×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Kokó 50 éves: Olyannak lenni, mint bárki más, de olyat tenni, mint senki más

 

Kovács „Kokó” István, az M4 Sport műsorvezetője 50. születésnapját tölti augusztus 17-én. Az olimpiai, világ- és Európa-bajnok rövid időn belül jutott a csúcsra, az első és egyetlen olyan ökölvívó Magyarországon, aki a sportágában elnyerhető minden létező címet begyűjtött. A mai napig aktívan sportol, úgy érzi, hogy sikerorientált emberként még számos cél áll előtte. Az interjúban a többi között beszél arról, hogy az ökölvíváson kívül mely sportok álltak hozzá közel, kitől kapta becenevét és melyik az a sajátos mozdulata, amelyre ellenfeleinek nem volt ellenszerük.

Kovács István, a Sydney-i ökölvívó világbajnokságon részt vevő magyar ökölvívó 1991. október 29-én (Fotó:
MTI/Németh Ferenc)

Az ökölvívás előtt több sportágat is űzött. Kedveli a labdarúgást, mai napig fut, triatlonozik, golfozik, síel. Honnan eredeztethető kötődése a sporthoz?

Kőbányán, Pongráctelepen nőttem fel, ahol a szórakozási lehetőség a sport volt. Az én gyerekkoromban nem az volt a kérdés, hogy sportolsz-e, hanem az, hogy mit. Azt hiszem, hogy a 70-es évek elején születettek, akik még az átkos utolsó időszakában nőttek fel, ugyanígy gondolkodtak a sportról. Az első igazolásom hivatalos sportegyesületben nyolcévesen lehetett az MTK-ban labdarúgóként, később a Törekvésben is játszottam, de az iskolában mindenféle sportágat kipróbáltam, mielőtt 14 évesen az ökölvíváshoz jutottam: például rövid ideig asztaliteniszeztem, cselgáncsoztam, jégkorongoztam, kézilabdáztam.

Mikor érezte először, hogy az ökölvívás lesz a sportja?

Úgy emlékszem, hogy rögtön az elején, az első egy-két edzés után éreztem, hogy ezt sokáig szeretném űzni. Köszönhetően talán annak is, hogy viszonylag kevés kudarcélménnyel kellett szembenéznem. Nehezebb úgy ott maradni a sportágban, ha az ember első mérkőzései között sok vereség van. Nálam szerencsére hamar jöttek a sikerek, alig egyéves pályafutás után már serdülő magyar bajnoki döntőt vívtam, aztán ifi, majd junior magyar bajnok lettem. Folyamatosan nyertem a versenyeket, három és fél éves ökölvívói pályafutással junior Európa-bajnoki címet szereztem és rövid időn belül felkerültem a felnőttekhez. Olyan hirtelen váltam sikeressé és a felnőttek között olyan gyorsan lettem profi sportoló, hogy nem is nagyon volt idő ezen gondolkodni.

Kovács István támad az észak koreai Csol Szu Csoi elleni mérkőzésen, az 51 kg-os súlycsoport döntőjében, az ökölvívó világbajnokságon Sydneyben. Kovács 25:15 arányú pontozással győzött és ezzel megszerezte Magyarország első világbajnoki aranyérmét ökölvívásban (Fotó: MTI)

Ebben a gyors tempóban át tudta élni a sikereit? Nem volt állandó teher, elvárás a győzelem?

Kezdetben nem voltak elvárások a környezetemben, a családomban sem. A többi telepi gyerekhez hasonlóan nőttem fel, vagyis a külvilágnak való megfelelés egyáltalán nem volt mérvadó. Édesanyámék, nagymamámék örültek, ha jó jegyeket hoztam a suliból, vagy ha sikeres voltam a sportban, összetartók voltunk, de nem voltunk az a kifejezett sportcsalád, amelyben minden arról szólt, hogy a gyerekből sikeres sportoló legyen. Nagymamám például akkor tudta meg, hogy bunyózok, amikor már magyar bajnok lettem. Elegendő volt tudniuk, hogy nem kallódtam el és jó közegben sportolok, azt viszont ők sem gondolták volna, hogy mindez később életcél, egy pályafutás kezdete lesz. Mikorra a sikerek már olyan szintre elértek, hogy 18 évesen junior Európa-bajnok lettem, akkor leváltam a családról és önálló életet kezdtem élni. A nagyközönség vagy a szakma elvárása mindig is inkább motivált, mintsem visszahúzott.

Ehhez az időszakhoz köthető „Kokó” beceneve is, mi ennek a története?

Volt nekem mindenféle becenevem, minekután a Kovács vezetéknevet rengetegféleképpen lehet becézgetni, egy ideig Kovinak hívtak. A családomnak és a közvetlen barátaimnak Pisti vagyok és az is maradtam, a tágabb kör viszont 18 éves koromtól kezdve Kokónak hív. Erre nagyon büszke is vagyok, hogy a sok Kovács István és Kokó közül – mert Magyarországon van jó pár ilyen névre hallgató ember – talán az enyém a legismertebb. A története 1988-ra nyúlik vissza, amikor a lengyelországi junior Eb-re készülve két honvédos versenyző, Lengyel István és Ignácz Géza kezdett el így hívni. A verseny után hazafelé jövet a Nemzeti Sport készített velem interjút, a cikkben az újságíró, Róth Ferenc is ezen a néven szólított, innentől ezt vette át a sajtó, az emberek, az ökölvívás és minden közeg, ahol ismertek.

Kovács István (Koko) győzelmét ünnepli az eredményhirdetésen a kubai Arnaldo Mesa ellen, az aranyéremért vívott olimpiai ökölvívó mérkőzése után a XXVI. Nyári Olimpiai Játékokon 1996. augusztus 3-án (Fotó: MTI/Bognár Gábor)

A sportnak köszönhetően körbeutazta a világot. Valóban világot látott, vagy a városnézésre nemigen maradt idő a versenyek alatt, után?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert sportolóként, sportdiplomataként vagy turistaként az összes kontinensen, nagyjából 120 országban járhattam, megláthattam a világ csarnokokon kívüli részét is. Vallom, hogy amikor a cél sokkalta fontosabb, akkor az út során nincs semmi másra idő, csak arra összpontosítani. Ilyen volt például a barcelonai vagy az atlantai olimpia. Ezekben a városokban azóta többször jártam és kiismerem magam, ha visszatérek, de tény, hogy ha versenyre, edzőtáborba utaznunk, akkor a szálloda, edzés, verseny körforgásban telik a programMár nincsenek gyerekfejjel megálmodott bakancslistás helyek, amiket mindenképpen szeretnék meghódítani, de Hawaiira és Új-Zélandra még kíváncsi lennék. Nyaralni és pihenni nagy örömmel megyek a világ bármely pontjára, de nem jelent nagyobb örömet Puerto Ricóban nyaralni, mint mondjuk Csopakon a barátaimmal.

Négy különböző súlycsoportban (papírsúly, légsúly, harmatsúly, pehelysúly) ért el eredményeket. Mennyire volt nehéz a súlytartás, sok lemondással járt?

Sportolói pályafutásom alatt mindig is kiemelkedő fizikai állapotban voltam, a kondíciómra, súlyhozásaimra soha nem volt panasz. Ilyen szempontból már amatőrként is profi szemlélettel dolgoztunk: az olimpiák és a nagyobb versenyek idején dr. Martos Éva dietetikus professzorasszony segítségével végig hangsúlyt fektettünk a fogyasztásra és az étkezésre. 1996-ban az atlantai olimpia idején fordult elő, hogy jobban kilógtam, 170 centis magassággal 60 kg környékéről mentem le az 54 kilóra. Általában 3-4 kilóhoz voltam szokva, így az a 6-7 kilós fogyasztás fárasztó volt és nehéz, de az eredmény érdekében nem volt kérdés, hogy elérem. Nekem nem jelentett akkora lemondást, mert szisztematikusan végeztem a feladatokat, de voltak olyan sporttársaim, akik az utolsó pillanatokra hagyták vagy nem voltak hajlandóak picit szigorúbban bánni az étkezéssel. A sportág velejárójaként elfogadtam, sőt, bizonyos szempontból néha meg is szerettem. Amikor az ember magas célt tűz ki maga elé és nehézségek állják az útját, egy idő után olykor mégis megszereti, mert úgy érzi, ha szenvedni kell érte, akkor értékesebb a cél és az út, amin végigmegy. Ha könnyű lenne, akkor mindenki ezt csinálná.

Az év legjobb férfi sportolójának választott Kovács István ökölvívó a Budapest Kongresszusi Központban december 18-án, az Év Sportolója díjak átadási ünnepségén 1996. december 18-án (Fotó:
MTI/Földi Imre)

Mondhatjuk akkor, hogy súlyhozásban szerencsés alkat. Igaz ez a sérülésekre is?

Alapvetően igen. Ujjtörés, orrtörés előfordult, de komolyabb sérülések nem nehezítették a pályafutásomat. Reményeim szerint agyi károsodás sem ért, a környezetem már figyelmeztetett volna, ha tapasztalnák a demencia a jeleit vagy bármilyen leépülést. Az ökölvívás egyéb sportágspecifikus sérülései, ha nem is kerültek el, de szerencsére nem törték ketté a karrieremet. Talán egyetlen mérkőzés volt, amit orrtörés miatt le kellett mondani és egy világbajnokság, amit kéztörés miatt hagytam ki. Azt hiszem, ezek beleférnek egy ilyen hosszú, 18 éven át tartó pályafutásba, amiből 14 év a nemzetközi élvonalban zajlott. Az más kérdés, hogy ez minek tudható be, szerintem az életmóddal és felkészüléssel függ össze. Ha valaki mindent megtesz annak érdekében, hogy ne sérüljön meg, akkor nagyobb eséllyel el is kerüli.

„1992-ben a személyiségem még nem állt készen arra, hogy olimpiai bajnok lehessek” - mondta egy korábbi interjújában. Az érési folyamat megtapasztalása türelemre tanította?

Biztos, hogy nem, mert még most, 50 évesen sem vagyok türelmes, a bölcsesség azon fokára még nem jutottam el, pedig ez nagyon jó lenne. Számos hibám van, az élsportolók a sok-sok pozitív mellett borzasztó sok hibával élő emberek, és talán pont ezért alkalmasak arra, hogy kiemelkedő eredményeket érjenek el. Nekem is megvannak ezek a tulajdonságaim: akaratos, konok, sokszor önző és akár még türelmetlen is vagyok. Barcelona után 1992 és 1996 között az érettségben affajta tudatosság és önismeret jelent meg, amellyel ezeket a hibáimat kezelve olyan lelkiállapotba, nyugalomba hoztam magam az elvégzett rengeteg fizikai és szellemi munkával, hogy csúnyán és talán nagyképűen hangzik, de a garantált győzelem lehetőségével, az olimpiai címért utaztam Atlantába.

Orbán Viktor miniszterelnök és gyermekei köszöntik Kovács István profi ökölvívót a Budapest Sportcsarnokban, ahol Kovács WBC interkontinentális bajnoki címet nyert a Burkina Faso-i Nabaloum Dramane ellen 1999. május 22-én (Fotó: MTI/Földi Imre)

Arra az olimpiára, amelyen megszerezte a magyar ökölvívás tizedik olimpiai aranyérmét. Azóta hányszor nézte vissza a menetelését, gyermekeivel közösen is látták?

A két nagyobb fiammal már régebben megnéztük, a kicsinek még ez korai lenne. Most, hogy az M4 Sporton az elmúlt időszakban újraélhettük az olimpiai sikereket, az atlantai olimpián megvívott öt mérkőzésemből kettőt Szántó Öcsi bácsival, korábbi edzőmmel néztünk végig. Igaz, nem együtt, mert a karantén miatt ő is, én is otthon voltunk, de telefonon tartottuk a kapcsolatot és elképesztően jó volt vele újra felidézni, amiket aztán a képernyőn is láttunk. Az együtt tévézéseknek pedig tipikus Öcsi bácsis zárása volt: természetesen most, huszonnégy év távlatából is talált még javítani való hibát a mozgásomban és az ökölvívásomban. Szerencsére akkor ezzel a hibával is meglett az olimpiai bajnoki cím.

Van olyan mozdulata, ami Önt jellemzi, amire túlzás nélkül mondhatnánk, hogy olyan „kokós”, mint a Magyar-vándor a tornában?

1991-92-től folyamatosan alkalmaztam egy, a sportpszichológusnál tanult gyakorlatsort, amit beépítettem a bemelegítésbe, illetve a bevonulásba. Ezt a monotonitás megnyugtat elv alapján olyan szintre fejlesztettem, hogy álmomból felkeltve megvolt az a ringrituálé, ahogy belépek a szorítóba. Gyakorlatilag, ahogy megérkeztem a csarnokba, az átöltözéstől a bemelegítésen át egészen a mérkőzés kezdetéig mindennek megvolt a maga koreográfiája, ami megnyugtató állapotot eredményezett. Általában siker követte ezeket a mozdulatsorokat. Talán a leglátványosabb az volt, amikor beléptem a szorítóba, megütögettem az alsó és a felső kötélsort, bementem néhány lépést középre, felugrottam a levegőbe és megráztam magam. Azt hiszem, ez olyan „kokós” mozdulat volt. Szintén látványosak voltak meccs közben azok a fogadóütések, amikor az ellenfelet kimozgattam egy bizonyos síkban és az ő ellentámadásába akár jobb, akár bal kézzel eltáncolva belevertem egy egyenest. Sokáig próbálták megfejteni, szerencsére az amatőr mezőnyben nem nagyon volt erre ellenszer, szinte minden mérkőzésen tudtam vele dominálni.

Kovács "Kokó" István elnyerte az Ökölvívó Világszervezet pehelysúlyú világbajnoki címét, miután a 12 menetes mérkõzés utolsó menetében kiütéssel legyõzte a dominikai köztársasági Antonio "Chelo" Diazt 2001. 01. 27-én (Fotó: MTI/Illyés Tibor)

Az sem titok, hogy a meccseken viselt nadrágjára az alábbi mottót tetette rá: „Olyannak lenni, mint bárki más, de olyat tenni, mint senki más”. Hogy érzi, sikerült?

A sportpályafutásomban igen. Magyarországon senkinek, a világban is nagyon keveseknek sikerült a sportág összes címét begyűjteni mind az amatőrök, mind a profik között. 320 mérkőzésből mindössze 15 vereséget szenvedtem, ez kiemelkedő győzelmi aránynak számít világszinten is, úgyhogy mondhatom, hogy beteljesül a mottó.

Elérte azt, amiről gyerekként álmodott vagy erről nem is álmodott?

Nem álmodtam erről gyerekként. Nagyon szerettem az ökölvívást, de a 80-as években nem gondoltuk volna, hogy ez lehetséges. A lehetőségekkel együtt nőttem fel, sok esetben szerencsém is volt, ha csak a személyes találkozásokat említhetem: az első feleségem, az edzőim: Szántó Imre Öcsi bácsi, Bódis Gyula bácsi és Wallenhofer Zoli bácsi, a sportágválasztás, az Univerzum jelentkezése és sok-sok olyan kis apró összetevő, amelyek formálták az életemet. Például a sportolói pályafutásom befejezése után a televízió adta lehetőség, a WBO bokszvilágszövetség, ahol először mint supervisor, később mint európai elnök szerepet kaptam a bizonyításra. Ha nekem ezt valaki leírja 1984-ben, hogy ilyen egzisztenciális hátterem, szép családom lesz, ennyire sokat látok majd a világból és ilyen emberré fogok majd felnőni, talán még én magam is kinevetem. Az akkori valóság annyira távol állt a jelenlegi életünktől, hogy még álomszinten sem gondoltunk ilyesmire.

A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje polgári tagozat kitüntetést vette át Mádl Ferenc államfőtől a Parlament Munkácsy-termében Kovács István olimpiai, világ- és Európa-bajnok, hivatásosként pehelysúlyú exvilágbajnok bokszoló 2002. április 15 (Fotó: MTI/Kovács Attila)

Látja magát, kitartását gyermekeiben?

Nem tulajdonítom magamnak azt a dicsőséget, hogy Bence és Gergő, a huszonhat és huszonkét éves két nagyfiam miattam lettek olyanok, amilyenek. Elképesztően büszke vagyok rájuk, nemcsak a tanulmányi eredményeik és a civil életben elért sikereik miatt, hanem azért, mert a személyiségük is annyira csodálatos és meghatóan pozitív, ami főként az édesanyjuk érdeme, valószínűleg neki köszönhetően váltak ilyen fantasztikus emberré. A legkisebb fiam, a második házasságomból született Zalán két és fél éves, rengeteg olyan jegyet hordoz, amit a két nagyobb testvére, úgyhogy reményeim szerint ő is majd hasonlóan nagyszerű kis emberré fejlődik. Talán ez a legszebb és a legnagyobb elismerés vagy siker, megtiszteltetés egy ember életében, amikor úgy érzi, hogy nem volt olyan rossz apa, és azt a feladatot, amit annak idején apaként vállalt, hellyel-közzel sikerült is megvalósítani.

A harmadik fia megfiatalította vagy általa újraértelmezte az apaszerepet?

Inkább azt mondom, hogy kitolta azt az időszakot, amikor még felelősséggel kell az embernek élnie. Egy 50 éves embernek, akinek már kirepültek a gyermekei, a társadalom megítélése szerint lényegesen kevesebb felelősséget kellett volna magára vállalnia. Az, hogy Zalán megszületett, a lehető legjobb, ami történhetett velem. Reményeim szerint ezt a feladatot, felelősséget továbbra is erőben tudom képviselni. Szerencsére nagyon jó fizikai állapotnak örvendek, és a teljesítőképességem sincs annyira távol az egykori csúcstól. Jelenleg is folyamatosan aktív edzéseket végző triatlonista vagyok. A fizikai állapotommal nincs gond, remélem, a szellemi állapotom sem fog idővel leromlani és 70-80 évesen is élvezettel szemlélhetem az akkor éppen tinédzserkorból kilépő legkisebb fiam életét.

A család mellett melyek voltak élete eddigi legemlékezetesebb pillanatai?

Egyértelműen a három gyermekem születése és az olimpiai bajnoki cím. Természetesen a többi sportsiker is emlékezetes volt. De annál nincs csodálatosabb élmény, mint amikor az ember hagy magából valamit és valakiket a Földön, fantasztikusan nemes és szép feladat. Még csak 50 éves vagyok, de azt hiszem, amiket nagyon szerettem volna, azokat többnyire sikerült megvalósítani. Azt nem mondom, hogy mindent, mert akkor elméletileg már nem is lenne nagyon értelme az életünknek. Folyamatosan jönnek az új célok, a gyermekek nevelése, a sportdiplomáciai és a sportban végzett feladataim még sok-sok lehetőséget adnak a bizonyításra.

Mi a megfelelő elegy, ami segíti, hogy jól működjön a család, a média, a sportdiplomácia, az üzlet a hétköznapjaiban?

Megtanultam önállóan, másoktól függetlenül elvégezni a feladataimat. Jelmondatom, hogy „úgy bízz magadban, hogy ne legyen szükséged senkire”. Szerencsére olyan család és közeg vett körül az első házasságomban és a második házasságom is ilyen, amelyben segítőkész és a munkámat, pályafutásomat támogató emberek között élhetem az életem. Ez a csapatmunka megkönnyíti, hogy mindenre megfelelő idő, energia jusson. Igyekszem úgy élni, hogy ez a támogatás ne szükség, hanem lehetőség legyen a céljaim eléréséhez.

Kovács Koko István olimpiai, amatőr és profi világbajnok ökölvívó, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete forralt bort kínál az Operaház előtti Diótörő Fesztivál adománygyűjtésén 2013. december 17-én. Mögötte Rost Andrea operaénekes.
(Fotó: MTI/Kovács Tamás)

Aktív sportpályafutását követően a médiába vezetett az útja. A kamera ezen oldalán és a stúdióban hasonlóan magabiztosan mozog, mint a ringben?

Beszélni, beszélgetni szeretek. A tévé lehetőséget adott az elmúlt több mint tíz évben, hogy többnyire sportspecifikus műsorokban beszélgethessek emberekkel, megfogalmazhatom a véleményemet, feltehetek másokat is érdeklő kérdéseket. Ezt jelenti nekem a televíziózás. Soha nem vágytam a mainstream bulvár részére, noha egy ideig dolgoztam ilyen műsorban. Azt is látom, hogy miről szól ma a média, és nem minden tekintetben vagyok elégedett, de ahogy régen is a sport volt a legfőbb szórakozás, úgy érzem, hogy most is az ideális terep erre a sporttelevíziózás. Az M4 Sport olyan gazdag sportkínálattal és szakmai színvonallal bír, ami lehetőséget ad arra, hogy az ember megfelelő szinten képviselje a sporttelevíziózást, miközben folyamatosan fejlődik. Büszkeséggel tölt el, hogy a csatorna csapatát erősíthetem.

Sikerorientáltként a sikereket most is folytatja, 2020-ban a Testnevelési Egyetemen ökölvívó-szakedzőként szerzett diplomát.

A hírekben azt írták, hogy doktoráltam, de ez nem igaz, a közgazdasági és a sportmenedzseri diploma mellett idén szakedző lettem, doktori címet nem tervezek. Ha csak tanultam volna és nem vizsgáztam volna le a végén, akkor is nagyon jól jártam volna ezekkel a képzésekkel, mert szerettem volna átlátni a gazdaság működését, hogy a 32 éves koromra szó szerint vérrel verejtékkel megszerzett vagyont ne herdáljam el; emellett érdekelt a magyar és a nemzetközi sportszervezetek működése, finanszírozása. Néhány ökölvívó barátom el akart indulni a szakedzői úton, azonban nem volt elegendő a létszám a képzés indításához, ezért jelentkeztem és ott ragadtam, a végére pedig nagyon jól sikerült diplomamunkával és védéssel jöttem ki, azonban nem lesz belőlem edző. Arra volt szükségem, hogy mélyebben megismerkedjek a tananyagokkal és dolgoztassam az agyam, fiatalabbnak érezzem magam, hogy van még miért és hova fejlődni.

Kovács István (Kokó) olimpiai és világbajnok ökölvívó a Pető Intézet rendhagyó, motoros felvonulással egybekötött tanévnyitóján az intézmény előtt 2018. szeptember 5-én (Fotó: MTI/Mohai Balázs)

Úgy tűnik, teljes az élete. Hiányzik még valami, amire nagyon vágyik?

Szerencsére az életem minden időszakára igaz, hogy nem nagyon éreztem semminek a hiányát. Ha igen, akkor az talán 1992 és 1996 között az olimpiai bajnoki arany volt. Azonban az elégedettség és a teljes élet nem ugyanaz. Nem vagyok elégedett, mindig mindenhol és mindenben szeretnék, és úgy érzem, hogy még tudok is javulni. Most éppen a hatodik ironmanemre készülök. Itt is megvannak az egyéni céljaim, amik nem a győzelemhez, hanem a saját határaimhoz kapcsolódnak, ezekért a célokért edzettem egész évben. Mondhatnám a NOB-hoz, a WBO-hoz vagy az M4 Sporthoz kötődő feladataimat is, amiket szeretnék megfelelő módon elvégezni, és messze még a vége. Éppen ezért nem jelenhet még meg az elégedettség érzése, mindig lesz miben fejlődni.

(Fotó: MTVA/Nagy András)

Egyik kedvenc verse Radnóti Miklóstól a Töredék című, mennyire érzi most magáénak?

Nagyon sok kedvencem van azóta. Az élet számtalan különleges szituációt hoz, amik valószínűleg a kultúrában, a versekben, a regényekben már valaha megjelentek. Nehéz olyan új érzést, helyzetet találni, amire ne lehetne valamilyen jó idézetet vagy verset felhozni. Azt hiszem, a jelenlegi állapotomra nem is Radnóti költeményei, hanem vidámabb versek illenek, mert azon túl, hogy nyár van, az életemben nemcsak kívülről, hanem belülről is minden rendben van.

Hogyan tervezi tölteni az ötvenedik születésnapot?

Most kivételesen ketten a feleségemmel megyünk el egy régi célállomásra, a születésnapomat ott ünnepeljük, már az asztalt is lefoglaltam a kinézett étteremben. Egyébként a nyár jelentős részét Magyarországon töltjük, itthon nyaralunk, meglátogatjuk a barátainkat a Balaton több pontján. Eddig minden évben hatalmas bulit, minimum egy kerti partit tartottam, előfordult, hogy fellépő művészekkel tarkítva. Most én magam nem tartok ünneplést, de nem tudom, hogy mi vár rám az ötvenedik születésnapomon.