„Kereszt a jel, keresztből éled új erő.
Testvéri kéz, testvéri szó oly éltető.
Lehet, hogy nem vonz már az ég és minden messzeség
Hát lépj ki a fényre!”
(Testvérek: Utam a fény)

Olvasom, nagy felháborodás kerekedett abból, hogy kereszt került a Gellért-hegyre. Egészen pontosan a Szabadság-szobor talapzatára, merthogy a Gellért-hegyen, a pálosok gyönyörű sziklatemploma fölött már eddig is magasodott kőkereszt. A szimbólum a szovjet katona alakját váltja. Mindenfélét lehet hallani, vérmérséklettől függően bírálják visszafogottabban, vagy kifejezetten vad módon a kereszténységgel nem szimpatizálók a fejleményt, és megdöbbentő módon olyanok is néhányan, akik hitben élnek, de a nyilvánosságnak szánt nyilatkozataikat egy ideje valamiféle igazodási vágy határozza meg. Nem abból indulnak ki, mit is látunk magunk előtt.

Kétezer év tapasztalata, hogy amit csúfos végnek szántak, az a kezdet: a keresztből élet fakad. Az élet civilizációjának jele ragyog fel a halál kultúrájának lassanként, de biztos léptekkel behódoló nyugati világban. A kereszt nem bántó jelkép és „ő maga” sem bánt senkit. Éppen ellenkezőleg: védelmez. A nyugati kultúrkörben viszont a legszentebb jelkép. Mennyire más, mint a „hős” szovjet katona, akinek alakja sokáig árnyékolta be a hegyet. (Tényleg, azzal miért nem volt baj? A hazánkat feldúló, nők ezreit erőszakoló, honfitársaink tíz- és százezreit legyilkoló vörös hadseregnek lehetett emléket állítani, az emberiség Megváltójának nem?) Egyszersmind diszkrét, elegáns, de határozott üzenet a már nem csak elvallástalanodó, de kifejezetten keresztényellenessé váló világban. A gyökerét vesztő, múltját tagadó, Teremtőjétől elszakadt embernek jól jön a látható fogódzó, hogy a láthatatlanhoz visszataláljon.

A kereszt megtérésre, azon keresztül pedig üdvösségre hív. Szokás azt mondani, hogy a kereszténység rá akarja kényszeríteni világképét a társadalomra. Ezzel szemben azonban az az igazság, hogy senkire sem kényszerít rá semmit; egészen egyszerűen felkínálja a lehetőséget, felkínál egy teljesebb, boldogabb életet, olyat, aminek mennyei távlatai vannak, majd teljességgel tiszteletben tartja az egyén saját döntését arra vonatkozóan, hogy azt elfogadja-e. (Ha maga a teremtő Isten tiszteletben tartja a szabad akaratot, még szép, hogy ezt kell tennünk nekünk is.)
Ugyanakkor nagyobb jót kívánni nem lehet, mint megtérést, üdvösséget a másik embernek. Természetesen ennek belátásához foglalkoznunk kell az igazán nagy és távlatos kérdésekkel: mi végre vagyunk a világon, mi az egyes ember életének célja, mi történik a halál után, pontosan mi is az a létezés – és van-e Isten.

Tudom azt is, hogy a kereszt kényelmetlen. Persze, hogy nem tetszik sokaknak. Kényelmetlen, mert arra emlékeztet, hogy 21. század ide vagy oda, továbbra sem a hedonizmus adja meg az élet értelmét, nem én vagyok a világ közepe, nem csak jogok léteznek, de kötelezettségek is, nem csak a mának lehet élni, nem csak az egyén számít, hanem a közösség is. Hogy van jó, de van rossz, hogy van igazság és van hazugság, hogy nem lehet mindent elkenni, hogy van bűn, de van bűnbocsánat, a kettő közt pedig bűnbánat, ami megdolgoz minket, ami megint csak nem túl komfortos, de szükséges. A kereszt kényelmetlen, mert önfeláldozást hirdet, a halálig hű szeretetet, azt, amely életét adja a másikért.

„Stat crux dum volvitur orbis”, azaz „A kereszt szilárdan áll, míg a világ forog”, hirdeti a karthauzi szerzetesek jelmondata. És csak a kereszt az, ami szilárdan áll. Budapesten is.

Kiemelt kép: A megújult Gellért-hegyi Szabadság-szobor, alapzatán a kifaragott kereszttel (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)