Szerencsés Károly: A revízió a magyarság számára erkölcsi kötelesség

– Voltak hangok, sugalmazások, amelyek szerint Magyarország történelmi határai csak a Monarchia gyámsága alatt voltak fenntarthatók, azaz: a magyar nép nem képes önállóan megtartani természetes életterét. Igaz ez a feltételezés?

– Kétség kívül sok igazság van ebben az állításban, de önmaga lényegében nem tudom elfogadni, mert ezzel elismerném a magyarság életképtelenségét. Pedig annyian sugalmazzák ezt bő kétszáz év óta, még ma is. De nem vagyok erre hajlandó. Csak hát a múlton nem tudunk változtatni.

A kérdés megértéséhez vissza kell mennünk a háromszáz éven át tartó török háborúhoz, amely végzetesen kivéreztette a magyarságot. S bár sikerült talpra állni, 1848–49-ben figyelmeztető jelzéseket kaptunk. A Habsburg- és az orosz hadsereg beavatkozása és az árnyékukban tapasztalható kegyetlen vérengzések a románok, szerbek részéről mondatta ki sokakkal, hogy

Ez a „valamelyik” a Habsburg Ausztria kellett, hogy legyen. Voltak magyarok, akik a „gyámsággal”, akár az önálló nemzeti létet is feladták volna a németek irányába, mint ahogy voltak olyanok is, akik 1945 után a másik irányba „vállalták” az effajta gyámságot. Ezért lennénk „kompország”? A magyarság 1848–49-ben mindenkinek megmutatta erejét és demokratikus iránymutatását. Bizonyította megújult integráló képességét, szellemi erejét, szervezőkészségét. De az abszolutizmus rombolásai, a nemzetiségek törekvései arra ösztönözték a magyarság egy részét, hogy fogadja el, kényszerítse ki a kiegyezést – ahogy akkoriban mondták, a „kiegyenlítést”.

– Helyes volt ez a gondolat? Ma már tudjuk, hogy Kossuth Lajos ezt végzetes lépésnek tartotta.

– A gondolat helyes volt, mert az Osztrák–Magyar Monarchia létrejötte lehetőséget nyújtott a magyarságnak arra, hogy egy nagyhatalom keretein belül és egy másik, a német szövetséges oltalma alatt szakszerűen, békében kiépítse modern, polgári államiságát, felzárkózva ezzel Nyugat-Európához. S lehetőség látszott arra is, hogy az itt élő népek visszataláljanak a békés, testvéri együttéléshez. Herczeg Ferenc sokak nevében írta: „meg voltam arról győződve, hogy a kiegyezés a legnagyobb szerencse, amely a nemzetet Mohács óta érte.” Ezzel szemben álltak, akik szerint Német-Ausztriához kötni sorsunkat egyet jelent a bukással, mert az osztrák sas szükségszerű hulltával Magyarország megégettetik. Az itt élő népek ellenünk fordulnak, s veszélybe kerül a magyar államiság is. Ez Trianon.

– Ezen a ponton fel kell tennem a kérdést: vajon tényleg a kiegyezés volt a zsákutca?

– Nem. Az eltérés a kiegyezés eredeti szándékaitól: ez volt a hiba. A Habsburg-ház által kierőszakolt túl erős jogosítványok. A törvényjavaslatok előzetes ellenjegyzésének joga a miniszterek kinevezése, a hadsereg feletti szinte korlátlan uralom. A „másodpolgárság”. Igaz megkaptuk a közös védelmet, helyreállt a nemzeti önállóság, és helyreállt a területi egység. Megvalósult az unió Erdéllyel, megtörtént a magyar–horvát kiegyezés. Kiépítették a jogállam intézményrendszerét: a parlamentarizmust, sajtószabadságot, önkormányzatiságot, és megindult az ipari, technikai modernizáció, ezek mind tiszteletre méltó teljesítmények.

– Ezek mind olyan mellékhatások, amelyek sokak számára érvek lehetnek a Monarchia gyámsága mellett. Mi volt a probléma akkor?

– Leginkább az, hogy a „kiegyezésbe” becsempészték a bukást. Nem véletlen, hogy Deák Ferenc nem ment el a koronázásra. Szinte az első perctől kezdve megkezdődött a politikai harc, az állandó hadakozás az uralkodóval, a dualista rendszerrel szemben.

Ilyen volt a nemzetiségi kérdés, a földkérdés, a választójog kérdése, az értelmiség, a vállalkozói, kereskedői réteg elidegenedése, a kivándorlás, a szociális probléma, a tudatos nemzetiségi aknamunkával szembeni teljes tehetetlenség, amelynek hatására a magyarság Erdélyben, de a Felvidék egyes részein is gazdaságilag háttérbe szorult, és megkezdődött az elvándorlás, a szórványosodás is. Hiába figyelmeztettek Bethlen Istvántól Kós Károlyig sokan:

a tehetetlenség lett úrrá az országon.

– Miért nem hallgattak rájuk?

– Nem vettünk tudomást arról, hogy körülöttünk a Kárpát-medencében felnőttek más nemzetek is. Így erősödtek meg például a románok gazdaságilag, kulturálisan és nemzeti céljaikban is, s ehhez nemcsak tőlünk kaptak segítséget (a magyar megengedő és türelmes kulturális, oktatási, egyházi szabályozással), hanem a duzzadó ambíciójú szomszédos „anyanemzettől” is (Erdélyben az Astra Egyesület és a mögötte álló román bankok révén). Cselekedni kellett volna, de ezt elmulasztottuk. A vér és a pénz szava mindennél erősebb volt. Naivitás volt ennek ellenkezőjében bízni. Olyan káros és félrevezető tévhitekben, mint abban, hogy az erdélyi románok sokasága 1911-ben inkább tartozna Budapesthez, mint Bukaresthez. Vagy, hogy inkább lenne független, az ott élő magyarokkal, szászokkal a „keleti Svájcban”.

Akárhogy is, Kossuthnak igaza lett: az egyezkedés, alkudozás „a nemzet önérzetét és erejét elzsibbasztotta”.

Hozzátehetjük: a fél évszázados tehetetlenség pedig közömbössé tett milliókat az államvezetés, sőt, az állam irányába is. Ezt felnagyította a hosszúra elnyúló háború. Így következhetett be az összeomlás, ami 1918–20-ban a trianoni döntéshez vezetett. Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy mi ebből a tanulság?

Bekövetkezett, amit Ady Endre előre érzett: „Minden Egész eltörött” a közöny mély csöndje és a „forradalmak” lármája közepette.

– A pillanatnyi revíziók látszólag erősítették a nemzetet. Jól kifejezi ezt az a tény, hogy a korszak legnépszerűbb dalai „irredenták” vagy „irredenta hangvételűek” voltak. Mit jelentett akkor a magyaroknak (beleértve a politikát és az átlagembert is) az átmeneti revízió élménye? 

– A revízió a reményt jelentette. Emberfeletti erőfeszítést, szembeszegülést a Herder szuggerálta végzettel, a nemzethalál víziójával. A magyarsággal szembeni negatív európai közhangulattal. Ezt mesterségesen táplálták, sok pénzt költöttek rá, s e mögött is politikai érdekek húzódtak. Elsősorban az orosz aknamunka, amelynek komoly hatásai voltak. Végül ez lett a Nagy Háború kiváltó oka is. Ennek fő célpontja az Osztrák–Magyar Monarchia volt, amely lényegéből fakadóan nem lehetett nemzetállam, mert eleve fából vaskarika egy osztrák–magyar (dualista) nacionalizmus. De Ausztriához kellett érteni Prágát, Krakkót és Lemberget is. Röviden:

Trianonban a győztesek által is meghirdetett célokkal olyan arcpirítóan ellentétes döntések születtek, amelyeknek revízió alá vonása erkölcsi kötelesség is. A revíziót a magyar társadalom döntő többsége az igazsághoz kapcsolta.

A dalok, amelyekre utal, érzelmeket fejeznek ki. Az a nemzedék a „mindent vissza” bűvöletében élt. De erre már igen kevés esély mutatkozott. Ezért elfogadták a részleges megoldásokat, mint például az etnikai határok lehető legigazságosabb megalkotását a Kárpát-medencében. Ezt feltétlenül erkölcsi kérdésnek tekintette minden magyar. És az is.

– Az igazság élménye összekapcsolódott Trianonnal, de mit jelentett szellemi és erkölcsi értelemben ez az igazság?

– Talán itt érdemes utalni rá, hogy Trianon csak az 1947-es párizsi békével együtt értelmezhető. Mert 1938 és 1941 között sikerült revízió alá venni a trianoni határokat. Ezzel olyan határokat húzni, amelyek jóval közelebb álltak, mégha tökéletesek nem is lehettek, a Kárpát-medencei valós etnikai határokhoz, mint a trianoni vonalak. De a párizsi béke ezt az erkölcsi igazságot újra lerombolta. A „győztesek” ezt a revíziót is a kiirtandó nemzetszocializmus és fasizmus szekeréhez kötötték. Az igazságunk így szembekerült egy másik igazsággal, s nem kétséges, hogy melyik érvényesülhetett. Ezért a frusztrációnk. Mert a mi igazságunk nemcsak a szomszédaink vélt vagy valós igazságaival került szembe, hanem az egész világ közgondolkodását döntően meghatározó igazságéval is. Mit lehet erre mondani?

Két igazság nincs. Az igazság nem egy kártyalap. A nagyobb üti a kisebbet. Az erősebb a gyengébbet. Ezért érezzük magunkat egyedül. S amin változtatni kell: bejuttatni a saját igazságunkat a regnáló igazság keretei közé.

– Tudása és megérzései alapján mit gondol, elkerülhető lett volna a Trianon-szcenárió?

– „Trianoni” szcenárió nem létezett. Nincsenek titkos forgatókönyvek. Nincsenek kották, eltervezett és végrehajtott összeesküvések. Számtalan elképzelés, cél, álom, nagyhatalmi törekvés, nemzeti akarat létezett. Könyvekben, pamfletekben, szerződésekben, kiáltványokban fogalmazták meg ezeket. Fehér asztalnál, kanalas testvérek páholyaiban, főhadiszállásokon és irodalmi szalonokban.

Masaryk és Benes lehettek bármekkora bajkeverők, ha a magyarság jobb állapotban van, nem érhettek volna célt. Hogy éppen ez a trianoni döntés született, sokszor úgy érzem fatális lépések következménye. Jól tudjuk, hogy egészen az Nagy Háború végéig reális alternatíva volt a Monarchia fenntartása, persze jelentős átalakításokkal. S annyi minden felmerült, a Csehszlovák Köztársaságtól (egy Romanov uralkodóval) a magyar–román perszonálunióig vagy Erdély és a Partium kantonokba szervezéséig. Az bizonyos, hogy a háború alatt már megfogalmazódtak (néha szerződésekben is) olyan elképesztő megoldások, mint Románia előrenyomulása a Tiszáig, a Mátra és Miskolc Csehszlovákia általi bekebelezése, Bácska, Szeged, Pécs elcsatolása a délszláv államhoz, a csehszlovák–délszláv korridor a Dunántúlon, Sopron Ausztriához csatolása, s végül felmerült a magyar állam teljes letörlése is a térképről. A lengyel államot négyszer is letörölték a térképről.

Szóval akár mi itt, Budán, Pesten, Fehérváron, Kecskeméten, Egerben lehetnénk ma nem magyar állampolgárok,

akiknek korlátozzák nyelvhasználatát iskolában, hivatalban, az élet minden területén, mint teszik ezt Kolozsvárott, Nagyváradon, Pozsonyban, Kassán, Szabadkán. Mindezek alapján azt mondom: jobb és rosszabb megoldás is születhetett volna. A jobbhoz nekünk kellett volna erősebbnek, okosabbnak és elszántabbnak lennünk. A rosszabb is és a jobb is kevésen múlott. A döntés nélkülünk született Párizsban, míg Budapesten a kommunista világforradalmat ünnepelték. A lényeg: a Nagy Háborúba minket beleprovokáltak és belekényszerítettek. Az eszesebb emberek előtt nyilvánvaló volt, hogy Európa ezen tájékán mire megy ki a harc. A magyarság elképesztő erőfeszítéseket tett a Szent István által létrehozott Magyarország megvédésére.

Önvédelmi háború volt a javából. S közben kicsúszott a katonák lába alól a talaj, a hátország, a Monarchia, az uralkodó, a parancsnokaik, a bajtársaik: minden összeomlott. Vágytak a békére.

1918 októberében bár az ellenség nem jutott a határainkig sem, már nem lehetett megmenteni azt a Magyarországot. A trianoninál sokkal kedvezőbb békefeltételeket azonban el lehetett volna érni: az előző évtizedek jobb diplomáciájával (bár nem volt önálló magyar külügyminisztérium); a magyar katonák jobb szervezésével és motiválásával (nagy részük az olasz hegyekben küzdött, s még a német–francia fronton is voltak); a legfontosabb pillanatban kellő hitelességgel, képességekkel megáldott királlyal, politikusokkal és katonákkal (egyik sem akadt); a veszély nagyságának felismerésével helyben, a magyar vidékeken.

– A Magyar Királyság soha nem volt nemzetállam. A nacionalizmus, a nemzetállamiság gondolatának és érzelmeinek megjelenése és elterjedése, a nemzeti ébredés egyben a történelmi Magyarország széthullását is jelentette, a kettő szorosan összefügg? Ha ez így van, akkor ez nekünk, magyaroknak olyan feloldhatatlan paradoxon, amivel együtt kell élnünk.

– A Magyar Királyság megtestesítője a Szent Korona. A király és a nemzet. Hogy ki a része a nemzetnek? A Szent Korona alattvalói. Nagy erő volt Hungária a középkorban, s még nagyobb lett volna, ha át tud lépni a modern korba. A Zrínyiekben és a felvidéki tót vagy szász iparosokban, Jurisics Miklósban és Ganz Ábrahámban, Weiss Manfrédban, Gozsdu Manó vagy Vandrákné pesti cseh háziasszony terveiben ott volt a kontra-Trianon.

Ezt a lépést nem tudtuk megtenni. Az „egy és oszthatatlan nemzet” eszméjét átvinni modernitásba.

A hiba ott volt, hogy engedtük erősebbnek lenni a vér szavát, mint a kultúráét, szellemi összetartozásét. S a vérrel jött az indulat, jött a megkülönböztetés, az elhatárolódás. Nem nacionalizmus ez, hanem hamis vérelmélet. Ezért volt az értetlenségünk és védtelenségünk 1848–49-ben, amikor románok gyilkoltak Erdélyben. S ha van paradoxon, az éppen az, hogy mi 1848-ban félmillió, döntően magyar nemessel egyenrangúságra emeltünk tizennégymillió, többségében nem magyar honpolgárt. Vértől, nyelvtől, vallástól függetlenül.

Ilyen a magyar is Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján. Nem egyszerű dolog ez, tudom. A paradoxon lényege az ellentmondás. Trianon tragikusan különválasztotta az államalkotó és a nemzetalkotó lényünket. A magyarok államalkotó elemei a mai Romániának, Szlovákiának, és ugyanakkor fontos alkotó részei a mai magyar nemzetnek. A paradoxont meg lehet szüntetni vagy fel lehet oldani. Ez lenne a feladatunk.

– Az anyaország magyarjaiban mikortól kezdve jelentek meg az első törések, mikor történt meg a leszakadás és a bizonyos politikai táborokban kötelezően jelentkező idegenség a határon túli magyarok és a magyarság iránt? Illetve: a kommunista diktatúra milyen módszerekkel és hogyan építette az idegenkedést?

– A töréseket eleinte nem idegenségnek nevezném, hanem érzéketlenségnek. Ízlésnek. Vagyis inkább ízléstelenségnek. A Trianon utáni politikai rendszer „ellenforradalmi” volt, a „forradalmiak” (az oktobristák, a kommunisták) ebből kifolyólag „logikusan” a berendezkedő és revízióra épülő „ellenforradalmi” rendszer ellenségei lettek. Így összecsúszott a politikai állásfoglalás és a nemzet ügye. Ráadásul ők – emigrációban, a „nemzetközi térben” –, akár Bécsben, akár Moszkvában más „értékrend” szerint gondolkodtak. Ennek lényege a hatalom volt, és az ehhez vezető internacionalizmus, azaz külső támogatás a hatalom megszerzéséhez, materializmus, nemzetellenesség, kozmopolitizmus. De ez törpe kisebbség volt, s mivel a Szovjetunió sem ismerte el a Párizs környéki békéket (de nem Trianon miatt), ez később jól jött a magyar kommunistáknak. Egészen addig, amíg a Szovjetuniótól (és az USA-tól, Nagy-Britanniától) kaptunk egy még rosszabb „békét” 1947-ben. Ezek után a határok kérdése – a nemzeti összetartozás – tabuvá vált. Sajnos Magyarországon ennek komoly akaratzsibbasztó, nemzetromboló hatása volt. Nem is a Rákosi-korszakban, sokkal inkább a Kádár-érában.

A büszkeség, amit több száz éve hordoztunk, az most hazafiság nélküli, üres, „fogyasztói” gőggé vált. S bizony ez nagy károkat okozott.

Ettük a rántott húst, nevettünk Hofi Géza penetráns viccein (hogy, nincs hús Romániában), jobbnak éreztük magunkat, de nem azért, mert jobbak voltunk, hanem mert megengedték, hogy jobban érezzük magunkat. A kommunizmus végül is a nemzettel, amelyhez a szabadság is tapadt, nem tudott mit kezdeni. Ami 1990 után történt, az tűnik igazán végzetesnek. Diákjaim a Márton Áron Szakkollégiumban könnyes szemmel panaszolták itt, Budapesten, hogy lépten-nyomon lerománozzák őket. És volt az a 2004. december 5-e is. Hát akkor miért csodálkozunk, hogy a „szabadság” óta, harminc év alatt eltűnt Erdélyből félmillió magyar? Ebből a zsugorított Magyarországból meg eltűnt egymillió. Azt mondanám önnek, hogy

Amikor a „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke” félmondat miatt hisztériában törtek ki emberek. Az egyik „őszintén” nem érezve semmi azonosságot a magyarsággal, legfeljebb a nyelvét, a másik csak, mert úgy érezte így kell, ez lesz hasznos. Nem tudom, melyik a rosszabb. A legrosszabbak aztán már olyasmit engedtek meg maguknak, hogy a magyarság a szabadságot mindig mástól kapta, és nem is tudunk vele mit kezdeni, mert jobbágynép vagyunk. S hogy nemzetünk háromnegyedét „morálisan meg kell semmisíteni”. Főleg azokat, akik még Trianon ellenére is összetartanak itt is, ott is.

– Sikerült ezeket a károkat helyrehozni? Mit jelent ma Trianon a magyaroknak? Egy politikai szubkultúra harca ez az „igazságért” vagy valóban nemzeti ügy?

– Az igazságért általában csak megszállottak harcolnak, s akiknek nincs vesztenivalója. Ilyen a mi történelmünk. Trianon soha sem volt, s ma még kevésbé csak az elszakított nemzetrészek ügye. Trianonnal nem csak minden harmadik magyar nyelvű, s minden második magyar érzelmű, s talán ennél is több, a magyar állam iránt hűséggel viseltető polgárunk került idegen impérium alá, hanem minden egyes magyar átesett egy brutális amputáción. Mégis nevetséges volna azt hinni, hogy Erdélytől elválhatunk. Nagy csalódás volt, hogy az igazságunk nem volt elég erős érv 1947-ben sem. Még nagyobb, hogy odadobtak Sztálinnak, s még nagyobb, hogy kisujjukat sem mozdították 1956-ban, amikor vérrel fizettünk a szabadságért.

A szabadság és nemzet nekünk lételemünk. Az igazságba és nemzetünk küldetésébe vetett hitünk,  pedig az önmagunkba vetett hitünk, a világba vetett hitünk, a jövőbe vetett hitünk, az emberbe vetett hitünk, és az egymásba vetett hitünk.

De nem áltatom magam. Politikailag végzetesen és ostobán megosztottak vagyunk, s ott tartunk, hogy ha az egyik fél prioritása a nemzet, a másik inkább kidobná, mintsem valamiben egyetértsenek. S még csak ott sem tartunk, hogy egy kis „rögeszmecserére” összeülhessünk.

–  Kik féltek/félnek vagy tartottak/tartanak a „magyar egység” gondolatától?

– Magyar állam – egy menlevél. Menedék. Volt erős és gazdag, máskor gyenge és kártyabandák kiszolgáltatottja. Székelyföldön is létezik, Kárpátalján is, egy amerikai farmon is létezik, a missouri fejvadász bambán elsétál mellette. Mindenhol ott van, ahol egy magyar él. Ahol az édesanya magyarul beszél a gyermekéhez.

A „magyar”, az valami küldetés, valami ellenállás, valami sajátos, nem is érthető, mappákba nem pakolható, térképre sem rajzolható. Nincs rá képlet.

Nem hiszem, hogy Mohács után a nagyobb befolyású országok vezetői valaha is féltek volna a magyar nemzettől, államtól. Németek, oroszok, angolok. Legfeljebb útban voltunk. Vagy „marslakóknak” tűntünk. Kik félnek? Akik ellenzik, hogy a magyar nemzet egységet alkosson, határokon átívelő egységet kulturálisan, nemzetfelfogásában, nyelvében, állampolgárságában. Miért is? Mert el kellene ismerni a hibájukat és a jogainkat. El kellene ismerniük mai impotenciájukat. A szabadság, önrendelkezés korlátozását. A mai „Trianon-terveiket”. Azt gondolják, majd mi elfeledjük. De nem. Mi, magyarok biztosan nem.

Mi ébresztő nép vagyunk. S most olyan fájdalmasan hiszünk magunkban, hogy talán felébresztjük Európát is. Volt már ilyen…

 

– Készen állunk arra, hogy ne mások írják a történetünket?

– Úgy érzem, a nemzetek misztikus útján mai penitenciánk, hogy ellenállunk bizonyos európai szirénhangoknak. Zajok ezek csak, rángások, világszövevények, mai lármák és mély csöndek. Elképesztő helyzetben vagyunk. Gyengülünk és erősödünk is egyszerre. Mint valamikor a „Nagy Háború” előtti évtizedekben. Gazdasági fellendülés, az életszínvonal növekedése, ugyanakkor meghasonlás, önfeladás, kivándorlás, négy évtizede demográfiai mélyrepülés. Parlamenti obstrukció, nemzetközi politikai pellengér. Micsoda déjà vu. De azt hiszem megvan a kellő tudásunk, hogy sikeresek legyünk. Mi már tudjuk, hogy egyedül nem fog menni, de vagyunk itt még néhányan (néhány ezeréves nemzet), akiknek meg kell találniuk a megoldást.

 

– Ha azt mondom: a magyar nemzet kiválasztott nép, akkor mi jut eszébe?

– Ha azt mondja, a magyarság kiválasztott nép, az jut eszembe, hogy a sztyeppén vágtat egy lovasokból álló csoport, s aztán jön utánuk egy másik is, egy jóval nagyobb, már lassabban, szekerekkel, állatokkal. Gyerekek rohangálnak a magas fűben, asszonyok a bőröket cserzik, hálókat varrnak, nemezt gyúrnak, fiúk frissen elejtett vadakat hoznak, az öregek tüzet gyújtanak, a sámánok fényt táncolnak, Holdat vagy a Napot, és mennek tovább, és van, aki fatáblákba karcol jeleket – írás ez –, és van egy céljuk, és van egy tudásuk, van egy nyelvük és van egy jövőjük. Ez jut eszembe. Aztán a hágók, a két nagy folyó, a dombok a magas karéjban, zászlók a hegyormokon, és a Dunán uszályokon leereszkedő jövevények, akik jó szándékkal jöttek. A legszebb és legnagyobb dolgok jutnak eszembe, s szeretném, ha nem tékozolnánk el az időt fárasztó, megunt hangulatokra. Szeretném, ha ezt a százéves évfordulót sem az önsajnálat, indulat, gyász jellemezné, hanem a perspektívák, a jövő repesve szárnyat bontó érzései. Ne az elveszítettet lássuk, hanem keressük az elveszíthetetlent.