Károlyi György a hirado.hu-nak adott interjú első részében beszélt:
- családja történetéről, és arról, hogy miként tértek vissza Franciaországból,
- hogy miként alakították át a Fehérvárcsurgón található Károlyi-kastélyt – amely a szocializmus alatt lepusztult – egy működőképes turisztikai, vendéglátóipari egységgé,
- és arról, hogy milyen személynek gondolja Károlyi Mihályt, a népköztársaság miniszterelnökét és elnökét, miként értékeli a tevékenységét.
– Csecsemő volt, amikor a családja Párizsba emigrált a II. világháborút követően. Mesélne egy keveset a fiatalkoráról?
– Budapesten születtem, és egyéves koromban hagyta el a családom velem együtt az országot. Attól a perctől kezdve Franciaországban éltünk, ott nevelkedtem, ott nőttem föl, ott jártam iskolába, ott kezdtem dolgozni. Ez így volt egészen a rendszerváltás korszakáig, először akkor ismertem meg igazán Magyarországot. Persze tudtam, hogy magyarok vagyunk, de addig nem tértünk haza. Annak idején – amikor még senki nem gondolt arra, hogy a Szovjetunió, a szovjet birodalom összeomolhat – mi úgy voltunk vele tulajdonképpen, hogy Magyarország egy szép történet, de hát számunkra le van zárva. Mindez a rendszerváltozás idején teljes mértékben felborult, és valahogyan Magyarországhoz kellett, hogy igazítsam az életemet – attól függetlenül, hogy továbbra is Franciaországban voltam állásban, ott dolgoztam.
– Tehát az élete jelentős részét Franciaországban élte, ott szerezte az első tapasztalatait is. A magyarsághoz kapcsolódóan mik voltak az első élményei, az első emlékek gyerekkorában, amelyek a magyar identitáshoz kötődtek?
– A magyar identitás mindig is a részem volt. A nagy szerencsém az volt, hogy amikor Franciaországba kerültünk, akkor nemcsak a szüleimmel és a nagyanyámmal jöttünk ki, akik már tudtak franciául, németül és angolul. Ha csak ők lettek volna ott, akkor ritkábban beszéltem volna magyarul – ezért volt fontos, hogy kijött velünk az én dajkám is, aki nem volt férjnél, és azt a nagyon tiszteletre méltó döntést hozta, hogy velünk együtt elmegy a nagy ismeretlenbe. Ő akkor már 45 éves volt, és még további 45 évet élt Franciaországban anélkül, hogy megtanult volna franciául, ezért vele egész kisgyerekkorom óta magyarul beszéltem. És csak akkor kezdtem tulajdonképpen franciául beszélni, amikor iskolába mentem, és ott kellett érvényesülni.
– Kevés magyar nemesi família adott annyi híres, kiemelkedő jelentőségű személyt a magyar történelemnek, mint a Károlyi család. Ha röviden össze kellene foglalni: miként értékeli családja szerepét Magyarország történelmében, illetve hogyan látja ezt napjaink vonatkozásában?
– Ugye én – értelemszerűen – soha nem tanultam az iskolában magyar történelmet. Tehát amit a magyar történelemről tudok, azt a saját családomon keresztül tudtam meg. Az általuk elmeséltek szerint tudtam elsajátítani, de azt azért tudtam, hogy milyen családhoz tartozunk, teljes mértékben tisztában voltam ezzel. Van is nálunk egy családi könyv, amit akkoriban elolvastam, és amely összefoglalja a család történetét. Tehát mindezzel tisztában voltam, de azzal is, hogy ennek akkor, a rendszerváltás előtt aktuális jelentősége nem volt.
Károlyi György (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter GyulaÉrdekes és furcsa ma ezeket elmondani, de 1990 előtt tényleg senki nem gondolt arra – legalábbis minálunk – hogy Magyarországgal bármi dolgunk lehetne még a jövőben is. Úgyhogy ami akkor történt a rendszerváltozás kapcsán, az egy hatalmas meglepetés, egy kellemes meglepetés volt. Először 1984-ben tértem haza, turistaként, mert annyira kíváncsi voltam, hogy mi is ez az ország. Akkor egy nyári hetet töltöttünk augusztusban a szabadságom alatt Magyarországon. Kedvező benyomást keltett bennem, hogy mindazok, akikkel találkoztunk, nagyon rokonszenvesen fogadtak minket, tehát nagyon pozitív volt a látogatás. De hát ez mégiscsak a régi rendszerben volt, és nekünk más tennivalónk akkor nem volt itt, akkor még más tennivalót nem láttunk magunk előtt.
– A rendszerváltás után viszont lett tennivalójuk: belefogtak a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély felújításába, amelyet azóta négycsillagos szállodaként és étteremként működtetnek. Mióta volt lakatlan a kastély azelőtt, hogy belefogtak a felújításba?
– 1984-ben a kastélyt is meglátogattuk, ami elég siralmas állapotban volt. Tudtuk, hogy romlik az állapota, de akkor nem tudtunk mit kezdeni ezzel. A kastélyban 1944-ig lakott a család, amíg oda nem ért a front. Azután először a német csapatok vették igénybe: egy Totenkopf elnevezésű SS páncélos hadosztálynak alakítottak ki ott egy hadikórházat. Később a németek elmenekültek, jöttek az oroszok, akik ugyanúgy hadikórházat működtettek ott. Utána a kastélynak több szebb és kevésbé szebb funkciója volt: kezdetben a Fővárosi Gázműveknek adták át üdülőhelyszínként, majd a görög polgárháború elől elmenekült – vagy, hozzáállásuktól függően: elrabolt – gyerekeknek volt az otthona. Az ötvenes évek közepéig az ő gyermekotthonukként működött, utána őket máshol helyezték el, és kialakítottak egy magyar állami gyermekotthont, ami egészen a 70-es évek végéig működött – mígnem azt is kénytelenek voltak bezárni a karbantartás nehézsége miatt. Azután közel tíz évig, nagyjából 1990-ig üres volt az épület, és ez alatt a tízéves időszak alatt szenvedte a legnagyobb műszaki romlást a kastély. Akkor költözött be a könnyező házigomba az épületbe, és tönkrement minden – villany, fűtés, tető –, tehát amikor ’90-ben visszajöttünk Magyarországra, akkor már elég rossz volt ott a helyzet.
– Ehhez képest mostanra egész jól sikerült felújítani az épületet. Hány évbe telt?
Ez egy nagyon hosszú folyamat volt. A válasz attól függ, hogy mit tekint az ember befejezettnek – mert még most sincs teljesen befejezve a munka, ugyanis az épületegyüttes nemcsak a kastélyból áll, hanem sok másik melléképületből.
A kastély már kész: annak a felújítása bő 15 évet vett igénybe. Nem azért, mert lassan dolgoztak a kivitelezők, hanem azért, mert sosem állt egyszerre rendelkezésre annyi forrás, amellyel a munkákat egy csomagban el lehetett volna végezni.
– Milyen mértékben kaptak támogatást a munkálatokhoz?
– Több forrásból is kaptunk. Egyrészt a saját pénzünkből is sokat kellett rászánnunk, különösen az elején, hogy hitelesnek lássanak minket. Később jelentős mértékben kaptunk magyar állami támogatásokat, miután észrevették, hogy valamit kellene kezdeni ezzel az épülettel. Akkor elindult egy jelentős felújítási folyamat, amit aztán az uniós források érkezése tetőzött be, majd indult egy nagy nemzeti kastélyprogram is, amelyből mi is kaptunk egy jelentős összeget. Tehát a felújításnak a költségei több forrásból tevődtek össze: saját forrásunkból, a magyar állam forrásaiból és az uniós forrásokból.
– Mit gondol, vannak még olyan kastélyok Magyarországon – vagy magyar vonatkozású kastélyok a határon túl –, amelyeknél hasonló modellt lehetne alkalmazni, mint a fehérvárcsurgói kastélynál?
– Gyakran teszik fel nekem ezt a kérdést, de erre azért nem tudok jó választ adni, mert minden egyes épületnek megvannak a maga sajátosságai. Egyrészt ott van az adott épület helyzete, másrészt pedig az érintett család helyzete – vannak például, akik nem akarnak mit kezdeni vele, de vannak olyanok is, akik egyszerűen nem tudnak. Tehát nagyon változóak lehetnek a körülmények. Vannak olyan esetek, amikor – noha a család szeretne kezdeni vele valamit –, nem lehet, mert már-más funkciója van az épületnek. És vannak olyanok is, amikor nem is akarnak kezdeni vele semmit, mert más prioritásuk van, vagy leírták Magyarországot az életükből, nem akarnak újból ilyesmikkel foglalkozni. És van a mi esetünk: mi tényleg szerettünk volna ebbe beavatkozni, és erre lehetőségünk is volt, azért, mert a kastély éppen üres volt. Tehát az ürességnek van egy rossz oldala – mert pusztít, és az épület állapota romlik – de a jó oldala az, hogy legalább nyitva áll egy projekt megvalósításának lehetősége.
– A Gentleman magazinnak egy régebbi, 2013-as interjúban azt mondta a Károlyi családról: „Szerintem talán harmincan lehetünk szétszórva a világ különböző tájain, Brazíliától Ausztráliáig.” Tartanak olyan nagy családi találkozókat, mint amelyek más nemesi családoknál is előfordulnak, tartják egymással a kapcsolatot?
– Vannak olyan magyar családok, amelyek szerveznek ilyen összejöveteleket, de nálunk ez két akadályba ütközik. Az egyik az, hogy – mint ahogy ön is mondta – szét vagyunk szórva a nagyvilágban, és akik Ausztráliában vagy Dél-Amerikában építették fel az életüket, azok ott maradnak, nem biztos, hogy eljönnének Magyarországra. A másik akadály pedig az, hogy viszonylag kevesen vagyunk – ellentétben például a Széchenyi-leszármazottakkal, akik rengetegen vannak, és nem is olyan nehéz összehozniuk például egy százfős összejövetelt. Nálunk nincsenek ekkorra számok, tehát emiatt nem is szorgalmaztuk ezt, de azért ismerjük egymást, főleg azokkal, akik itt élnek Európában. Vannak rokonaim Magyarországon, Ausztriában, Svájcban, Németországban, őket mind ismerjük, viszonylag gyakran találkozunk is, de nagy családi összejöveteleket eddig nem tartottunk. Az az érdekes ebben az egészben, hogy azt a kérdést gyakran fölteszik nekem – főleg külföldön –, hogy vannak-e még hozzátartozóim Magyarországon. Hát erre azt válaszolom, hogy a kérdés rosszul van feltéve: a még szó a helytelen, merthogy a háború után mindenki elment. Tehát nem mondhatom, hogy „még” ott maradtak egyesek, azt viszont igen, hogy egyesek megint itt vannak, visszajöttek. Volt sok olyan közeli rokonom is, akit nem is ismertem személyesen, mert épp Ausztráliában voltak vagy máshol voltak a nagyvilágon, és csak levélből vagy máshonnan tudtam, hogy kik ők, de soha nem találkoztam velük. Sok nagyon közeli rokonnal akkor ismerkedtem meg először, amikor visszajöttek Magyarországra.
– Megkerülhetetlen kérdés, hogy mit gondol Károlyi Mihályról, az egykori miniszterelnökről, aki a nagyapjának a testvére volt. Vannak emlékei róla?
– Károlyi Mihály nemcsak a nagybátyám volt – tehát nagyapámnak a féltestvére –, hanem a keresztapám is. De én őt tulajdonképpen nem ismertem: kiskoromban ugyan találkoztam vele, de nem emlékszem rá. Csak egy közös fényképünk van, ahol egy parasztház lépcsőjén állok mellette.
Károlyi György és Károlyi Mihály közös fotója annál a parasztháznál, ahol Károlyi Mihály az élete utolsó éveit töltötte. A kép 1950-ben vagy 1951-ben készülhetett a délfranciaországi Vence-ben. Forrás: a Károlyi-család fotóarchívuma.Tehát találkoztam vele, és tudtam róla, hogy kicsoda ő, de egy négyéves gyerek emlékezetében ez az emlék nem marad meg.
– Az ismert, hogy a nagyapjával nagyon ellentétesek voltak a nézetei. A családi elbeszéléseken keresztül mit tudott meg, milyen képet őrzött meg róla?
– Igen, az én nagyapám egy katolikus, konzervatív ember volt, Mihály pedig – mai szavakkal élve – agnosztikus és progresszív, miközben elég közel állt hozzá a kommunizmus is az első világháború után. Annyit tudok róla mondani, hogy ő valószínűleg egy becsületes ember volt, de teljesen alkalmatlan arra a szerepre, amit a történelem ráosztott. Tulajdonképpen gyenge volt, politikai értelemben véve, és másoknak, a nála jóval rafináltabb és ravaszabb embereknek az áldozatává vált. Az első világháború után Kun Béláék miatt kellett elhagynia a hatalmat, azután – amikor a második világháborút követően visszajött Magyarországra – akkor azt remélte, hogy rögvest megválasztják köztársasági elnöknek. Ami persze Rákosi Mátyásnak esze ágában sem volt. Ezért küldték őt Párizsba, hogy megszabaduljanak tőle. Tehát tulajdonképpen az ő élete az ő számára nagy csalódás lehetett.
– A történelmi emlékezetben is nagyon eltérő Károlyi Mihály 1918-1919-es tevékenységének megítélése, nagy vonalakban két domináns kép alakult ki róla. Az egyik az a negatívabb látásmód, amelynek vallói kritizálják a képességeit, alkalmatlannak nevezik, illetve felróják azt, hogy miatta olyan területeket is elveszített Magyarország, amelyeket egyébként meg lehetett volna őrizni. Sőt, egyesek még „hazaárulóként” is emlegetik…
– Meg lehetett volna őrizni, de biztosan nem ővele. Vagy legalábbis az ő tevékenységének ebben szerintem semmilyen szerepe nem volt. Magyarországot föl akarták darabolni, Károlyi Mihálytól függetlenül. Ezzel kapcsolatban neki semmiféle befolyása nem volt, semmilyen értelemben.
– Igen, épp ez a másik látásmód lényege, amely szerint Károlyinak igazából már semmilyen ráhatása nem volt a dolgok alakulására, és nem rajta múlt, hogy miként alakultak a dolgok. Ön szerint melyik tükrözi jobban a valóságot?
– Én nem vagyok ugyan történész, de úgy érzem, hogy nem sok befolyása volt azokra az eseményekre, amelyeket mások már meghatároztak Magyarország számára, csak sodorták őt jobbra-balra. A hazaárulás kifejezés az szerintem egy kicsit túlzó – bár abban az időben, közvetlenül az első világháború után ez talán egy érthető kifejezés volt. De nem hiszem, hogy ő az lett volna. Hazaáruló csak szándékosan lehet valaki, és ő nem volt egy olyan ember szerintem, akinek komoly szándékai voltak, legalábbis nem volt képes azokat megvalósítani.
– Mi az, amit a legfontosabbnak tart a Károlyi család történelmi örökségét illetően, amit mindenképpen szeretne megőrizni az utókornak?
– Annak nagyon örülnék, ha az, amit mi Fehérvárcsurgón létrehoztunk, az megmaradna. Az szolgálna a legnagyobb megelégedésemre ebben az egészben. Ez nagy részben a gyerekeinktől függ, akik egyébként tanúsítanak is érdeklődést ez iránt, tehát a család ebben abszolút egységes, még a fiatalabb generációknál is. De persze nagyon sok múlik azon, hogy milyen támogatásokat kapunk a magyar hatóságoktól – eddig mindent maradéktalanul megkaptunk, aminek nagyon örülök, hálás vagyok érte. És úgy érzem, hogy ez a támogatás indokolt is, mert amit mi végzünk, annak közcélú szerepe is van. Tehát ha ez megmarad a magyar állam támogatása, a gyerekeink, unokáinknak szerepvállalása mellett, akkor lennék a legboldogabb. Sőt, nagyon kívánom, hogy tovább is fejlődjön a kastély, megvan erre a potenciál.
– Miként képzeli el a kastély jövőbeli fejlődését?
– A kulturális és közcélú programoknak a folytatásaként, és főleg, ami a gyerekeinket is messzemenően érdekli és érinti, az a fenntarthatóság. Tehát a célunk az, hogy el tudjunk érni egy olyan szintet, ahol ez az egész egység önfenntartóvá válhat, vagy legalább megközelítse a fenntarthatóságot, annak érdekében, hogy a legnagyobb mértékben a saját bevételeinkből élhessünk, és csak kiegészítésként az állami támogatásokból. Ezért van ott a szállodai részleg, a vendéglátás, a kastélylátogatás – tehát mindezeket az üzleti tényezőket mi igyekszünk megfelelő szinten tartani, sőt fejleszteni. De erre nekünk személyes pénzünk már nincs, tehát itt nagymértékben az államra támaszkodhatunk, illetve az uniós forrásokra, ha éppen van ilyen fejezet a különböző intézkedésekben.
Az interjú második részét itt lehet megtekinteni:
Kiemelt kép: Károlyi György interjút ad a hirado.hu-nak 2026. januárban (Fotó: Horváth Péter Gyula)