Bonyhád fejlődésében meghatározó szerepet játszottak a város földesurai, a Perczel család tagjai. Eredetileg a Német-római Birodalom nemesei voltak, akik a 17-18. század fordulóján kerültek Magyarországra, és pár évtizeddel később lettek Tolna megyei birtokosok, bonyhádi központtal. Nevük összeforrt az újkori Bonyhád kialakulásával, több kúriaházat is építettek, generátorházat adtak a városnak, és megalapították a helyi zománcgyárat is. Legismertebb közülük Perczel Mór, akinek jelentős szerepe volt a megyei és az országos politikai életben. Az 1848-as szabadságharc tábornoka volt.
A bonyhádi Gencsy-kastély, amelyet Perczel Béla, a zománcgyár alapítója építtetett a 20. század elején (Fotó: MTI/Kovács Tamás)
A városközpontban álló Völgységi Múzeum színesen meséli Bonyhád történetét az első ókori leletektől kezdve egészen máig. A kutatók szerint a középkori városmag az akkori Hadi út, ma pedig 6-os számú első rendű országút mellett feküdhetett. Az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt aztán a környék teljesen elnéptelenedett, és csak a hódoltságot követő évtizedekben betelepített németek, vagy ahogy errefelé nevezik őket: a svábok hoztak új életet a településre. A svábok inkább a völgyben kezdték felépíteni házaikat, így jelölték ki a mai város és városközpont helyét.
A nemzeti sokszínűség meghatározta a város fejlődését is
Szőts Zoltán, a Völgységi Múzeum igazgatója az M1 Itthon vagy című műsorában elmondta, Bonyhád markt típusú település, a városközpont egy tipikus német kisváros központja. A piactér egy szabálytalan négyszög, ahogyan a német városokban szokott lenni. Hozzátette, a településen megfértek egymás mellett a zsidók, a németek, a magyarok és szerbek. Ez a sokszínűség dinamizáló tényezője is volt a város fejlődésnek.
Jól mutatja a fejlődés dinamizmusát, hogy alig pár évtizeddel a svábok letelepedése után
Az alapvetően mezőgazdasági környezetben megjelent a kézműipar, majd egy évszázad múltán a nagyipar is. A városi múzeumban az érdeklődők láthatják a borászat és a helyi nyomdaipar egyes eszközeit, de egy kovácsműhelyt is felfedezhetnek.
A környék arisztokráciáját idézi meg az Apponyi család szalonja, néprajzát pedig a sváb és székely viseletkultúra. A múzeumban kialakítottak egy retró szobát az 50-es, 60-as évek bútoraival és tárgyaival. Különterem mutatja be a második világháború után felvidékről betelepített magyarok kultúráját.
Fontos szerep jutott a Perczel családnak is
Bonyhád fejlődésében komoly szerepet játszottak a város országosan ismert földesurai, a Perczel család tagjai. Eredetileg a Német-római Birodalom nemesei voltak, akik a 17-18. század fordulóján kerültek Magyarországra, és pár évtizeddel később lettek Tolna megyei birtokosok, bonyhádi központtal.
Bischof Tamás történelem-földrajz szakos középiskolai tanár elmondta, a Perczelek tipikus jómódú földbirtokosok voltak. A vármegyei életben komoly szerepet vállaltak és jelentős tisztségeket értek el, a családból került ki ispán, jegyző, szolgabíró.
Nevük valóban összeforrt az újkori Bonyhád kialakulásával, több kúriaházat is építettek,
A 19. századtól a város kálváriadombján álló mauzóleumok körül nyugszanak a bonyhádi Perczelek. Legismertebb közülük Perczel Mór, akinek jelentős szerepe volt a megyei és az országos politikai életben. Az 1848-as szabadságharc tábornoka volt.
Fontos volt a hazafiság is
Bischof Tamás elmondta, Perczel Mór katonatiszt apja igyekezett gondos nevelésben részesíteni az egyre gyarapodó családját. Perczel Mórnak 18 testvére volt. A gondos neveléshez az is hozzátartozott, hogy
Az ifjú Vörösmarty a Perczel fiúknak nemcsak tudást, hanem hazafias szellemet is átadott.
Perczel Mór tábornok a szabadságharc bukása után öccsével, az ezredesként harcoló, Miklóssal emigrációba kényszerült. 1867-ben hazatért, és Deák Ferenc táborába állva a kiegyezést pártolta, majd egy rövid képviselőség után teljesen visszavonult Bonyhádra, a családi birtokra.
A második világháború után a család birtokait és házait kisajátították, de az utolsó Perczel, Bertalan még több évtizedig a családja által épített katolikus templom kántora volt.
A szerteágazó Perczel család leszármazottai minden március 15-én visszatérnek Bonyhádra és megemlékeznek felmenőikről.
A virágzó német kultúrát a második világháború tönkretette
Ahogy nemzetiségeiben, úgy vallásaiban is sokszínű Bonyhád városa. A török hódoltság után betelepített evangélikus hitű németek temploma egy kis domb oldalában magasodik a városrész fölé. A telepesek hat év adókedvezményt kaptak, és virágzó mezőgazdaságot hoztak létre az ötven-száz éve műveletlen földeken. Száz évvel később a környék falvait az ország leggazdagabbjai között tartották számon.
A kétszáz éven át építgetett anyagi és szellemi kultúrájuk azonban a második világháborúval egy csapásra véget ért. A kollektív bűnösség elve alapján, nemzetközi egyezmények szerint
A Bonyhádon élő sokadik generációnak már ez a környék jelentette az anyaföldet, a kitelepítettek tragédiaként élték meg, hogy mindössze húszkilós csomagokkal kellett elhagyniuk otthonaikat.
A pacsker mintája sok mindent elárul viselőjéről
Akik itt maradtak, azóta is vigyázzák őseik kultúráját, identitásuk gyökereit. A bonyhádi német néptáncosok pacskert hordanak, amiben táncolnak is, ezért gyorsan elkopik. Ilyenkor a nagymamák, akik ismerték a módját, felajánlották, hogy kötnek helyette újat. Ebből aztán kialakult egy közösség: amíg a gyerekek táncoltak, addig a nagymamák, majd később az édesanyák is, a pacskert, a régi sváb lábbelit kötögették.
A szó eredete egyelőre nem ismert, de az tény, hogy az egész Bánátban és Bácskában, sőt még Németországban is pacskernak nevezik a hasonló lábbelit, amit száz éve még az otthon tartott juhok gyapjából készült fonalból kötöttek. Gazdag mintavilágát már harminc éve gyűjtik és rajzolják: a mintafüzetek már közel 400 különböző motívumot őriznek.
Köhlerné Koch Ilona, a Bonyhádi Német Önkormányzat elnöke kiemelte, a pacsker mintázata attól is függött, hogy
A török hódoltság után kiürült területre nem csak svábok telepedtek le, a környék egy nagy népvándorlás helyszíne lett. Szép számú zsidóság is költözött ekkor Bonyhádra és környékére: ők akkoriban még nem feltétlenül jószántukból, inkább egyfajta kényszerből jöttek.
