Tóth Máté energiajogász (Fotó: Horváth Péter Gyula/hirado.hu)

– Az európai gázkereskedelem elszabadult. A gázárak az elmúlt hónapokban összességében megnégyszereződtek. Honnan indultak a gázárak és hol tartanak most?

– Az európai árak tényleg elképesztő száguldásban vannak, a hazai lakossági (rezsicsökkentett) gázárnak a piaci árak a tízszeresei. Ezen az sem segít, ha a természeténél fogva eredendően volatilis és nagyban spekulatív gázpiacon időnként lefele is mozog az ár: például tegnap a mai napra szóló jegyzések 286–302 euró között mozogtak megawattóránként, ami egy nap alatt 10–16 százalékos tehát jelentős áresést jelentenek. Ezek sajnos csak pillanatnyi hullámzások, a trendek számítanak. Ezért valóban tanulságos megnézni, hogy honnan indultak az árak, és már nagyjából tavaly október óta tart az emelkedő trend. A holland TTF gáztőzsdét szoktuk mérvadónak tekinteni, nos, itt a földgáz ára egy bő évvel ezelőtt még 20 euró volt megawattóránként, most 250 alá még a spekulatív jegyzések sem taszítják az árakat, sőt már inkább 300 euró fölött menetelnek.

– Úgy tűnik, hogy valakik felnyitották Pandóra szelencéjét, de milyen konkrét felhajtóerők azonosíthatók az európai gázárak eddigi növekedésében? 

– Három szakaszt érdemes megkülönböztetni. Egy első szakaszban, már tavaly októbertől érzékelhető volt egy jelentős energiaválság, felfele indultak az árak. Itt a piac, a gázbeszerzéseket végző cégek, de a tisztán kereskedelmi, tehát profitvezérelt tárolók is sorra elszámolták magukat, a nyugati liberális, tehát lényegében hiányzó szabályozás pedig nem tudott segíteni. Aztán következő szakaszként a háború ezeket a már magas árakat lökte tovább felfelé, méghozzá annak ellenére, hogy a fizikai gázellátás ebben a második szakaszban teljesen zavartalan volt. Ez a nyugaton annyira fetisizált szabad (spekulatív) piac műve, amiben a harcias nyugati baloldali politikusok egyszerre orosz- és energiaellátás-ellenes üzenetei, riogatásai is nagy szerepet játszottak, ezeket ugyanis mind beárazta a piac. A harmadik szakasz végül azzal köszöntött be most nyáron, hogy az oroszokkal kezdett energiaháború és a nyugati szankciós politika eredményeképpen a rendelkezésre álló energiahordozók mennyisége is fogyni kezdett, kínálatoldali szűkösséget eredményezve.

Kapcsolódó tartalom

Ebben nagyon komoly felelősség terheli a nyugat-európai vezető politikusokat, akik valójában mindhárom azonosított szakasz tekintetében rossz döntéseket hoztak,

az elhibázott szankciókkal pedig egyenesen katasztrófaközeli helyzetbe navigálják Európát ebben az immáron az ellátásbiztonság szempontjából is kritikus, harmadik időszakban.

– Akkor ezzel azt mondja, hogy a nyugati vezetők a szankciók erőltetésével, és az azokat támogató nyilatkozataikkal sikeresen Európára gyújtották a házat? 

– Teljes mértékben ezt gondolom. Ráadásul, amikor a lakosság füstöt észlel, akkor az ipar már rég lángokban áll: mindenhol a lakosság van a gázkorlátozási, megszorítási intézkedések láncolatának legvégén. Ezért amikor Nyugat-Európában már a lakosság esetleges ellátási nehézségeiről beszélnek, illetve a propagandavideók a lakosságot készítik fel a megszorításokra, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az ipar esetén már szörnyű hiányokkal számolnak. Ez, ami kifejezetten aggasztó. Ha ezek a felelőtlen döntéseikkel veszélybe sodorják a német ipart, az egész Európát recesszióba, sőt stagflációba taszíthatja. A helyzetet birodalomépítésre kihasználó brüsszeli bürokrácia sem segít a helyzeten, amikor a nemzetállamok döntési jogosultságainak a rovására terjeszkedik. Egyébként sem a lomha brüsszeli szabályokra, tervekre, mindent túlbonyolító adminisztrációra van szükség akkor, amikor a cselekvés ideje van.

Pompeius mondta a Marius-párti Messina megtisztításakor: nem hagynátok abba a törvények idézgetését, amikor nekünk kard van az oldalunkon?

Kapcsolódó tartalom

– A minap Christian Lindner és Robert Habeck német atomerőművek bezárása kacspán kialakult véleménykülönbsége a gázárra 20, az áramáréra 25 százalékos növekedést gyakorolt. A német politika úgy tűnik, hogy ördögi körbe került, társutasként Európa is megfizeti ennek a cselekménysornak az árát. Ennyire vegytiszta a nyugati politika felelőssége? 

– Ismerjük a Vaslady, Margaret Thatcher mondását: a baloldallal az a baj, hogy mindig kifogynak a mások pénzéből. Nyugat-Európát a baloldal, sőt eszmetörténeti értelemben kifejezetten a bal és szélsőbal együtt kormányozza, és most is valami hasonlót csinálnak, mint amiről a Vaslady beszélt.

A sorozatosan rossz döntéseknek az átgondolatlan szankcióktól a németországi atomerőművek leállításán át az európai CO2-kvótarendszer megváltoztatásáig mind-mind az árakra gyakorolt súlyos hatása van, de már annak is, ha ezek a stílus és karakter nélküli felelőtlen percember politikusok üzengetnek vagy csak épp egymással vitatkoznak.

Ez volt a tanulsága már a korábban említett második áremelkedési szakasznak is a háború kitörésekor, amikor pedig tényleges ellátási akadozás nem volt észlelhető: a felelőtlen politikai üzenetek kergették felfele az árakat. A helyzet azóta annyiban romlott, hogy most már nem csak az áraktól kell félni, de attól is, hogy nem lesz elég gáz, olaj, szén vagy villany nyugaton.

– Karl Nehammer osztrák kancellár ugyanakkor már úgy nyilatkozott, hogy „le kell állítanunk ezt az őrületet, ami jelenleg az energiapiacokon tombol … a piac jelenlegi formájában nem fogja magát korrigálni”. Milyen megoldások kínálkoznának, és egyáltalán van-e, aki leállítsa ezt az egyre gyorsuló energiaár-növekedést?

Kapcsolódó tartalom

– A piac nem fogja, nem is tudja magát rövid távon érdemben korrigálni. E kevéssé meglepő tény miatti kétségbeesésben a közös EU-s árplafontól az erőszakos államosításokon vagy a szenes erőművek újranyitásán át a rendkívül költséges és soha meg nem térülő infrastrukturális beruházásokig (LNG-terminálok, ibériai szállítóvezeték) sokféle ötlet, lépés felmerül. Ezeket viszont leginkább a kapkodás és az átgondolatlanság jellemzi. Ide két megjegyzés kívánkozik feltétlenül.

Az egyik, hogy többek közt olyan intézkedésekről is beszélnek most, vagy már valósítanak is meg ilyeneket, melyekért Magyarországot egy évtizeden át támadták. Ilyen a hatósági ár, az állami tulajdon növelése vagy a kógens energetikai szabályozás kialakítása, gondoljunk csak a kötelező földgázbetárolási rendelkezésekre nyugaton vagy az ellátási láncokba beleavatkozó jogszabályokra. Ezeket viszont nem organikusan, fokozatosan és egy évtized alatt alakítják ki, mint a sokat támadott Magyarország, hanem kapkodva, drasztikusan és egyik pillanatról a másikra.

Az ilyen a jogbiztonsági és kiszámíthatósági aggályok mellett befektetői bizalomvesztéssel is fenyegetnek. A másik, hogy olyan túlzó intézkedésekről is hallani, amik viszont minden határon túl vannak, idegenek az európai jogrendszerektől és jogi kultúrától, egyúttal nagyon súlyos következményekkel fenyegetnek. Ilyen a hétfői hír a Gazprom németországi leányvállalatának végleges államosításáról: Oroszország állítólag az ugyanilyen autoriter lépések miatt számít az európaitól annyira távoli kultúrának és berendezkedésnek, amit most a roppant demokratikus Németország éppen csinál. Ez nemzetközi jogvitát és jelentős kártérítési igényeket vetít előre a nemzetközi energetikai gyakorlat alatt, pedig ilyenbe Németország már az elmúlt években is belehajtotta magát az atomerőművek bezárásával. Ez a Vattenfall kontra Németország washingtoni jogvita. Természetesen az államnak kell beavatkozni, a liberálisok szerint „maradi” és „gyűlölt” államnak, mint mindig, amikor a piac elront valamit. Az államiság a hierarchiában testet öltő hatalmi kérdés. Hús-vér hatalmi viszonyok kérdése, ahol szuverén az, aki a kikényszeríthető döntést képes meghozni. Nem is az a kérdés, hogy az államoknak kell-e beavatkozni és be kell-e avatkozni, hanem hogy hogyan teszik azt.

– Az uniós szankciók kiterjesztéséből az energiahordozókra kifarolhat Európa vagy ez a jelenlegi formájában teljesen elképzelhetetlen?

– Egyértelműen ez lenne a helyes irány, hiszen az energiaszankciók csak a kötelező nyugati kommunikációs paneleket felmondó Homo americanus politikusok szerint működnek, a valóságban Európának fájnak, Oroszországnak igen kevéssé. Jogilag megtehetné az EU, hogy kihátrál az energetikai vagy más szankciók mögül, ha akarná, egyelőre azonban nem akarja.

– Mekkora mozgástere van ebben a turbulens helyzetben a magyar kormánynak? Előnyt jelent, hogy a szankciós politika lebegtetésénél már felismerte annak következményét és a biztonsági lépésekre törekedett?

– A világgazdaság egy hatalmas összekapcsoltság, a globalizáció pedig sok mindent felfalt már, amit nem lett volna szabad. Ezzel egyidejűleg a kiépült energetikai infrastruktúra is egy hallatlan determinizmust jelent, méghozzá az országokon átívelően. Látszólag ez a két tényező minden cselekvési szabadságtól és mozgástértől meg kellene, hogy fossza a kisebb országokat, azonban éppen hogy nincsen így. A nagy globális ellátási láncok épp a szemünk láttára szakadnak szét és kettőződnek meg a háború eleje óta. Ez nem csupán tragédia, de lehetőség is. Az energetikai infrastruktúra és a szabályozási környezete pedig folyamatos fejlesztéssel változik: elég, ha hazánk 2009 utáni stratégiai gáztárolási döntéseire, a most elképesztően fontos Török Áramlat kapcsolódásunkra, vagy a nemrégiben elkészült lengyel–szlovák interkonnektorra gondolunk. Csak ez utóbbi, a már korábban elkészült szlovák–magyar interkonnektorral egy észak-déli irányú gázáramlást tesz lehetővé, korábban elképzelhetetlen volumennel. Igenis van tehát mozgástér, semmi sem statikus: a marxizmusra jellemző lineáris történelemszemlélet helyett én a primordiális tapasztalás szerinti örök ciklikusságban hiszek, még a nemzetközi gazdasági viszonyrendszer vonatkozásában is.

Magyarország ügyes, körültekintő kül- és energiapolitikával a nyertese is lehet a lényeges változás előtt álló folyamatoknak. Hazánk eddigi energetikai és energiabiztonsági lépései pedig nemhogy beigazolódtak, de egyenesen az egyedüli hasznos iránynak bizonyultak.