Kevesen tettek többet a 2011-ben elhunyt Menczer Gusztávnál azért, hogy a Gulag rémtettei köztudatba kerüljenek. Az egykori fogoly, túlélő kilenc évet vészelt át a sztálini Szovjetunió hírhedt lágereiben. Lánya, Menczer Erzsébet indítványára 2012-ben az Országgyűlés november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává emelte. A Menczer családban sokáig kibeszéletlen titok volt, hogy az apa és az anya is éveket töltött el a szovjet „haláltáborokban”. A Sztálin halálától a rendszerváltásig tartó kényszerhallgatás emléke a mai napig él Menczer Erzsébetben. A nagy taburól, a túlélők félelmeiről és a tanúság felelősségéről beszélgettünk.
– Az édesapja a rendszerváltás után aktívan részt vett a Gulag-telepekre hurcolt magyarok kárpótlásának kidolgozásában, a személyi kárpótlási törvény előkészítésében, ám még a nyolcvanas években elkezdte gyűjteni azoknak a névsorát, akik a Szovjetunióban hadifogolyként vagy kényszermunkásként dolgoztak. Hivatalosan hány embert hurcoltak a Gulagra Magyarországról?
– Szerintem soha senki nem fogja tudni ezt pontosan megmondani, mert csak azokról van fellelhető iratanyag, akik egyáltalán megérkeztek valamelyik börtönbe vagy lágerbe. Több mint nyolcszázezer a száma azoknak a magyar állampolgároknak, akikről biztosan és pontosan tudjuk, hogy elhurcolták őket. Közülük most, csaknem hétszázezer elhurcolt adatait kapta meg Magyarország, amelyeket az orosz levéltár idén februárban digitális formában átnyújtott az országos levéltárnak. Ezek hamarosan nyilvánossá válnak. Ebben az adatbázisban viszont egyáltalán nem szerepelnek a politikai elítéltek, azok akiket útközben öltek meg vagy hullottak el és az a csekély számú túlélő sem, akinek sikerült megszökniük.
Röviden: a kutatással foglalkozó szervezetek szerint az új iratanyagok és a rendelkezésre álló adatbázisok összevetésével és nyilvánosságra kerülésével akár egymillió fölé emelkedhet az elhurcoltak száma.
– Hányféle csoportját ismerjük az elhurcoltaknak? Kik közül válogattak?
– Négyféle okból hurcoltak el a Nagy-Magyarország területéről embereket a Gulagra. A hadifoglyokat csak a határig tartották nyilván, utána vagy azonnal elítélték őket, vagy egyszerűen ítélet nélkül valamelyik kényszermunkatáborba küldték őket az első transzporttal, menettel. Akit politikai okból elítéltek, az nyolc–tizenkét évet, akit kényszermunkára küldtek, az négy–hat évet kapott első körben. A kollektív bűnösség elve alapján kényszermunkára elhurcolt német nemzetiségűek száma több százezerre tehető. Nem válogattak, a civil lakosságot is megtizedelték. Szinte mindenkit elvittek tizenöt és ötvenöt év között, akinek volt jártányi ereje: férfiakat, nőket, gyerekeket. Komplett falvak ürültek ki, néptelenedtek el teljesen vagy maradtak életerő, jövő nélkül. És végül, a sor végén voltak azok, akiket koholt vádak alapján vittek el, raboltak el hazájukból. Az édesapámat és édesanyámat itthon, Magyarországon ítélte el politikai vádak alapján a szovjet katonai bíróság, a magyar hatóságok „szíves” közreműködésével.
„ Nyilván pénzzel nem lehet megváltani emberéleteket, de valamelyest a hátralévő életüket meg lehetett könnyíteni. Ezt a folyamatot a Gyurcsány-kormány 2006-ban behintette sóval.” A fotón: Menczer Erzsébet, 2019-ben (Fotó: Nemzeti Fotótár/MTI/Szigetváry Zsolt)
– Mikor dőlt el Magyarország sorsa?
– Korán, mert a háború után a szovjet vezetés gyakorlatilag szabad kezet kapott a Nyugattól, azt csináltak az először legyőzött, majd „felszabadított” országok lakosságával, amit akartak. Nekik elsősorban munkaerőre volt szükségük a Szovjetunió felépítéséhez, az ország háború utáni újjáépítéséhez.
Az oroszok a nácikhoz hasonlóan a megszállt országok népességét emberanyagként, fogyóeszközként kezelték. Meghatároztak egy lecsapolható létszámot, és vittek, akit csak vinni lehetett.
– Csak a háború után szedték össze az embereket?
– A közhiedelemmel szemben nem igaz az állítás, hogy csak a háború végével vittek el embereket. Anyámat már 1944 őszén elfogták Balatonfüreden.
– Véletlenszerűen válogattak az áldozatok között vagy már előre tudták, hogy kiket fognak keletre hurcolni?
– Papíron csak hadifoglyokat vihettek volna. De mondja meg nekem, hol volt nekünk nyolc-kilencszázezer fős hadseregünk akkor? Ezzel is megszegtek minden nemzetközi egyezményt. A szovjet csapatoknak létszámot kellett produkálniuk a pártvezetés felé, ezért ha ezt éppen nem sikerült a fogságba esett katonákból kiállítani, akkor vitték a civileket. Rájuk húztak valamit, ott a helyszínen összeírt, koholt vádat, és nem volt kérdés. Vitték. Nekik az ember semmi nem volt. Csak egy szám.
– Az édesapja hogyan került a szovjet hatóságok látókörébe?
– Apám orvostanhallgató és tehetséges fiatal atléta volt, ifjúságiként aranyjelvényes, de nyert korosztályos bajnokságot, és az utánpótlás-válogatottnak is tagja lett. Ám a háború közbeszólt, a nyilas hatalomátvétel után őt is besorozták. Három hónappal később egy kegyetlen tiszt büntetésként fagyban negyven kilométert gyalogoltatta, majd órákra kiköttette. Másnap megszökött, de a nyilasok elfogták és még aznap halálra ítélték. Úgy menekült meg, hogy elvállalt egy rádiós kiképzést, de mire befejezte volna, a háború már elveszett. Az orosz titkosszolgálat letartóztatta, a vád – mivel balszerencséjére értett a rádiózáshoz – kémkedés volt. Tízévnyi kényszermunkára ítélték. Teljes nonszensz, hiszen ki a bánatnak és mit is kémkedett volna. Ráadásul, mivel tolmács nem volt, kézzel mutogatták el neki az ítéletet. Így azt sem tudta, hogy a letöltendő idő hetet, hónapot, évet jelent-e. Végül huszonöt évet kapott, de ebből kilenc és fél évet raboskodott különböző munkatáborokban.
– Sztálin halála, a terror mérséklődése tette lehetővé a hazatérését?
– Igen, a hatalmi harcok idején, a Hruscsov-éra kezdetén, de csak második körben, 1955-ben. Akkor kétezren térhettek haza, előtte ezerötszázan még ’53 novemberében. A politikaiak közül nagyon kevesen élték túl a Gulagot.
– A Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét (Szorakész) a rendszerváltozás évében, 1990-ben alapította az édesapja. A szervezet elnökeként, édesapja örökségét ápolva ön az egyike azoknak, akik célul tűzték ki, hogy generációkkal ismertessék meg az elhallgatott magyar történelmet. Harminc év tükrében miként értékelné az emlékezetpolitika területén elért eredményeket?
– Egyrészt a személyi és vagyoni kárpótlás a maga nemében hatalmas segítség volt azoknak a családoknak, akik szenvedő alanyai voltak, generációkra visszamenőleg a kommunisták bűneinek. Nyilván pénzzel nem lehet megváltani emberéleteket, de valamelyest a hátralévő életüket meg lehetett könnyíteni. Ezt a folyamatot a Gyurcsány-kormány 2006-ban behintette sóval. Felejtsük el az egészet, zárjuk rá az amnézia ajtaját, egyáltalán ne beszéljünk róla. A baloldali kormányok akadályozták a társadalmi emlékezés természetes folyamatait. Harminc év távlatából visszatekintve nem gondoltam volna 1990-ben, hogy 2020-ban még mindig ott fogunk tartani, hogy magyarázni kell a keleti blokk szenvedéstörténetét, mert az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy valójában mi történt.
Európában, de Magyarországon is még mindig él a kettős mérce, és a kommunisták bűnei még ma is enyhe megítélés alá esnek. Miközben a kommunizmus semmiben nem különbözött a fasizmustól, a nácizmustól, legfeljebb az ing színében.
Ráadásul Sztálin országában már sokkal korábban voltak koncentrációs táborok, mint Hitler Harmadik Birodalmában. Hitlernek volt kitől tanulnia arról, hogyan kell a lágereket működtetni.
„Nagyon kemény ember volt. Három dolog volt, ami életben tartotta odakint. Először is, mindenféleképpen haza akart jönni, mert az nem lehet, hogy őt idegen földbe temessék el. Másodjára: minden nap elmondott egy imádságot és magyar verseket mormolt magában, hogy ne felejtse el az anyanyelvét.” A fotón Menczer Gusztáv 2010-ben (Fotó: Nemzeti Fotótár/MTI/Kelemen Zoltán Gergely)
– A csendes megemlékezések, emlékműavatások azonban nem nagyon érik el a mainstream média ingerküszöbét.
– Tessék nekem elmondani, hogy az elmúlt harminc évben melyik kereskedelmi csatorna emlékezett meg méltó módon bármelyik magyarországi emléknapról, állami ünnepről. Egyik sem. Az elhallgatás is egyfajta manipuláció. Az elmúlt harminc évben felavattunk az országban huszonhét emléktáblát, felállítottuk Magyarország központi emlékművét Óbudán, az Árpád fejedelem útján. De megnyitottuk az emlékek hidegzuhanyát más országokban is. Eljutottunk például Kazahsztánba, ahol – ezt kevesen tudják – a legnagyobb táborok működtek, és három különböző helyen is emlékművet avattunk az oda elhurcolt magyar állampolgáraink tiszteletére. Ezekben a táborokban több százezer rab szenvedett. Ezt fontos gesztusnak tartom, mert az egykori Szovjetunió területén is sokan vannak, akik emlékezni akarnak a családjaik, a hazájuk történetére.
– Szolzsenyicinig vagy Salamovig a Gulag története sehol a világban nem törte át a hallgatás falát: a szovjet rendszerhez igazodva a nyugati szocialista-szociáldemokrata értelmiség cinkosan hallgatott, a hagyományosan baloldali kötődésű művészvilággal vagy a filmiparral egyetemben. Azért nem dolgozták fel ezt az élményanyagot, mert ez belefér a baloldaliság krédójába?
– A baloldali érzelmű embereknek nagyon kemény feladat lett volna szembenézni a rendszer bűneivel. A téma tabuvá vált. Emlékezzünk a Terror Háza Múzeum felavatására. Hányszor követelték a pengefal lebontását vagy a működési engedély bevonását? Nem véletlen, hogy a múzeum rendszeres invitálása ellenére baloldali politikusok nem tették be oda a lábukat, mert kínos lett volna szembesülniük önmaguk vagy a felmenőik tetteivel. De a visszatérők, túlélők közül is mindenki hallgatott, mert hallgatni kellett. Akik így vagy úgy hazajutottak, azokkal azonnal aláírattak egy papírt, hogy mindarról, ami velük történt, soha senkinek szót nem szólhatnak, különben visszaviszik őket oda, ahonnan elhozták őket – és a családtagjaikat is. Ez olyan terhet jelentett számukra, amit sokan egyáltalán nem tudtak feldolgozni. Több túlélővel is beszéltem, aki csak a saját társai között volt hajlandó beszélgetni az átélt borzalmakról. A külvilágnak, a kívülállóknak semmit.
Emlékszem, amikor ’90-ben megalakult a Szórakész, akkor a túlélők három napi hideg élelemmel és három napi ruhával érkeztek, mert nem hitték el, hogy ha újra összegyűlnek és beszélnek, akkor senki nem fogja elhurcolni őket.
Persze korábban már találkoztak titokban is. Olyanokkal is találkoztam, akik arcról ismerősnek tűntek, aztán később kiderült, hogy gyerekkoromban már jártak nálunk. A bátyámmal a nagymamám szobájában ültünk, és vártuk, hogy a vendégek elmenjenek, akik a mi fülünknek hottentotta nyelven beszéltek. Az iskolában jöttem csak rá, évek múltán, hogy oroszul beszéltek egymás között. Innen lett számomra egyértelmű, hogy amikor lehetett összejártak és tartották egymásban a lelket.
– Mit jelentene önnek, ha végre sikerülne feldolgozni ezt a tragédiát?
– Mindig azt mondtam, és ma is azt mondom, hogy a Gulag–Gupvi-emlékév vége nem azt jelenti, hogy megtörtént a tragédia társadalmi feldolgozása. Ez nem a lezárást jelenti, hanem egy új időszámítás kezdetét. Ettől a pillanattól kezdve lehet kendőzetlenül beszélni a korszakról, ami megnyomorította ezt az országot.
– Édesapja beszámolóiból önt mi döbbentette meg a leginkább?
– Leginkább az, hogy miért kellett huszonnyolc évet várnom arra, hogy megtudjam, mi történt a szüleimmel. Ennyi idős voltam, amikor az édesapám először nyílt meg ’89 tavaszán. Még gyerekkorunkban elveszítettük édesanyánkat. Ő nagyon súlyos betegen jött haza a Gulagról. Édesapám elvitt minket Szombathelyre, ahol anyukánkat eltemették. Addig nem láthattuk a sírját. Ekkor nyílt meg apám és mondta a bátyámnak meg nekem, hogy akkor gyerekek üljünk le, és beszélgessünk egy kicsit.
Ezután fokozatosan helyére kerültek a dolgok, megértettem, hogy miért kiabált álmában, miért nézett állandóan a háta mögé, miért ette a levest és a süteményt is kenyérrel.
– Addig egy hangot nem szólt arról, hogy mi történt vele?
– Megérzéseink, kérdéseink persze voltak, de a válasz mindig az volt, hogy majd, egyszer. Apámat és a családunkat megbélyegezték. Nem nyaralhattunk külföldön, nem tanulhattunk ott, ahol szerettünk volna, és nem jöhettek hozzánk a barátaink.
Állandó rettegésben éltünk, valakik időközönként becsöngettek hozzánk, hogy »apád, anyád hol van?«.
Ennek az lett a következménye, hogy a bátyámmal eltávolodunk a saját korosztályunktól. Apám szerint jobb volt az egészséges távolságtartás, a békesség, nem kell senkivel sem túl jóban lenni, mert az nem szült volna jó vért.
„Emlékszem, amikor ’90-ben megalakult a Szorakész, akkor a túlélők három napi hideg élelemmel és három napi ruhával érkeztek, mert nem hitték el, hogy ha újra összegyűlnek és beszélnek, akkor senki nem fogja elhurcolni őket." A fotón, középen: Menczer Erzsébet 2016-ban (Fotó: Nemzeti Fotótár/MTI/Kovács Tamás)
– Hogyan birkózott meg a szörnyű emlékekkel?
– Nagyon kemény ember volt. Három dolog volt, ami életben tartotta odakint. Először is, mindenféleképpen haza akart jönni, mert az nem lehet, hogy őt idegen földbe temessék el. Másodjára: minden nap elmondott egy imádságot és magyar verseket mormolt magában, hogy ne felejtse el az anyanyelvét. Harmadjára: meg kellett állnia a helyét és el kellett végeznie a feladatát. A napi tizenkét óra bányamunka után, bement a kórházba, ellátta az orvosi teendőket is. Sorstársai mellett az őröket is gyógyította, de az egészsége megsínylette a megpróbáltatásokat. A Gulag-táborokban elfagytak a láb- és a kézujjai, ezért otthon is állandóan fázott. Gyerekként nem értettem, hogy miért, hiszen bent meleg volt, de ő állandóan felöltözve járt. Később megkérdeztem tőle, hogy hogyan bírta túlélni ezeket az elképesztő hidegeket? Azt válaszolta: egy idő után olyannyira csontig hatol a jéghideg szél, hogy elfelejtettek fázni. Megkérdeztem tőle azt is, milyen volt éhezni, hogyan lehetett túlélni élelem nélkül. Elmesélte, hogy mindent megettek, amit lehetett, nem válogattak. Apám jött rá, hogyan védhetik ki a skorbutot. Letépkedték a csalánt az erdőben, amin keresztül a bányába gyalogoltak. Abból főztek teát, ezért nem hullott ki a foguk.
A legborzasztóbb számára a sok verés és megaláztatás között az volt, hogy nincsenek emberi nevek, csak számok, hogy saját maguknak kellett a halottakat a jeges földbe elásni vagy egymásra szórni, hogy egymásról kellett lehúzni a kapcákat, mert nem kaptak csizmát.
– Sok legenda terjed arról, hogy akkora éhség volt, hogy a rabok a halott társaikból is ettek.
– Ez nem igaz. Soha nem ettek embert.
– A politikai bűnöknek mindig vannak örökösei. A baloldal a jobboldalhoz köti a fasizmus és a nácizmus bűneit. De ki hordozza tovább a Gulag, az elhurcolások bűnének felelősségét Magyarországon?
– Erre csak annyit mondanék, hogy az erre a kérdésükre adott válaszomat Szolzsenyicin már helyettem is megfogalmazta, miszerint: nincs olyan ember, aki egyszerre egészséges lélekkel bír és kommunista.
