„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható”

– mondta Kosztolányi Dezső. November 13-án ünnepeljük a magyar nyelv napját: 1844-ben ezen a napon tették hivatalos államnyelvvé a magyart. Nehéz ma már elképzelni, hogy alig kétszáz éve még latinul vagy németül kellett megszólalnia annak, aki hivatalos ügyet intézett. Elődeink azonban megőrizték és megvédték nyelvünket – azt a több mint ezer éves nyelvet, amelyen megszólalt a Halotti beszéd, amelyen Balassi, Petőfi Sándor, Ady és Kosztolányi írt, és amelyet oly sokan próbáltak leírni vagy megjósolni az eltűnését. Mégis itt van, él, alakul, és bennünket is formál. A magyar nyelv több mint kommunikáció: gondolkodásmód, haza és örökség.

A magyar nyelv napján négy olyan alkotót, gondolkodót kértünk meg arra, akiknek munkájukban „eszközük” a magyar nyelv, hogy meséljenek arról: mit jelent számukra ez az egyedülálló, hajlítható, játékos és mégis mély, millió rétegű nyelv – amely egyszerre múltunk, jelenünk és jövőnk.

Lackfi János, költő, író

„A magyar nyelv eszméletlenül rugalmas, hajlítható, tekergethető, egyedem-begyedem, ittapiros-holapiros, tutáliber-máliber Rubik kocka. A kombinációk száma végtelen, lehet lubickolni benne, szörfölni rajta, fejest ugrani belé, mámorosan élni és visszaélni vele. Nem haragszik meg, ha hátratekerik a kezét vagy alaposan gúzsba kötik. Csak elvigyorodik, Hudini módjára igazít párat a tagjain, átbucskázik a fején, és máris szabad. Mindig is szabad volt.

De szépen dalol rabságról, árvaságról, magányról, kivetettségről. Olyan szépen, hogy az már gyógyító.

Erdélyben régen voltak havasi tisztások, ahova a falu népéből kimehetett bárki, és elkántálta búját-baját. Hiszen a tudósok is megmondták, az agyunk működése olyan, hogy emberileg képtelenség egyszerre énekelni és szorongani.”

Kádár L. Gellért, erdélyi magyar színművész

„Számomra a magyar nyelv egy ajándék. Az elmúlt időszakban egyre többször csodálkozom rá arra, milyen hihetetlenül gazdag és szép; olyan kifejezései, szóképei és szóösszetételei vannak, amelyeket nem találni meg más nyelvekben. Határon túli magyarként, egy másik országban felnőve használni és tovább vinni ezt a nyelvet számomra mindig is megtisztelő feladat volt. Valahol egyfajta híd is: összeköt az otthonnal, a gyökereimmel, és azokkal az emberekkel, akik hasonló háttérből érkeznek.

Magyar színművészként ez a nyelv a munkaeszközöm is – és talán éppen ezért érzem különösen értékesnek, hiszen minden rezdülésében ott a ritmus, a zene, a lélegzet.

A magyar nyelv számomra nem csupán kommunikáció, hanem tér, ahol a gondolat és az érzés a legpontosabban talál egymásra. Hiszem, hogy a határon túli közösségek számára is fontos, hogy ez a nyelv éljen és megszólaljon, mert benne van az identitásunk, a múltunk és a jövőnk is. 

Én pedig hálás vagyok, hogy ennek a nyelvnek részese és továbbadója lehetek.”

Kautzky Armand, színművész, szinkronszínész, műsorvezető

„A magyar nyelv egy nagyon különleges, ősi nyelv, és én rendkívül büszke vagyok rá. Szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen könnyedén megtanulhattam, és ilyen mélységében ismerhetem. Az egyik legnagyobb szépsége számomra, hogy rendkívül kifejező: annyi finomság rejlik benne. Elég csak arra a kifejezésre gondolni, hogy „édes anyanyelvünk” – ebben a szóhasználatban a nyelvünket az édesanyánkkal emeljük egy szintre. És valóban, az anyanyelvünk ugyanolyan fontos az életünkben, mint az édesanyánk: a nyelv is egyfajta anya, amely végigkísér bennünket, és meghatározza, milyenek vagyunk, hogyan gondolkodunk.

Alapvetően kettős a hozzáállásom a magyar nyelvhez. Egyfelől számomra ez egy gyakorlati dolog: munkaeszköz. Én a magyar nyelvvel dolgozom. Olyan, mint egy kalapács vagy bármilyen más szerszám, gépezet.

Ahogyan egy mesterember becsben tartja a munkaeszközét, tisztítja, karban tartja, vigyáz rá, úgy én is igyekszem ápolni és gondozni a nyelvünket.

Másfelől pedig heroikus szeretetet és tiszteletet érzek iránta. Büszkén vállalom azt a – mondjuk úgy – „apostoli szerepet”, hogy aktívan teszek a megőrzéséért, a gondozásáért. A nyelvünk ugyanis csodálatos alap az életünkben, és tele van lehetőséggel. Ahol csak tehetem, hirdetem, hogy ne elégedjünk meg a rövidítésekkel, egyszerűsítésekkel, amelyeket az online kommunikáció egyre gyakoribbá tesz. Olyan gazdag tárból, olyan bőséges szókincsből válogathatunk mi, magyarok, amellyel a legérzékenyebb módon fejezhetjük ki magunkat. Csak sokszor lusták vagyunk megkeresni a legjobb kifejezést. És ha ellustulunk, egy idő után már nem is fogjuk ismerni a nyelvünk finom rétegeit.”

Cécile Kovacshazy, magyar származású, Franciaországban élő bölcsész, az általános és összehasonlító irodalomtudomány egyetemi oktatója 

„Édesapám 1956-ban emigrált Franciaországba. Számomra a magyar kultúra és örökség mindig is kiemelkedően fontos volt – érzelmi és szellemi okokból egyaránt. A magyar egy különleges, finnugor nyelv, és mindig is vonzott mindaz, ami ritka és intellektuális kihívást jelent. 11 éves koromban egy németországi magyar bentlakásos iskolában kezdtem tanulni, majd az érettségi után néhány hónapot töltöttem Magyarországon, később pedig magyar szakos alapdiplomát szereztem Párizsban.

A magyar irodalmat hihetetlenül gazdagnak találom. Összehasonlító irodalomtörténészként különösen lenyűgöz ez a sokszínű kulturális világ. Az egyetemen, ahol tanítok, a hallgatók szinte semmit sem tudnak Közép-Európáról, ezért nagy öröm számomra, hogy megismertethetem velük ennek a térségnek a kultúráját. Büszkeséggel tölt el, hogy Magyarország idén ismét nemzetközi elismerést kapott a második irodalmi Nobel-díjával. Ez is bizonyítja, hogy kis népessége ellenére – vagy talán éppen ezért – Magyarország rendkívül sok kiváló alkotót ad a világnak.

Amikor a fiam kicsi volt, minden este ezt az altatódalt énekeltem neki magyarul: „Madár voltam álmomban, fent az égen daloltam…”

Meggyőződésem, hogy a magyar nyelv különlegessége és ritkasága igazi ajándék a világnak. A mai, gyorsan egyformaságba simuló világban, ami egyre intoleránsabb a mássággal szemben különösen fontos, hogy ápoljuk és ünnepeljük a különbözőségeinket.

A magyar nyelv tanulása nemcsak az elmét, hanem a szívet is megnyitja.”