×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Milyen évünk lesz?

 

A prognózis nehéz dolog, különösen, ha a jövőre vonatkozik – tartja Niels Bohr fizikus fanyar humorú mondása. Alapvetően nem a történészek feladata a jóslás, bár nem egy társadalomtudós-guru állított fel hipotéziseket a jövőre vonatkozóan. Máthé Áron történész gondolatai a Huszárvágás blogon.

A leghíresebb páros a jövőre vonatkozó szcenáriók tekintetében Samuel Huntington józan, de az általa megjósolt módon bekövetkezni nem látszó feltételezése a civilizációs gócpontok háborús összecsapásáról; másfelől pedig Francis Fukuyama híres-hírhedt feltételezése a történelem végéről. Ez utóbbi úgy tűnik, hogy szintén elmarad és a történelem köszöni, jól van, folyik, folydogál tovább – írja Máthé Áron a Huszárvágás blogon.

Kérdezni azonban még egy történésznek is szabad, s ebből a szempontból van egy rendkívül kellemetlennek tűnő kérdés: visszafordítható-e 1989? Ne legyen félreértés, nem a kádárizmus visszacsinálására gondolok, hiszen a kommunista diktatúra megbélyegzett elgondolás Magyarországon a kormánypártoknál és az ellenzék jobb érzésű részénél is (bár van rosszabb érzésű része is, óbolsevikokkal és újkommunistákkal!). Abból a szempontból gondolok a „visszacsinálásra”, hogy nagyhatalmi szempontból milyen átrendeződés várható a térségünkben? Vajon magára hagyják-e a térséget az amerikaiak, s visszatérnek-e az oroszok? A németekről egyelőre nincs mit mondani, mivel láthatóan lelkesen keresik az önmegsemmisítő indítógombját, és jó eséllyel meg is fogják találni.

Nos, kisállami nézőpontból nehéz dió ez a nagyhatalmi kérdés. Hiszen ha nincs nagyhatalmi „védőháló” – rossz esetben elnyomás – akkor a kis nemzetek között bizony felmerülhet az igény a régi számlák rendezésére és az újkeletű vágyak kielégítésére. Ebből a szempontból Magyarország egyelőre nincs igazán biztonságos helyzetben. A környező országok magyarellenes alapvetésre épülő politikumai még nem mentek át olyan változásokon, ami számunkra megnyugtató lenne. Bár érdemes Magyarországgal együttműködni, hiszen megéri, de ehhez még igazi elrettentő erő nem párosul a mérleg másik serpenyőjében.

A nagyhatalmi befolyás kérdésére visszatérve, a másik lehetőség az, amikor ez érvényesül. Nos, ezzel az utóbbi száz évben nem jártunk jól. Igaz, például

a szovjet elnyomás időszakának emlékezete még akár szomszédainkkal közös „élményanyagot” is jelenthet. Olyasmi viszont, hogy „jóindulatú nagyhatalom” nagyon, nagyon ritkán jelenik meg – ha ugyan nem fogalmi ellentmondásról beszélünk.

Ebből a szempontból talán Trump elnöksége jelentett Magyarország számára igazi szélcsendet. Békén hagytak minket, miközben a NATO védőernyője érvényesült. De vajon most mi a helyzet? Mit akar az Egyesült Államok a szövetségeseitől és csatlósaitól, és mit kínál számukra? Mit üzen Amerika a világnak?

Ha végigtekintünk az amerikai történelmen, az amerikai elnököknek kevés kivétellel volt legalább egy, de inkább több nagy programja a saját választóik számára és üzeneteket is fogalmaztak meg a világnak. Így volt ez George Washingtontól kezdve, aki a függetlenség kivívásával és a szó szoros értelmében vett Új Világ építésével lépett a világ elé. Ha csak a huszadik századot nézzük, Theodore Roosevelt például „Square Deal” programmal lépett a választók elé. Ez a természeti erőforrások megőrzését, a trösztök megregulázását és a fogyasztóvédelmet jelentette. Az őt követő Taft lényegében az amerikai gyarmatosítás újfajta programját vitte végbe, a Fülöp-szigetek és a Kína felé; és persze Latin-Amerikában is a „banánköztársaságok” ügyeinek rendben tartása is többé-kevésbé hivatalos politika volt.

Woodrow Wilson elnököt az első világháború megnyeréséről és Tizennégy pontról mindenki ismeri. Harding elnök a Dawes-tervvel próbálta a megalázott és bűnösnek bélyegzett Németországot kiemelni a mocsárból s odahaza az „Utazás a [nép] megértéséért” (Voyage of Understanding) hatalmas politikusi teljesítményt jelentett. Calvin Coolidge elnök ugyan csak az indián őslakosság életét rendező nagy törvénycsomaggl állt elő, de a Dübörgő Huszas Évek (Roaring Twenties) idején elnöknek lenni önmagában is emlékezetes volt. Azt csinálta, amit a szinte soha nem létező „normális” körülmények között kell: hagyta, hogy az emberek maguk verekedjék ki a nekik járó helyet. Herbert Hoover a gúnyosan „csodafiúnak” nevezett elnök még elnöksége előtt egy hatalmas, az éhező kelet-európaiaknak küldött élelmiszersegéllyel-, illetve odahaza a Mississippi nagy áradásának megfékezésével és az újjáépítéssel már nevet szerzett magának. Elnöksége alatt a Szövetségi Farmgazdaságok Testülete (Federal Farm Board) felállításával a vidéki Amerikát próbálta a Nagy Gazdasági Világválság idején a bajból kihúzni, s a nevéhez kötődik a Hoover Moratórium is, amely a válság alatt az európaiak által visszafizetendő hitelek időleges felfüggesztése volt. Az utána jövő F.D. Roosevelt elnök New Deal-je és a világháborús Nagy Szövetsége a legnagyobb amerikai elnökök közé helyezi a demokrata politikust.

Truman elnök az atombomba bevetésével, majd a berlini léghíddal és a Marshall-tervvel biztosította az USA és szövetségeinek pozícióit a hidegháborúban, a Truman-doktrína meghirdetésével a nevét is pecsétként hagyta, miszerint a kommunista behatolástól fenyegetett országoknak segítséget fog nyújtani. A koreai háborút is megnyerte. Eisenhower elnök New Look politikája az olcsó és elrettentésre épülő nukleáris arzenál megteremtésével kiküszöbölte egy harmadik világháború kirobbanásának esélyét. Az Államközi Autóutak Rendszerét (Interstate Highway System) is ő teremtette meg, csakúgy, mint a faji szegregáció felszámolásának jogi és gyakorlati alapjait. Létrehozta a NASA-t és az ő idején kezdődött meg az Apollo program.

Kennedy elnök (JFK, ahogyan rövidíteni szokás) Békehadtestje (Peace Corps), a Fejlődési Szövetsége (Alliance for Progress) Latin-Amerikai államokkal, a kubai rakétaválság győzelemként való eladása, a belföldre szánt „New Frontier” politikai intézkedéscsomagja, berlini beszéde (Ich bin ein Berliner) és nem utolsósorban bejelentése, hogy az USA még az évtized vége előtt embert küld a Holdra, nos, ezek mind a nagyságot sugározták. Johnson elnök „Nagy Társadalma” ugyan visszatekintve kudarc volt, de mozgósító erejű volt és jól hangzott. A „Háború a szegénység ellen” (War on Poverty) szintén csak részleges és ideiglenes sikereket ért el, s Vietnamban sem sikerült áttörést elérnie. Mégis, Johnsonnak is volt programja és volt üzenete.

Nixon elnökre ugyan mindenki a némileg mondvacsinált Watergate-ügy kapcsán emlékszik, pedig ő fejezte be a vietnami háborút – a status quo fenntartásában csak a Kongresszus akadályozta meg –, a Kínával kapcsolatos politikai fordulata új távlatokat nyitott meg,

s ő volt az, aki a Jóm Kippur háború idején Izraelbe légihíd létesítését rendelte el, s ezzel megmentette a zsidó államot.

Az első olajválsággal és a növekvő állami kiadásokra válaszul „New Federalism” nevű belpolitikai programja hatásosan segítette a tagállamokat, hogy helyben próbálják meg a gazdasági helyzetet kezelni. A következő elnök, Gerald Ford idején írták alá a Helsinki Egyezményt, ami ugyan a később parttalanná váló nemzetközi „emberjogizmus” kiindulópontja volt, de a szovjetekkel szemben ügyes trükk abban a tekintetben, hogy a saját polgáraikkal szembeni bánásmód számonkérhetővé vált. Az utána jövő Jimmy Carter ugyan nem volt túl sikeres elnök, és számos hátrány érte az USÁ-t elnöksége alatt, de mégiscsak elindította az amerikaiak közel-keleti szövetségi rendszerének alapját képező zsidó-arab kibékülést a Camp David-i tárgyalásokon, továbbá meghirdette a Carter Doktrinát, amely a Perzsa-öböl térségét elsőrendű amerikai érdekeltségnek minősítette.

Ronald Reagan elnök viszont nem teketóriázott: egyszerűen megnyerte a hidegháborút, elég, ha csak a Gonosz Birodalma beszédét, vagy a csillagháborús tervét említjük.

Odahaza a Háború a Drogok ellen ugyan kevés eredményt hozott, de a War on Drugs akkor is egy hívószó marad. Az idősebb Bush elnök kétségtelenül az Új Világrend meghirdetésével, a NAFTA (Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Társulás) tető alá hozásával, és az Irak elleni első háborúval, továbbá a szovjetek egykori közép-európai csatlósállamainak átvételének megkezdésével beírta magát a történelembe. Clinton elnök ugyan a főként a Monica Lewinsky-afférról híresült el, de azért bőven volt programja és eredményei is. Elérte, hogy a szövetségi költségvetés elnöksége utolsó három évében (1999, 2000 és 2001) 1969 óta először többletet mutasson, a daytoni békemegállapodással szentesítette az USA szerepét az egykori jugoszláv térségben, előmozdította az izraeli-palesztín békefolyamatot, illetve sikeresen közvetítette az észak-írországi békét a nagypénteki megállapodással. A NATO-ba pedig új tagállamokat, többek között Magyarországot is az ő elnöksége idején vették fel.

Az utána jövő ifjabb Bush elnöksége idején folytatódott a NATO bővítése a balti és egyes balkáni államokkal. Mégis, Bush nevéhez leginkább 2001. szeptember 11-e kapcsolódik, s az azt követő Háború a Terror ellen. A War on Terror ugyan jól hangzott, de az afganisztáni kaland ekkor kezdődött, csakúgy, mint az iraki háború. Míg az előbbi esetében egy rövid, megtorló csapás indokoltnak tűnt, az utóbbi esetében egyszerűen hazugsággal indokolták Szaddám Husszein eltávolítását a hatalomból. Egy évtizedes helyben járás után először Irakban szenvedett vereséget az USA, s vált Irak az Amerika-ellenes Irán átjáróházává, majd a tavalyi afganisztáni kivonulás mutatta meg a koncepciótlan, sőt, hitetetlen (hit nélküli) vállalkozás vereségét. De ettől még az amerikai háborús potenciál villogtatása a War on Terror keretében mozgósító erővel bírt. Elnökségének végén köszöntött be a világméretű pénzügyi válság.

Barack Obama ugyan kissé komikusan kezdte elnökségét – hiszen még nem csinált semmit és már Nobel-békedíjat kapott – de jelszavakban nem volt hiány. Ezek tulajdonképpen az Obamacare néven foglalhatóak össze, amely egyfajta „jóléti rendszerváltást” szuggerált az amerikainak. Külpolitikáját tekintve ugyan megkezdte a kivonulást Irakból, de „cserébe” teljes felfordulás ment végbe a Közel-Keleten: Líbia, Tunézia, Egyiptom, Szíria – az „arab tavasznak” nevezett lázongás-sorozat állomásai. Az Arab Tavasz ugyan jól hangzott a sajtóban, de a mai napig tartó felfordulást okozott. Ráadásul Szíriában újabb front nyílt, s ide már nemcsak Irán nyomult be, hanem Oroszország is visszatért. Obama alatt zajlott a poszt-szovjet térségben lezajló „színes forradalmak” Bush alatt megkezdett sorozatának utolsó, de legfontosabb felvonása: Ukrajna megszerzése, a Majdan-téren megszervezett tüntetéssorozat és összecsapás keretében. Mégis, „Ukrajna” Obama alatt hívószóvá vált, mint a szinte világméretű, úgymond felszabadítási terv része.

Donald Trump elnök a „Make America Great Again” és az „America First” jelszavak mögé valóságos programot épített. Kereskedelmi háborút indított Kína ellen, felhúzta falat a mexikói–amerikai határon, s nekilátott a túlbonyolított, túlszabályozott eljárások egyszerűsítésének. Elnökségét mégis leginkább a koronavírus-járvány kitörése határozta meg, illetve nem utolsósorban az, hogy állandó politikai támadások kereszttüzében állt a média, a közvéleményformálók és az állami szervek egy része felől is.

És végül Joe Biden. Egészségügyi alkalmassága világszerte beszédtéma, s hívószava: Build Back Better, ami a koronavírus utáni gazdasági újjépítésre vonatkozna, üres maradt, és jószerivel feledésbe is merült. Annál is inkább, mivel a koronavírus-járvány egyelőre nem múlt el. Biden elnökhöz egyelőre a Black Lives Matter felkarolását és a letérdelést, illetve a katasztrofális afganisztáni kivonulást és összeomlást lehet társítani.

Szemben az elmúlt száz-százhúsz évvel, Amerikának jelen pillanatban nincs üzenete a világ számára, és nincs mozgósító szimbóluma, jelszava, amiből erőt meríthetne.

Most saját múltjának megbélyegzésével, hőseinek megtagadásával, polgárai bőrszín szerinti megkülönböztetésével, továbbá a BLM kapcsán valamiféle faji-kommunisztikus irányzat kezelésével van elfoglalva. Az LMBTQ szivárványos zászlaja nem lehet világszintű politikai program, sőt, még tartós hazai felhasználása is kétes. Hiszen ki akarna meghalni azért, hogy legyen Gay Pride day? Így felmerül a kérdés: vajon Biden alatt a következő nagy „kivonulás” vajon Tajvant vagy Ukrajnát fogja érinteni? Esetleg mindkettőt? Ha igen, lesz-e dominó-hatása ennek, ezeknek? Nekünk, magyaroknak, mit fog ez jelenteni, ha bekövetkezik?

Valami azt súgja, hamarosan megtudjuk – zárja gondolatait Máthé Áron.

Címlapfotón: Joe Biden amerikai (b) és Vlagyimir Putyin orosz elnök a Genfi-tó partján rendezett csúcstalálkozón, 2021. június 16-án. (Fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Mihail Mecel)