Egyes források szerint a magyar–horvát viszony kialakulása 1091-re tehető, és a két országot két államjogi kapcsolat fűzte össze egymással 1918-ig, a felbomlásig. Voltak viharos és nehéz időszakok, de pozitív példákból sincs hiány a két ország kapcsolatában.
Magyarország és Horvátország kapcsolatának kialakulása a 11. században kezdődik – emlékeztetett Sokcsevits Dénes történész, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa. Mint mondta, ez egy rokoni kapcsolat volt, ugyanis I. Béla király lánya Ilona, Dmitar Zvonimir horvát király felesége lett.
Dmitar Zvonimir megkoronázása 1076-ban (Fotó: Wikipédia)
A házasságból egy gyermek született, aki azonban meghalt, így a horvát trón örökös nélkül maradt. Az Árpád-házi királyok a középkorban megszokott módon, dinasztikus rokoni alapon igényt tartottak a horvát királyság megszerzésére – idézte fel a történelmet Sokcsevits Dénes a Kossuth Rádió Az este – A házigazda című műsorában.
A magyar–horvát államközösség létrejötte
Az első lépést a horvát trón irányába László király tette meg, ám ez sikertelennek bizonyult. A történész elmondta, a horvát trón megszerzését két dátumhoz is kötik, de szerinte a hitelesebb Könyves Kálmán nevéhez fűződik, akit 1102-ben koronáztak horvát királlyá. Hozzátette, ettől a dátumtól számolják a magyar–horvát államközösség létrejöttét, amely egészen 1918-ig tartott.
Könyves Kálmán szoborcsoportja, Mayer Ede alkotása (1896) az Országház kupolacsarnokában
(Fotó: MTI/Gere László-Manek Antal, 1979)
A tengermelléki Horvátország a középkorban nagy autonómiát élvezett a magyar királyságon belül. Jól védhető területként is funkcionált az ország, ugyanis az 1241–1242-es tatárjáráskor IV. Béla Horvátország irányába menekült, és ott várta ki a tatárok kivonulását – erről már Hermann Róbert történész beszélt a rádió műsorában.
A korszak egyik legfontosabb eseménye az oszmán invázió
Felidézte, hogy Magyarország a horvátok révén a Dalmáciáért folyó harcokba is bekapcsolódott Velencével és más államokkal szemben. Kiemelte, a korszak egyik legfontosabb eseménye az oszmán invázió volt, amellyel mindkét ország szembenézett, és amely jelentősen átformálta a térség hatalmi viszonyait. Horvátország gyakorlatilag északra tolódott – jegyezte meg.
IV. Béla lovas szobra a szegedi Széchenyi téren (Fotó: MTI/Kelemen Zoltán Gergely)
Horvátország és Dalmácia a középkorban a Kapela-hegységen túli területeket jelentette – jegyezte meg Sokcsevits Dénes. Hozzátette, volt azonban egy másik, szláv többségű tartomány is, Szlavónia, amely sokkal szorosabban kapcsolódott a Magyar Királysághoz.
A horvát nemesség Szlavóniába menekült az oszmánok elől, így a két tartomány gyakorlatilag egyesült. 1558-tól már egy közös horvát–szlavón–dalmát országgyűlésről szólnak a feljegyzések, és kialakul a horvát tudat ezen a területen – magyarázta. Úgy véli, a 16. és 17. század a két nép közös történelmének talán a legszebb fejezete, együtt harcolnak az oszmánok és a Habsburg-abszolutizmus ellen is.
Közösségi autonómiák Magyarországon
A 18. században már közösségi autonómiákról lehet beszélni Magyarországon, több magyar városban (Baja, Székesfehérvár, Szeged, Sopron, Pécs, Szombathely stb.) is voltak horvát közösségek. Saját iskolákat működtettek, saját irodalmuk, sőt, még saját kalendáriumuk is volt. Sokcsevits Dénes elmondta, a 19. században az egységes nemzetállami törekvések alkalmával ez a horvát polgárság hamar asszimilálódott, és megmaradt egy kisebb falusi réteg, amely egészen a 20. század második feléig őrizte a hagyományokat és a kultúrát.
Az 1790-es évektől azonban a Dráván túli területeken kialakult a horvát nemzeti mozgalom. Eleinte csak a horvát nemesség védelmezte a horvát autonómiát az egységes magyar nemzetállami törekvésekkel szemben – fogalmazott. Először a latin nyelvhez ragaszkodnak, mint hivatalos nyelvhez, majd az 1840-es évektől kezdve már a horvát irodalmi nyelvet akarták bevezetni.
Komoly katonai konfliktus
1848–49-ben már komoly katonai konfliktus alakult ki a két nemzeti mozgalom között – említette meg Hermann Róbert. Hangsúlyozta, mindkét félnek olyan területi aspirációi voltak, amelyek önmagukban kizárták a nemzeti megegyezést. A horvát nemzeti mozgalom igényt formált Szlavóniára, amit a magyar nemzeti mozgalom azonban a magyar korona integráns részének tekintett.
Közölte, a nyílt háború 1848. szeptember 11-től 1849. augusztus 13-ig tartott. A szabadságharc leverése után, 1849 augusztusában Szlavóniát elszakították a magyar királyságtól és a horvát királysághoz csatolták. Dalmáciával azonban nem sikerültek a célok, a közjogi egyesítés nem történt meg – mondta el Hermann Róbert.
Megtörtént a kiegyezés
1867-re már megtörtént a horvát–magyar kiegyezés, mindkét fél részéről megvolt ez irányba az őszinte törekvés, magyar és horvát részről is megtörténtek az engedmények – mondta el Hermann Róbert.
I. Ferenc József osztrák császár és magyar király, valamint II. Vilmos német császár egy tatai hadgyakorlaton (Fotó: MTI/reprodukció, 1897)
A magyar országgyűlés által 1868. június 25-én fogadta el, és I. Ferenc József uralkodó november 17-én szentesítette az 1868. évi XXX. törvénycikket. Ennek értelmében Magyarország és Horvátország „egy és ugyanazon állami közösséget” alkot, de Horvátország „külön territóriummal bíró politikai nemzet, s belügyei tekintetében saját törvényhozással és autonóm kormányzattal bír”.
A magyar politikai elit elismerte a horvátot, mint politikai nemzetet, és kimondta, hogy Magyarországon a közigazgatási Magyarország, illetve Horvát-Szlavónország egy államközösséget képeznek. Az egyezség Horvát-Szlavónországnak belügyi autonómiát biztosított.
