logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

A román irredenta mozgalom Trianon előtt

Miért nem figyelt oda a politika és a magyar társadalom a román irredenta mozgalomra Trianon előtt? Egyáltalán milyen terve volt a magyar elitnek a nemzetiségekkel? Szilánkok egy rövid lefutású kísérlet történetéből. Máthé Áron történész írása a Huszárvágás blogon. 

Régóta fejtörést okozott a történész számára – talán Nyírő József Néma küzdelem című regényének elolvasása óta –, hogy miért nem próbált a Trianon előtti magyar állam védekezni a feldarabolására irányuló törekvések ellen? S ha már az állam nem tett semmit – vagy alig valamit –, akkor miért nem csinált valamit a társadalom? Hatos Pál Az elátkozott köztársaság című kötetében említi, hogy falvak százai (!) szlovákosodtak vagy románosodtak el a Monarchia időszakában, 1914 előtt.

E blog hasábjain nemrég Grób László emlékezett meg Jancsó Benedek történetírói pályafutásáról, s arról, hogy hogyan próbálta figyelmeztetni kortársait a veszedelemre. „Tiszteltük Jancsót s tudtuk, hogy vastag könyveket szokott írni – de azokat nem olvastuk el, reá nem hallgattunk”  – idézte Grób a nekrológot. Nos, Jancsó Benedek azonban nem csak írt, hanem szervezőmunkát is végzett – próbált végezni. Ez volt az Országos Magyar Szervezet. S hogy mi volt ez a ma alig-alig ismert „NGO”? Néhány töredéket, elszórt utalást szeretnék egyes munkákból idézni, az alábbiakban.

1903-ban jött létre az Országos Magyar Szövetség, amely, a nemzetiségi törekvések megfigyelése és kezelése érdekében, politikai tanácsadó szerepkörre törekedett. Az intézmény tényleges irányítója Jancsó Benedek volt. (Bárdi Nándor ankét-válasza a Koinonia kiadó Autonómia c. kötetében)

A Vasvári Pál Kör az Országos Magyar Szövetség keretében alakult meg, amelynek magyarosító szándéka már annak idején sem volt kétséges. Bérezik Árpád alelnök a miniszterelnökséghez intézett sajátkezű levelében be is ismerte ezt, amikor leszögezte: „csöndesen, zajtalanul”, de „igen hasznosan” működünk, „hazafias irányban”.

Az Országos Magyar Szövetség alapszabálya is leszögezte ezt a célt, mondván: „a magyar társadalom szervezése az egységes magyar nemzeti állam védelmezésére s a magyarság elsőbbségének biztosítására, szemben minden olyan törekvésekkel, amelyek czélja az állam magyar nemzeti jellegének és egységének megváltoztatása”.

Az Országos Magyar Szövetség eszközeit a nem-magyar népek közötti társadalmi szervezkedés, az irodalom, a sajtó képezte. Az OMSz 1903. november 19-én nyerte el a Belügyminisztérium jóváhagyását és alig egy évre rá követte azt a ruszin vonatkozású „Vasvári Pál Kör” megalakulása. Az Országos Magyar Szövetség és a „Vasvári Pál Kör” célja vitathatatlan. A Kör története még feldolgozásra vár. (Mayer Mária: Adatok a századforduló ruszin (kárpátukrán) értelmiségének elmagyarosodásához, in: Történelmi szemle, 1977 (20. évfolyam, 2. szám))

Az 1903-as évben két jelentős társa­dalmi eseménynek is egyik főszereplő­je volt (Jancsó). Ekkor alapították meg gróf Es­terházy János és Herczeg Ferenc tár­saságában az „Országos Magyar Szövetség”-et, amely feladatul tűzte ki az ország bomlasztó nemzetiségi törek­vések elleni védekezés megszervezé­sét. Kérdezhetnénk, hogy ez miért nem volt állami feladat, miért egy társadal­mi szervezetnek kellett felvállalnia? Ha egy állam ugyanis védekezik az ellen, hogy különféle nemzetiségekhez tar­tozó polgárai ne robbantsák szét, terü­leteit ne szaggassák le róla… Nos ez – a józan ész szerint – alapvető állami fel­adat lett volna! Jancsó vállalta az ellendrukkerek „rosszallását” s az Országos Magyar Szövetség főtitkára lett. (Polgárdy Géza: Erdély nagy fia, in: Erdélyi Magyarság, 2005 április (16. évfolyam, 59. szám).

Ha Károlyi maga is elnéző mosollyal gondolt később vissza szövetkezeti buzgalmára, kevésbé lehetünk elnézőek másik, igaz nem annyira személyes érdeklődésből vállalt posztja megválasztása iránt. A koalíció hírhedt magyarosítási politikáját Apponyi reprezentálta. E politika enyhébb — és eredménytelenebb — vonala az ún. magyar közművelődési egyesületek létrehozása a nemzetiségi többségű végeken. Összefogásukra, szellemi támogatásukra volt hivatott az „Orzágos Magyar Szövetség”, amely 1906. november 4-én elnökévé választotta Károlyi Mihályt.

A szövetség irányát elég az alelnökök nevével jelezni: Herczeg Ferenc, Bérezik Árpád. A Magyar Szövetségben tartott elnöki székfoglalója mindenesetre feltűnést keltett és vitát váltott ki. Már a székfoglaló hangja is elüt a szokásos kirohanások-tól a „tótok és oláhok” ellen — bár tartalma összecseng ezekkel. […] Károlyi, miután barátnak és ellenfélnek elég fejtörést okozhatott radikális ízű nyilatkozatával, elnökölt 1907. január 6-án az Országos Magyar Szövetség évi közgyűlésén, hogy aztán hónapokra eltűnjön neve a sajtó hasábjairól — Ceylonba utazott. Csak tavaszra érkezett haza.(Hajdu Tibor: Károlyi Mihály politikai pályafutásának kezdete (1901-1909), in: Történelmi Szemle, 1975 (18. évfolyam, 2-3. szám))

Jancsó Benedek szabadkőműves volt, az 1920-as évek elején megfordult a kolozsvári Unió páholyban, tapasztalatairól tájékoztatta Bethlen Istvánt is, aki nem tartozott a szabadkőműves-üldözők közé,

bár Magyarországon betiltották a páholyéletet. (Miskolczy Ambrus “…igen, de…” (I. rész) In: Kétezer.hu)

Örülj Magyarország, van már prókátorod a rágalmazó külfölddel szemben:dr. Nagy Dezső orsz. képviselő és társai kimondták, hogy őrködni fognak, s visszavernek minden Magyarország ellen jövő támadást. Ezt ők, mint az Országos Magyar Szövetség huszársága fogják cselekedni. Meg vagyunk róla győződve,hogy komoly emberekkel van dolgunk, s Nagy Dezső komoly hadvezér, aki tudja,hogy ellenségeinkkel szemben milyen fegyvereket kell harcba vinni.

Tehát, ha ellenségeink azt mondják, hogy nincs magyar tudomány, Nagy Dezsőék csinálni fognak. Franciaországból megtámad esetleg bennünket Anatole France, hogy nincs demokráciánk, Nagy Dezsőék csinálni fognak demokráciát is. És így tovább, mert őrködni és védekezni csak így lehet, nemde dr. Nagy Dezső úr? Tehát örülj Magyarország. Nagy Dezsőék mindazt meg fogják csinálni, aminek a nincstelenségemiatt bántanak téged. (Ady Endre, “Lellei” álnéven /Budapesti Napló, 1908. február 1.)

A marosvásárhelyi Székely-Társaság dec. 27-én este 6 óra­kor a László vendéglő Székely-szobájában népes gyűlést tartott Kömőcsy József elnöklete alatt. A gyűlésnek egyetlen tárgya az Országos Magyar Szövetségés Székely-Társaságok közti kap­csolat létesítése volt. Kömőcsi elnök üdvözölvén a megjelenteket, dr. Jancsó Bene­deknek adta át a szót, aki országosan ismert álláspontját tör­ténettudományi alapoon fejtegette, s mutatott rá az erdélyi magyar társadalom szervezkedésének szükségére, mely egyben kapcso­latot keresne az Országos Ma­gyar Nemzeti Szövetséggel, s a Budapesten már meglevő köz­ponthoz csatlakoznék, hogy kép­viselete legyen, amely minden ügyben eljárna, ami a szerveze­tek tanácskozásai során kivitelre alkalmasan előkészíttetnék. (Székely Ellenzék, 1906. december 29.)

A küszöbön álló választás kezdődő mozgalmaiból világosan kitűnik, hogy a nemzetiségek külön politikai párttá szerveződve akarnak belevegyülni a választási harcba. Egy jelentékenyebb számú nemzetiségi párt nemcsak megbontaná a magyar párlament egységes magyar jellegét, hanem az egyes nemzetiségek szolidaritása esetén oly politikai en­gedmények kicsikarására is elég erős lehetne, a me­lyek útját egyengethetnék a magyar állam nemzeti­ségi federalista alapokra való áthelyezésének. (Budapesti Hírlap, 1905. január 8.)

Nos, eddig az idézetek. Hogy Hajdu Tibor az 1970-es évek közepén ilyen hangnemben írt, az érthető, de nem valami rokonszenves. Ady Endrétől politikai értelemben másra, mint gúnyos beképzeltségre és destrukcióra nem is számíthattunk. Viszont a fenti idézetek érdekes kérdéseket vetnek fel. Valóban gyengébb kiadása volt az állítólagos magyarosító állami politikának az Országos Magyar Szövetség? Ha sikertelen volt, akkor miért volt az? Ha Jancsó szabadkőműves lehetett, akkor miért nem nyert nagyobb befolyást a nemzeti irányzat a hazai szabadkőművességben? Pontosan mit csinált az Országos Magyar Szövetség?

Válaszok helyett inkább álljon itt még két Jancsó idézet.

„Mentől többet és behatóbban foglalkozom a román nemzetiségi kérdéssel, annál szilárdabb lesz bennem a meggyőződés, hogy a magyar nemzetnek a legtávolabbról sem áll érdekében kísérletet tenni, hogy a románságot nemzetiségétől megfossza, — sőt ellenkezően — egyenes érdekünk, hogy a románok e hazában mint románok és nemcsak mint magyar állampolgárok egyformán jól érezzék magukat, hogy nemcsak önerejükön, de a magyar állam és nemzet segítségével is erősödjenek nemzetiségben, vagyonban és kultúrában. […] Az igazság ellen vétkezném, ha azt állítanám, hogy a magyar politika célul tűzte volna ki a románoknak nemzetiségüktől való megfosztását. […] A mi hibánk nem az, hogy akármiféle célból is sokat foglalkoztunk volna a románsággal, hanem az, hogy számba sem vettük őket. Berendeztük állami és kulturális háztartásunkat anélkül, hogy csak eszünkbe is jutott volna mér-legelni, hogy hazánk keleti részében a románság többségben van.” (Idézi: Szász Zsombor: Jancsó Benedek, in: Magyar Szemle 9. kötet (1930. 5-8. sz.)

„Egyik fő oka annak, hogy a magyarság helyzetét az erdélyi részekben nem tudtuk az elmúlt – majdnem félszáz éves időszak alatt, annyira megerősíteni, hogy az biztosítva legyen a román nemzetiségi mozgalmak állandó hullámverései ellenében, az volt, hogy az erdélyi részekben összes kormányaink az arisztokrácia és a jobb módú birtokos nemesség hatalmi és osztályérdekét nézték magyar nemzeti érdeknek. Arról teljesen megfeledkeztek, hogy magát a magyar népet hogyan kellene Erdélyben: számban, vagyonban és műveltségben intézményekkel és okos beavatkozással folyton erősítve, alkalmassá tenni arra, hogy mint egyenlő ellensúlyozó erő, gát lehessen a román nemzetiségi tömegmozgalmak ellen. […] a román nemzetiségi vezetők sem csináltak igazi demokrata politikát, hanem a magyar példát követve, összes gazdasági és társadalom politikai eszközöket arra használták, hogy ez erdélyrészi birtokos nemességnek mindenben megfelelő román birtokos középosztályt teremtsenek önmagukból. Az erdélyrészi magyarságnak még az is szerencséje volt, hogy volt német városi polgársága is, amely igaz, hogy idegen beolvadók, örmények és zsidók segítségével, mint városi polgárság igen értékes elemét alkotja az erdélyi magyarságnak, és sok tekintetben igen jól betölti a pusztulásnak indult dzsentri hajdani társadalmi és politikai szerepét, sőt a lateiner értelmiség segítségével nagyobb kulturális, sőt merem mondani nemzeti öntudattal is. Viszont, a románságnak egyáltalán, némileg Brassót és Szebent kivéve, nem sikerült magából csak némileg számba vehető városi polgárságot is fejleszteni. Egyszóval, Kedves barátom, a régi mondás ez esetben is igaznak bizonyult: fennmaradhatunk nem a magunk okossága, hanem az isteni gondviselés jóakarata és ellenségének ostobasága következtében.” (Idézi: Miskolczy Ambrus, “…igen, de…” (I. rész) In: Kétezer.hu

Az első idézet nyomán tegyük föl a kérdést, hogy volt-e olyan, hogy magyarbarát román? Talán az egy Moldován Gergelyen kívül senki. Végül pedig a második idézet nyomán: lehetett-e volna “demokrata” (ami a korszak zsargonjában baloldalit jelentett) politikát csinálni úgy, hogy Magyarország egyben maradjon? “Haza és Haladás” egymásra találhatott volna-e? Vajon nem arról volt-e szó, hogy Jancsóék kimondták az A-t, de a B-t már nem tudták, nem akarták, nem merték?

Ajánljuk még