logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Politikai pszichiátria a kommunista diktatúrában

Az 1960-as évektől kezdve a politikai bebörtönzés helyett, illetve mellett a kényszerpszichológiai kezelést is alkalmazták a kommunisták ellenfeleikkel szemben. Erre eleinte a Szovjetunióban került sor, később a csatlós országokban, így Magyarországon is. Sok ezer ember életét tették így tönkre. A Huszárvágás legújabb videoblogjában annak járt utána, hogyan zajlott ez a gyakorlatban.

Máthé Áron egy 1970-ben megjelent szovjet jelentésből idézett példákat a Huszárvágás blogon arra, milyen mondvacsinált okok miatt minősítettek a kommunista vezetők vélemény- és mozgásszabadságra vágyó fiatal embereket „pszichiátriailag nem teljes értékű” reakciós elemeknek.

„Pszichiátriai betegek egy csoportja veszélyes bűncselekményeket hajt végre az államhatáron, igyekeznek feljutni a külföldre induló hajókra. 1969-ben a 32. határőrcsapat szakaszán az ötven, az országot elhagyni készülő közül tizenkilenc bizonyult pszichiátriailag nem teljes értékűnek.

A legveszélyesebb bűncselekményeket a következők hajtották végre:

  • Korotyenko, aki Kropotkin város sorozási állomásáról Novorosszijszkba szökött, és megpróbált feljutni egy olasz hajóra.
  • Pavlov, aki 1968-ban Szocsi körzetében segédmotoros csónakkal készült hazaárulást elkövetni
  • Grekajov, aki visszaeső módon kereste a külföldre szökés lehetőségét.

„Egyes betegek Moszkvába utaznak, és fanatikus kitartással igyekeznek külföldiekkel találkozni. Sok beteg rágalmazó, szovjetellenes koholmányokat és fenyegetéseket tartalmazó levelekkel árasztja el a különböző körzeti és központi szervezeteket.”

A pszichiátriai gondozóintézetek jelentése szerint az összesen 55 800 pszichiátriai beteg között sok az agresszív hajlamú. Jelenleg (1969-ben) 11–12 ezer betegnek lenne szüksége kórházi ellátásra, de az ilyen profilú kórházakban csak 3785 ágy van.

„Vajon nem lehetséges-e, hogy elmebeteg, aki nem látja a kommunizmus tudományos igazságait? Hiszen a kommunista diktatúrák, a létező szocializmus a legjobb társadalmi rendszer, amit csak ki lehet találni, ráadásul tudományosan kiszámított alapokon állnak. Ez olyan világos, mint az, hogy kétszer kettő, az négy.”

– idézte a történész, szociológus a szovjet kommunisták jelentését.

A marxista kitalációra épülő rendszerek, amelyek a hagyományos társadalmak helyébe léptek, és csak újabb bajokat, szenvedést hoztak az embereknek. A pszichiátriai Gulág a szovjet elnyomás egyik újszerű vadhajtása volt az 1960-as évek végétől – állapítja meg a kutató. „Jóllehet, a történelem során néhányszor már visszaéltek az elmegyógyítással – még az Egyesült Államokban is –, és az úgynevezett pszichológiai hadviselés részeként ilyen jellegű kísérleteket folytattak, mégis a szovjet blokkban vált először tömegessé és rendszeressé a politikai alapú pszichiátriai kezelés.”

A szovjet politikai pszichiátria létezését Vlagyimir Bukovszkij szovjet-orosz ellenálló hozta nyilvánosságra, aki maga is a pszihuskák, vagyis a politikai zárt osztályok foglyaként szenvedett sokáig. Bukovszkijt végül kémfilmbe illő módon cserélték ki Luís Corvalánra, a Chilei Kommunista Párt főtitkárára.

Rettegett tőle Kádár és rendszere: Pákh Tibort a kényszergyógykezelés sem tört meg

A Szovjetunióban történt pszichiátriai visszaélések híre idővel beszivárgott az akkori Magyar Népköztársaságba is. Ez nem utolsó sorban az alkoholizmus terjedésével függött össze. „A nemzeti létezés lefojtottsága, a közösségi céltalanság, a kádári kibeszéletlenség és a hagyományos kultúra szétverése miatt az alkoholfogyasztási kultúra megbillent, és Magyarország lassanként világrekorderré vált az alkoholizálásban” – fogalmaz a videoblogban Máthé Áron.

A kommunista diktatúra szerveinek azonban ez egy újabb lehetőség volt arra, hogy példát statuáljanak.

Aki kritikát fogalmazott meg a Kádár-rendszerrel vagy a kommunista berendezkedéssel szemben, az sok esetben orvosi szakvéleménnyel alátámasztott kényszeres alkohol-elvonókúrára, vagy a kórházak zárt osztályára küldték, esetenként – a börtönbüntetést súlyosbítandó – még a börtönkórházakon belül is.

Ennél azonban sokkal súlyosabb esetek is előfordultak a kényszergyógykezelésre, melyek közül a legismertebb Pákh Tibor esete.

Krassó György az akkor illegális Beszélőben így foglalta össze az esetet:

„Dr. Pákh Tibor jogász 1956 után tizenkét évet töltött börtönben tanulmányok írásáért. Azért nem többet, mert 1971-ben gyógyíthatatlan elmebetegnek nyilvánították, és hátralevő büntetését elengedték, miután éveken át elektrosokkos és inzulinkómás kezelésnek vetették alá. Pákh Tibor ugyanis a börtönben az elítéltek emberi jogainak védelmében éhségsztrájkot folytatott. Ugyanezt tette másfél évtizeddel később, 1980 tavaszán is a lengyel polgárjogi aktivistákhoz csatlakozva. 1981 októberében útlevelének elkobzása ellen tiltakozott éhségsztrájkkal, ekkor beszállították az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe. A kórházban kényszergyógykezelésben részesítették: elektrosokkot és a tudatára ható infúziót kapott, és durva mesterséges táplálást alkalmaztak vele szemben.”

Ekkor azonban már nem lehetett eltitkolni az ügyet, ezért 57 magyar értelmiségi és több nemzetközi szervezet tiltakozott az embertelen és életveszélyes kényszergyógykezelés ellen. Végül 1981 októberének végén Pákh Tibort kiengedték az elmegyógyintézetből.

Pákh Tibort elmondása szerint öt év alatt több mint százszor sokkolták elektromosan. Az egykori politikai elítélt azonban nem volt egyedül, számos sorstársa akadt Magyarországon.

Címlapfotón: Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának (MSZMP KB) első titkára beszédet mond a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kongresszusán a Budapesti Kongresszusi Központban. (MTI Fotó: Manek Attila)

Ajánljuk még