Nagy Margit az adásban elmondta, hogy még 1994-ben került a Magyar Rádió szegedi körzeti stúdiójához.

– Nos, az út nem mondhatnám, hogy nagyon kacskaringós volt, hiszen az egyetem elvégzése után négy évet tanítottam egy szegedi középiskolában, és onnan sikerült váltanom a sajtó világába. Valamilyen vonzódásom egyébként már egészen kisgyerekkorom óta volt a tévézéshez és a rádiózáshoz. Unokanővéremmel nagyapám tanyáján felmásztunk a lovas kocsira, kukoricacsutkát fogtam –, az volt a mikrofon –, és riportereset játszottunk, amelyben természetesen én voltam a beszélgetőtárs. A szegedi körzeti rádióba kerülésem után két hónappal pedig nekem már riportom ment a Kossuth rádióban. Ez akkoriban nem számított általánosnak, sokszor éveket kellett várniuk a kollégáknak, hogy valaki bekerülhessen az országos adásba. A témám akkor az olajcsempészet volt, hiszen a magyar–szerb határ menti kereskedelem a balkáni háború idején virágzott. Elmentem a magyar csempészekhez, kilátogattam Szabadkára, szóval vakmerő voltam, és a Magyarországról jövök című, akkor egy nagyon hallgatott műsor készítői azonnal tárt karokkal fogadták az anyagomat. Ebben a műsorban nagyon sokat tanultam, leginkább a kritika elfogadását, hogy a műsor színvonala, hitelessége mindennél fontosabb, és nem illik megsértődni a visszajelzéseken. Egyébként ez a szerb határ menti munka 2015-ben visszaköszönt a nagy migrációs hullám idején, hiszen akkor is közel egy hónapot töltöttem ott, és nem éppen megszokott körülmények között dolgoztam. Visszatérve a körzeti stúdiós munkára, szerkesztettem, riportokat készítettem, tizenhat éven keresztül minden hétfő reggel velem ébredtek Szegeden a körzeti stúdió hallgatói. A hírszerkesztésen kívül mindent szerettem valójában, mindent kipróbálhattam a tudományos témáktól kezdve, a korábban említett oknyomozó riporterkedésen át. A portrékészítést is nagyon szerettem, de egyik kedvenc témám a mai napig, a mezőgazdaság és a tanyavilágban élők életének a bemutatása.

– Ennek egyébként így is kell lennie, hogy egy vidéki tudósítónak mindenhez kell értenie a híreken keresztül valóban egy portré vagy színes anyag készítéséig. Te ezt látod? Mindenre van rálátásod?

– Azt szokták mondani, hogy az újságírók mindig a felszínt kapargatják, nem igazán teljes és mély a tudásuk. Nyilván egy-két témában az ember el tud mélyülni, de mindenhez kell hogy valamit konyítson egy újságíró, egy vidéki rádiós, különben nem tudja teljesíteni azt a feladatot, amiért itt van a terepen, a Dél-Alföldön, a Dunántúlon vagy bárhol az országban. Egyébként 2008-ban kineveztek stúdióvezetőnek, és ez egy nagyon nehéz időszak volt, hiszen az igazságos beosztás, a jutalmazás nem egy hálás feladat. Egy biztos, hogy mindig és minden körülmények között a stábom érdekeit néztem, és persze a műsorét, de a sok adminisztrációs munka mellett nem tudtam akkor sem lemondani a műsorkészítésről, és így ezért ez egy nagyon húzós időszak volt. Én tizenhatéven keresztül a körzeti stúdióban azt hiszem, hogy kivezettem magam, mint műsorvezető, szó szerint, annyi adást vezettem, hogy talán sok is volt. Én úgy hiszem, hogy alapvetően riporteri és szerkesztői alkat vagyok. Minden rádiós újságírónak van egy profilja. Úgy gondolom, hogy én inkább a szerkesztéshez és a riporterkedéshez értek. Szeretek kimenni a terepre, nagyon is szeretem a terepmunkát, ebben is értem el mindig leginkább a sikereket. Hogy 2009-et hozzam fel példának: ebben az évben például az országos sajtó is felkapta az úgynevezett fuzáriumbotrányt, amit az robbantott ki, hogy a szegedi gabonakutató nemesítőjével, Mesterházy Ákos akadémikussal összedolgozva megjelent egy riport arról, hogy a teljes kiőrlésű péktermékekben a megengedett határérték feletti toxinokat mutattak ki. A Hajnal-tájban elhangzott riportom után már másnap a parlamentben került ez a téma napirendre. Amit elértünk: ez a probléma nagyjából rendben van, nem kell túlságosan tartani attól, hogy egészségkárosító ételeket, péksüteményeket vesznek azok, akik ezt szeretik. Tehát van eredménye az ember munkájának, és ez nagyon fontos, hogy eredménye legyen.

– Hogyne lenne fontos, ráadásul Karikó Katalinnal is talán te készítetted a legelső riportot.

– Igen, az írott sajtóban és az online platformokon már hónapokkal korábban jelent meg róla és vele interjú, azonban az elektronikus sajtóban (tehát a rádiós és televíziós műfajban) a világon én készítettem vele az első riportot. Ez szerintem nem csak az én dicsőségem, hanem a Kossuth Rádió dicsősége elsősorban, meg hát a szerencsét se lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egy rádiós, egy újságíró egyik kísérője Fortuna istenasszony. Bár azt szokták mondani, hogy a szerencse kell hogy valami mással is párosuljon, mondjuk kitartással.

– Hogyha a Kossuth Rádió, illetve a magyar rádiózás egészét nézzük, ezt a százévet, amely miatt most beszélgetünk, akkor ti, mint vidéki tudósítók külön közösséget alkottok. Mi lehet a jövője a vidéki tudósítóknak, ennek a hálózatnak?

– Nagyon sok kollégával beszélgettem, és a következőt fogalmaztuk meg, szinte egyöntetűen, mindenki, hogy nagyon sokat köszönhetünk a rádiónak – fogalmazott Nagy Margit hírterületi szerkesztő. Erre tettük fel az életünket, hogy segítsünk, hogy megmutassuk annak a területnek a történéseit, és mindezt gyorsan tegyük. Még mindig hiúsági kérdést csinálunk abból, ha valami jelentős történik, akár itt, a Dél-Alföldön, akár az ország más területén, akkor mi legyünk az elsők az országban, akik beszélünk róla, akár élőben is. És ugyanakkor óriási a felelősség, hiszen az emberek még mindig ügyintéző rádióként tekintenek a Kossuth Rádióra, és nem is alaptalanul, hiszen én magam sem tudom megszámlálni, hány beteg gyereknek, felnőttnek, bajbajutottnak tudtunk segíteni azzal, hogy a riport elhangzása után a hallgatók nagylelkűen adakoztak. Sokan csak az ismertséget látják, a háttérmunkát nem, a mi munkánkban, de én azt gondolom, hogy a legjobban a felelősségteljes tudósítónál senki sem ismeri jobban a terepet. Hogy van-e jövője? Én nagyon remélem, hogy igen. Teljesen így van, hiszen nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy soha nem fárad ki az ember. De én is úgy gondolom, hogy ez az életem egyik értelme, ez a vidéki rádiózás, a vidéki tudósítói munka. De amikor odaér az ember a riportalanyhoz a helyszínre, akkor minden fáradtság, érdektelenség, amivel az ember nekiindul, hogy jaj, istenem, de nincs kedvem, de fáradt vagyok, mennék haza, nem akarok már többet kérdezni, akkor odaérek a helyszínre, és ugyanolyan érdeklődéssel fordulok a riportalanyomhoz, mint az első munkáim alkalmával. Én nagyon szeretem a rádiót, és addig szeretnék dolgozni, amíg csak lehet, amíg hasznos, tehát nem ártani, hanem hasznot hajtani úgymond a hallgatóknak. Amíg hasznos ez a munka, és amíg a fiatalabbaktól a munkát, a lehetőséget nem veszem el. Három dologhoz értek: a fiamhoz, Danihoz, a rádiózáshoz és a háztartási munkához. A rádiózást, amennyire csak lehet, szeretném még a tarsolyomban tartani egy jó ideig. Hiszen a Magyar Rádiónak nagyon sokat köszönhetek. Olyan nagyszerű emberekkel kerülhettem és kerülhetek beszélőviszonyba, akikkel csak kevesen. Nem beszélve arról, hogy például magánéleti válság idején, a szüleim halálakor a munka és a rádiós közösség támogatásának köszönhettem azt, hogy átvészeltem azt a nehéz időszakot, hiszen ahogy te is mondtad, ez egy közösség, ez egy család.

Kiemelt kép: Nagy Margit (Forrás: MTVA)