevőket az egyházból. A kiközösítést azután a velenceiek kivételével visszavonták, s ahogyan az már lenni szokott, az idő múlása és a keleti (ortodox) keresztény egyházszervezet visszatérítésének lehetősége Róma püspökének pásztorbotja alá megenyhítette hangulatot.

A nyugatra áradó zsákmányról nem is beszélve. Létrejött a konstantinápolyi Latin Császárság. Velence persze megragadta az alkalmat és a szintén nagyhatalmú kalmár-vetélytárs köztársaság, Genova képviselőit kiakolbólította az elfoglalt fővárosból. A velencei monopol-helyzet nem hozott hasznot a nyugati lovagoknak, ráadásul a nyugatiakat a görög nyelvű és ortodox hitű lakosság gyűlölettel fogadta Bizánc görögországi és kis-ázsiai részén is. Így a címzetes hercegek, grófok hiába osztozkodtak, uralmuk bizonytalan maradt, s a Latinokratia (Frankokratia), vagyis a „nyugatiak uralma” hanyatlást és folytonos hadakozást hozott.

Bizánci utódállamok is alakultak: az egyik ilyen volt a Nikaia (Nicea, ma: Iznik) központú görög császárság. Egy előkelő görög család sarja, a korábbi bizánci császári dinasztiák tagjait is felmenői között tudó Palailogosz Mihály harmincöt éves korára, az 1250-es évek végén komoly karriert tudott maga mögött. Fokozatosan emelkedett a ranglétrán, volt városi kormányzó, azután a Nikaiában felfogadott nyugati zsoldosok parancsnoka, de szolgált a kis-ázsiai szeldzsuk (még nem oszmán!) török szultánnál is. Végül hazatérve Nikaiába egy szerencsétlen gyermek-császár mellett először hadseregparancsnokká, majd társcsászárrá tette magát. 1259-ben vereséget mér a nyugati – főként francia nyelvjárásokat beszélő – lovagok seregére. Ez a győzelem bizánci katonai erő újjászületésének tűnt, még akkor is, ha Palailogosz Mihály egyelőre hiába ostromolta a fővárost, Konstantinápolyt (Bizáncot) a következő évben. Mihály így Genovával állapodott meg a velencések- és konstantinápolyi „latinok” elleni közös fellépésről. Ez végül feleslegesnek bizonyult:

Mihály egyik hadvezére talált egy nyugati árulót, és 1261-ben visszavette a „frankoktól” a legendás „Új Rómát”, Bizáncot.

Mihályt ezután már nem kísérte a szerencse maradéktalanul. Jóllehet a várost újjáépítette, lakosságát megkétszerezte (30 ezerről 70 ezer főre), de a Birodalom egykori nagyságát nem sikerült helyreállítania. A „hellén földek egybegyűjtőjének” Görögországot magát sem sikerült teljesen visszafoglalnia, ráadásul Északon az éppen felemelkedő bulgár-kun-vlach hatalom immár fenyegető volt. Ennél is nagyobb fenyegetést jelentett a nyugatiak állandó fenekedése, revansizmusa. Így az akkor még jelentős részben görög Kis-Ázsiából a határvédő erőket elvonták, s ennek a következménye a partvidék kivételével az egyre teljesebb eltörökösödés lett. Egy Ertogrul szeldzsuk-török vezér éppen ekkortájt Konstantinápolytól egy kőhajításnyira ütötte fel tanyáját. A fiát Oszmánnak hívták…

Mégis, a Palailogosz-család felemelkedése és Mihály – ezen a néven a VIII. császár – személye, elképesztő tehetsége, energiája további két évszázadot biztosított a görög Bizáncnak. A „Palailogosz-újjászületés” korszakát azonban a genovaiaknak való kiszolgáltatottság, az állandó török portyák, a nyugati zsoldosok garázdálkodásai és császári házból kiinduló trónviszályok, polgárháborúk fémjelezték.

A Palailogosz-családból az utolsó császár, XI. Konstantin karddal a kezében esett el székvárosa védelmében 1453-ban, amikor a törökök bevették Konstantinápolyt.

A család többi tagja először Korfura, majd Itáliába menekült. Volt olyan leszármazott, aki visszatért Mehmed szultán hívására és felvette a muszlim hitet. Egy másik nevezetes családtag III. Iván moszkvai nagyfejedelem felesége lett. Legvégül az európai történelemben a Palailogoszok neve akkor bukkant fel, amikor Maurice Paléologue francia politikus oroszországi nagykövetként-, majd külügyminiszter-helyettesként az első világháború éveiben és azt követően a trianoni diktátum előkészítésében is közreműködött. Paléoloque egy görög-román (vlach) bojárcsalád sarjaként született Párizsban, ahova édesapja 1848-ban menekült.

Hogy azután ennek a családnak tényleg volt-e köze a történelmi Palailogosz családhoz, inkább kérdéses.

Címlapfotó: Huszárvágás blog

Ajánljuk még