– Atyai felmenői a Bácskából menekültek el – meghatározó lehet egy ilyen háttérrel felnőni Szegeden. Miért kényszerült a család a Délvidék elhagyására?
– Ez a történet, mint oly sok magyar család esetében, Trianonig megy vissza. Apai nagyszüleim a bácskai Magyarkanizsáról valók, ennek a Tisza-menti vidéknek máig a legmagyarabb részéről. A családi legendárium szerint nagyanyám már terhes volt édesapámmal – az 1919–20-as év fordulóján vagyunk – amikor elterjedt, hogy Szeged magyar marad. Akkoriban a szerbek már jó másfél éve megszállva tartották nemcsak a Délvidéket, de Új-Szegedet is és az egész Tisza-Maros szögét. Így hát a
nagyanyám és a nagyapám, Domonkos Mátyás és Mucsi Anna – mind a kettő tipikus délvidéki magyar név – úgy döntött, hogy szülessen a gyerek magyar világba; így hát felszekereztek Szegedre.
Mivel a családjuk szinte minden tagja a Délvidéken maradt, elég kiadós rokonságunk élt Bácskában.
Domonkos László író. (Fotó: MTVA/ Horváth Péter Gyula)– Gyakran tudták őket látogatni?
– Én 1951-ben születtem, ám csak a 60-as években láthattam először ottani rokonainkat. Előtte volt a „láncos kutya”-időszak, de 1956 után is egy nagyon „zárolt” korszak következett a határvidéken. Aztán az 1960-as években egyre-másra ismeretlen nénik és bácsik jelentek meg nálunk. Borzasztóan megszerettem őket pillanatok alatt: a karácsony esti bőség ajándékhalmait hozták magukkal; rizses csokit, rágógumit, mindenfajta kincseket. Később ahogy nőttem, onnan hozták a lemezeket, és a Džuboks magazint, amiben a különböző beatszámok eredeti angol szövege is szerepelt. Úgymond „külföldön” is Magyarkanizsán voltam először, még 1966-ban.
– A zeneszövegek is közrejátszottak, hogy az angol–magyar szakra felvételizett?
– Ez a választás egyértelműen a zenélésnek és a korabeli Beatles-őrületnek volt köszönhető. A 60-as években vagyunk, a csúcson van az akkori beat-őrület. Elég korán, gimnazista koromban, a gimnázium első éve után már elkezdtem zenélni. Egy iskola-zenekarnak induló együttesben kezdtem: gitároztam, énekeltem. Később már játszottunk mindenhol. A korabeli „amatőr zenekarok” olyan helyekről próbáltak szerezni próba- és fellépési helyet és némi mecenatúrát, mint a gyárak KISZ-szervezetei.
Szegeden, abban az Angyalföldre erősen emlékeztető külvárosban, ahol én laktam, nekünk e célra az ott lévő ruhagyár jutott – míg például Temesi Feriék zenekarának a nem túl távoli konzervgyár.
Végül a szegedi építőipari vállalathoz kerültünk. Mire elkezdtem a 4. gimnáziumot, az irodalom már jobban érdekelt, és benőtt a fejem lágya, viszont az erős „anglománia” megmaradt. A gimnáziumban, a szegedi Tömörkényben is angol tagozatra jártam, kötelező is volt érettségizni ebből a nyelvből; s persze többen is az angol szakra felvételiztünk.
– Az egyetem után a sajtóba került. Hogy indult egy újságírói pálya a szocializmusban?
– Már az általános iskolai újságba is írtam annak idején, s ez folyatódott az egyetemig; amikor az ösztöndíj után hazajöttem Angliából, megírtam akkori benyomásaimat, illetve volt egy cikkem József Attiláról is. Ezt a két írást közölte a szegedi egyetemi lap. Végzős hallgatóként ezután megkérdeztek, volna-e kedvem elmenni a szegedi egyetemi újsághoz. Munkaviszonyba kerültem, a az egyetemi lap alkalmazottjaként. Ez az orgánum „üzemi lapnak” számított; a főszerkesztője egy jó szándékú, kedves jászsági parasztlány volt, a Magdika. S ott dolgozott titkárnőként Mocsár Gábor bátyámnak a felesége, aki egy kitűnő asszony volt, egy ilyen igazi, nagyszájú irodalmár nagyasszony, aki „felfedezett” engem. Mocsár, akit akkor üldöztek el Debrecenből, azt hitte, hogy ez a város majd menedék lesz számára, ám csöbörből vödörbe került. Mégis, bizonyos fokig szent tehénnek számított Szegeden.
Tehát Mocsár Gabi bácsi és a felesége ajánlottak be engem a Délmagyarországhoz. Egyébként a Kádár-rendszer kevés erénye közé tartozik, hogy állásba csak akkor vettek fel engem jó másfél év után – addig csak gyakornok lehettem –, amíg el nem végeztem azt az újságíró iskolát, ami egy állami iskola volt, és aminek a végén szabályos, igen komoly, a szakmunkásvizsga föltételeinek megfelelő vizsgát kellett tenni. A budapesti, szakmai képzés pedig igen magas színvonalú volt, amin csak felsőfokú végzettséggel vehettünk részt. Tehát
nem lehetett csak úgy, az utcáról besétálva, minden képzettség nélkül elnyerni egy újságírói státust.
– A rendszerváltáskor Csoóri Sándor hívta meg a Magyarok Világszövetségének lapjához. Hogy sikerült megismerkednie az íróval?
– Amikor – kezdetben még illegálisan – megalakult az MDF, Raffay Ernővel a szegedi elnökségnek mindketten tagjai voltunk. Ez még a szamizdatos időszak volt…
– Ön írt az illegális lapokba?
– Ennél azért – újságíróként is – óvatosabb voltam. Nem írtam ezekbe a kiadványokba, ám terjesztettem őket. Voltam kétszer, iszonyatos gyomorgörcsök közepette, a Galamb utcában, ahol az úgynevezett szamizdat-butik működött. Szerencsére a legtöbbször nem nekem kellett odautazni a példányokért.
– Másik „ellenzéki” tevékenységéhez visszatérve: a szintén ekkoriban megalakuló MDF adta meg tehát a találkozási pontot Csoóri Sándorral?
– Valóban, az MDF-ből az egyik ismerősöm vitt fel Csoóri híres, Keleti Károly utcai lakásába, még 1988-ban. A vele hamar kialakult, jó kapcsolatom megmaradt azután is, hogy lezajlott az első szabad választás, és utána is, amikor az MDF-ben nagyon nagy zűrjeim támadtak – ez volt az az időszak, amikor Bíró Zoltán kilépett a pártból, és én is ezt tettem, még az 1989 végén zajló „négyigenes népszavazás” után. Azután, hogy kiléptem onnan, Csoóri nyüstölt, hogy térjek vissza. A vége mégiscsak az lett, hogy kiraktak a pártból, ahogy egy-két évvel később Csurka Istvánt is. Csoóri teljesen le volt döbbenve; azután, mivel ő akkor lett –egy-két hónappal a történtek előtt – a Magyarok Világszövetségének megválasztott elnöke,
pár hónapon belül megkeresett, hogy tudnék-e együtt dolgozni a szövetség lapja, a Világszövetség munkatársaként az általam korábbról már ismert délvidéki íróval, Hornyik Miklós főszerkesztővel.
Természetesen elvállaltam. Ekkor kellett Pestre költöznöm Szegedről; azon a nyáron, 1992-ben zajlott a Magyarok Harmadik Világtalálkozója is.
(Fotó: MTVA/ Horváth Péter Gyula)– Irodalmi, történelmi tárgyú cikkek tömegére találunk a lap számait nézegetve. Mi volt a Világszövetség célja, küldetése?
– A lap azzal a céllal is jött létre, hogy egyfajta, a nemzeti oldalon működő Élet és Irodalom legyen. Csakhogy két éven belül kénytelenek voltak beszüntetni. Az ott dolgozók egy része a televízióhoz került: Hornyik Miklós a Chrudinák Alajos által vezetett Panorámához, én pedig a Duna Televízióhoz.
– Mennyi ideig volt a tévénél?
– Összesen 16 éven át. Muszáj-Herkulesként, tegyük hozzá: sohasem szerettem az elektromos sajtót.
– Milyen adásoknál dolgozott?
– Először a Közép-Európai Magazinba kerültem, ami egy heti magazinműsor volt – ott eltöltöttem öt vagy hat évet, utána átkerültem a külpolitikai szerkesztőségbe. Onnan 2009 végén jöttem el.
– A másik nagy „Cs” betű, egy név, amely mindenkinek eszébe jut az ön nevéről: Csurka István. Egy önálló kötete és egy Csurkáról szóló könyvben megjelent tanulmánya is foglalkozik vele. Látszik, hogy régóta kapcsolatban állt az azóta elhunyt íróval. Mióta ismerte őt?
– Csurka Istvánnal szintén az MDF-ben kerültem ugyan közelebbi kapcsolatba, de ennek volt egy érdekes előzménye. Még 1979 szeptemberében, amikor a Szegedi Nemzeti Színház kamaraszínháza tűzte műsorra a Döglött aknákat,
Csurka lejött a bemutatóra. A Délmagyarország részéről én voltam az eseményre kiküldött színikritikus;
szerveztek tehát a lap számára egy beszélgetést a szerzővel. A színház előcsarnokában találkoztunk, ahol iszonyú tömeg volt. Bár volt már bőven gyakorlatom, elég lámpalázas voltam – így ismerkedtünk meg. Évekkel később is emlékezett rá.
– Még a Magyar Fórumot, Csurka lapját is szerkesztette.
– Amikor Csurka lapja megindult, én már a Világszövetségnél dolgoztam. Tehát már itt voltam Pesten, s mivel jóba voltam Csurkával, meg is kért, hogy dolgozzak a lapnak. Aztán pár évvel a halála előtt kért fel minket Borbély Lászlóval, hogy szerkesszük a Havi Magyar Fórumot.
– Ki adta az ötletet a „Csurka” című könyv megírására?
– Ha jól emlékszem, 2010-ben keresett meg Szakács Árpád, hogy volna-e kedvem Csurkáról könyvet írni. Akkor egy ideje nem találkoztam Csurkával, akivel így újra fölvettem a kapcsolatot, többször is beszélgettünk. Szegény már nem érte meg a könyv megjelenését: 2012 februárjában halt meg, a könyv pedig talán májusban jött ki.
(Fotó: MTVA/ Horváth Péter Gyula)– Az ön pályájának másik nagy vonulata a „történeti riportkönyv”, melynek legelső kötete a Magyar Sámsonok volt. Miről is szól az a kötet?
– Ez volt életem első megjelent könyve, egy riport-dokumentumkötet, amely 1990. március 15-én látott napvilágot, a Szabad Sajtó Napján. A Duna TV-ben később filmet is készítettünk belőle „Büntetésük 186 év” címmel. Ez arról a 22 békéssámsoni magyar parasztgyerekről szól, akik 1951–1955 között, tehát négy álló esztendőn keresztül röpcéduláztak a szovjet hódoltsági rendszer ellen. Amikor lebuktak, már Budapesten is röpcéduláztak. Kettejüket halálra ítélték, aztán ezt nagy kegyesen életfogytiglanra változtatták. Az 1956-os forradalom kiszabadította őket, majd persze újra bekasztlizták az egész társaságot. Csak 1963-ban, a „nagy amnesztiával” szabadultak. Nekem óriási szerencsém volt, hogy őket megismerhettem. Fantasztikus emberek voltak. Együtt ültek Bibóval, Göncz Árpáddal, tehát érdekes dolgokat lehetett megtudni tőlük.
Kapcsolódó tartalom
– Hogy sikerült rájuk bukkanni?
– Egy véletlen segített hozzá: MDF-es társam barátnője beszélt róluk. A település egyébként nem Békésben van, hanem Csongrádban, közel a megyehatárhoz. A beszélgetést még 1988–89-ben el tudtam velük készíteni. Ezt a vonalat, a történeti esszét viszik tovább az olyan kötetek, mint Az elárult hadosztály, de ide tartozik a Francia Kiss Mihályról szóló, vagy a Székely Hadosztályt felidéző „Az elfelejtett parancsnok – Kratochvil Károly élete” című kötet is. Pósa Zoltán író látta úgy, hogy ezekben a
munkáimban az újságíró nyomozati készsége és a történelem, a múlt iránt érdeklődő bölcsész, illetve az elhallgatáson és a hazugságokon publicisztikus hévvel fölhördülő ember együttesen alakította ki
ezt a történészek által nagyon utált műfajt, a történelmi esszét.
– Miért „utálják” ön szerint ezt a műfajt a történészek?
– Mert ez olvasmányos! Emiatt ekézték szegény Nemeskürty tanár urat is, akit egyébként nagyon szerettem és nagyon nagyra tartottam. A történeti esszéhez hasonlóan, nálam legalábbis, szintén korábbi újságírói gyakorlat termékeként, a hajdani tárcákból „nőttek ki” a későbbi novellák is.
– Ha Domonkos, akkor szociográfia: ennek a kihalófélben levő, bár igen fontos műfajnak az egyik utolsó művelőjeként, szakembereként hogy látja a hazai szociográfia jelenét és jövőjét?
– Hát ez egy nagyon jó kérdés. Ezzel sokat foglalkoztam, s meg is írtam már, hogy tulajdonképpen itt nagyon szomorú dolgok történtek. A magyar szociográfiának két aranykora volt Magyarországon; az első, amikor ez a műfaj megszületett még a két háború között. Ez a klasszikus, nagy szociográfiák ideje: Féja Géza Viharsarok című kötetét szokták emlegetni ebből az időszakból, illetve a többi, e korszakban keletkezett, fantasztikus írást, mint a Néma forradalom, vagy A tardi helyzet. A második, nagy korszak csodálatosképpen éppen a kádári időszakban kezdődött, amikor 1970-ben – éppen mesterem, Mocsár Gábor tevékeny közreműködésével és az őáltala írt, Égő arany című könyvvel – újraindult a Magyarország felfedezése című sorozat, ami majdnem húsz éven keresztül kitűnő kötetek sorát produkálta. Ekkor „óriásivá” vált a magyar szociográfia; itt feltétlenül meg kell említenünk Csoóri Sándor úttörő jellegű, Tudósítás a toronyból és Csák Gyula Mélytengeri áramlás című köteteit.
– Kevéssé ismert Csoóri Sándor szociográfusi vénája…
– Pedig nagy propagátora volt a szociográfiának. De mindig tiltakozott, hogy „miért mondtok, gyerekek, szociográfiát?
Van ennek jó magyar neve: valóságirodalom!”
Miután a rendszerváltozással lement ez az aranykor, szintén Csoóri volt az egyetlen, aki – már a Hitel folyóirat korszakában – megpróbálta föltámasztatni a magyar szociográfiát, amire egyetlenegy ok miatt nem tudott csak sort keríteni.
– Mi volt ez az akadály?
– A pénz. Ember és téma lett volna, csakhogy jött a „privatizáció”; nem volt egyszerűen pénz arra, hogy embereket megfelelő időre és megfelelő ellátással a terepre ki tudjanak küldeni. Ezen bukott meg a dolog. Nekem hosszú ideig nem ez volt a legfőbb tevékenységem, de a késztetés mindig ott motoszkált. Aztán megjelent Konrad Sutarskival „teljesen véletlenül” egy közösen megírt könyvünk, a Megőrzésre átvéve, ami a Lengyelországhoz került egykori magyar területekről szólt, és ez elindított egy rejtett sorozatot, amiről akkor még nem tudtam, hogy az lesz, ám a kiadó megkérdezte: miért nem csinálok több ilyet?
Így jött sorra Fiume, Arad-Hegyalja, a Szerémség; később a Fekete-Körös völgye – és így jutunk el a Mezőbikácshoz,
a „Falu az örvényben”-hez, ami már egy klasszikus falu-szociográfia. A kötetek elkészülésébe egy idő után a Magyar Patrióták Közösségében egy fiatal barátom, Hetzmann Róbert is beszállt, nagyon komoly segítséggel.
(Fotó: MTVA/ Horváth Péter Gyula)– A másik monumentális vállalkozása a magyar irodalom történetét 1956-tól napjainkig összefogó, „Gúzsban tánc” című kötet. Hogy jött létre ez a rendhagyó és szemléletében oly hiánypótló mű?
– Ez a kötet volt irodalomtörténeti kirándulásaim betetőzése; ugyanannak a Szakács Árpádnak köszönhető a biztatás, akinek a Csurka-könyv annak idején. Ő vetette föl még a 2010-es években, hogy nincs-e kedvem ezt megcsinálni. A dolog egyébként még visszább megy, hiszen Hornyik Miklós barátom, akit már többször emlegettem, még Alexa Károllyal akarta megíratni az 1956 utáni magyar irodalom „Szerb Antal-szerű” történetét. Végül, amikor Alexát – aki jó barátom – megkérdeztem, már Hornyik halála után, hogy megírjuk-e együtt ezt a munkát, azt válaszolta: írjam meg én; így lett ő a mentora, szakmai lektora és előszóírója ennek a kötetnek. Belevágtam; nem is tudtam igazából, hogy mire vállalkozom. Bár sejtettem:
Döbrentei Kornél költő barátom már a könyv írása idején megjósolta, hogy „ebből marha nagy botrány lesz!”. Igaza volt;
a költők ráéreznek az ilyesmire. Azért jó kaland volt megírni.
– Kaland?
– Alexa Károly mondta ki ennek a lényegét, hogy én olyan író vagyok, „akinek alkalmilag az irodalomtörténet a témája”. Ez tehát nem volt egyéb írói kalandnál – Szerb Antal fogalmazott hasonlóan –, de a maga nemében fantasztikus volt.
– Itt a könyvhét: kikel-e új fióka az Üvegfészekből?
– Az Üvegfészek volt az első novellás kötetem. Megjelenésekor mindenki azt kérdezte, hogy mennyire régiek ezek a novellák. Ugyanis gyakran „régi-új” novellák voltak; az első még 30 éves koromban jelent meg a Magyar Nemzet mellékletében. Emlékszem, nagyon büszke voltam, mert Csurka István tárcájával egy lapszámban jött le. Az elmúlt évtizedekben írt, ám nem publikált írások egy része jelent meg az Üvegfészekben, persze átírva, javítva. Azóta már a negyedik novelláskötetem fog ezen a könyvhéten megjelenni.
– Mi lesz a címe?
– „Hajszálak, gyökerek”. A kötet a novellák mellett két kisregényt is tartalmaz; az egyik a Székelyföld című folyóiratban fog megjelenni, Kenyeret hoztam címmel. A másik a kortárs irodalmat ironikusan megközelítő „Csörög-morog” – itt napjaink divatos irányzatai szembesítem a „betyárromantikával”.
– Hogy hatott önre a József Attila-díj elnyerése, elégtételt jelent-e közelmúltban elszenvedett támadásokért?
– Egyfajta felhajtóerejét mindenképpen érzem a díjnak, buzdításként hat rám. Viszont nem éreztem semmiféle elégtételt. Negyedszerre lettem talán fölterjesztve; talán azt a fajta természetes aktivitást, ami hál’Istennek amúgy is megvan, ez a díj vélhetően tovább erősítette.
– Min dolgozik most, milyen újabb műveire számíthatunk?
– Vannak olyan újabb, izgalmas esszétémák, amik megérnének néhány misét, amik még kicsit a fehér foltokba is belevágnak, de vannak olyanok is, amik jelenségként nagyon izgalmasak; újabb esszéken és novellákon is dolgozom. Emellett egy elkezdett kisregény befejezésre vár. S ahogy az idő múlik,
elkezdtem a „magam szellemeit” összegyűjteni, tehát a magam halottjait és kísérteteit; ennek lesz egy szegedi változata, amin dolgozom.
– Szellemidézést tart?
– Megidézném – egyelőre a szegedi illetőségű – komolyabb, énrám nagy hatást tett szellemeket, akik már nincsenek közöttünk. Ilyen például Pósa Péter tanár úr, Pósa Zoli barátom édesapja, aki a szegedi egyetemnek volt a professzora – egy nagyon izgalmas figura. És Zoltánffy István, a neves festő, akit édesapám által ismertem meg – elég későn, de fantasztikus hatást tett rám. Ugyanide tartozik Horváth Dezső, a dél-magyarországi szociográfia és irodalmi riport legnagyobbja. Ő írta meg a tanyán élő magyarok sorsát. Akkoriban Magyarországon minden tizedik ember tanyán élt, neki „A tizedik ember” címmel volt egy nagyon híres szociográfiája a már említett, Magyarország felfedezése sorozatban.
Megidézném még egykori rovatvezetőmet, a kitűnő kritikust, Nikolényi Istvánt és szellemi nevelőapámat, az ’56-os hős Fejér Dénest is.
– Ezek a tervezett megidézések csak szegediekre vonatkoznak?
– Úgy tervezem, hogy ugyanebben a kötetben szépen átváltok majd a nem szegedi illetőségűekre is; benne lehetne akár Csoóri vagy Csurka, de olyan személyiségek is, mint Szalay Károly vagy a már emlegetett Hornyik Miklós. Mint amikor Déry Tibort meglátogatták a halottai – ő eljátszotta, hogy ott ül Tamáshegyen a kertben, szép nyári este van, és akkor sorra megidézi József Attilát, Tóth Árpádot, Füst Milánt meg a többieket. Egy kicsit hasonló ez a magam módján; ebből mindenképpen kötet lesz. Ha sikerül, akkor már jövőre, ha nem, azután; majd meglátjuk.
Kiemelt kép: Domonkos László író 2006. május 5-én (Fotó: MTVA/ Horváth Péter Gyula)