– Nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. április 4-én még javában folynak a harcok a német és szovjet haderő között a mai Magyarország területén; Pinkamindszent és Rábafüzes külterületén, illetve Magyarbüksnél április 11-ig, egyes források szerint 13-ig nem hallgattak el a fegyverek. Vajon miért éppen ezen a napon deklarálta a szovjet Vörös Hadsereg „Magyarország elfoglalását”?

– Nehéz erre pontos választ adni, ám hadd idézzem fel egyetemista koromat: az ELTE-n néhai Balogh Sándorhoz jártam szemináriumra – ő a 20. századi magyar történelemben, különösen az 1945 utáni időszakban nagyon otthon volt; elkötelezett baloldali emberként ismertük. Amikor éppen ezekről a témákról volt szó, azt mondta nekünk: „Ha majd erről tanítanak, akkor mondják azt, hogy a TASZSZ jelentése szerint 1945. április 4-én Magyarországon befejeződtek a harcok – melyek egyébként tovább folytatódtak…”

(A képre kattintva nagyobb méret jelenik meg!)

Szovjet katonák „ünneplik a győzelmet Budapest ostroma után” a Vörös Hadsereg propagandafotóján. „Nyilván másként élte meg a történteket az a család, ahol megerőszakolták a lányt, vagy az anyát – és itt családok tízezreiről van szó – nekik nem lehetett elmagyarázni, hogy ez egy „felszabadulás” volt” (Fotó: MTI Fotó / Jevgenyij Haldej)

– Ez volt a hivatalos álláspont?

– Nyilván senki nem nézte meg a nyugati határt, amikor ezt a jelentést megfogalmazták. Nemesmedvesen ott áll egy emlékmű a harckocsival, jelezve, hogy miként fejeződtek be ott a harcok – ez viszont épp úgy hamis állítás volt, mint hogy Battonya lett volna az első „felszabadított” település. Ez utóbbi állítás 1945 után, a szovjet instrukciók alapján fogalmazódott meg. Holott a Vörös Hadsereg 1944. augusztus 20-a körül, az Úz völgyében lépett először az akkori Magyarország területére. De az ország mostani területén is Battonya elfoglalását megelőzte Elek és Csanádpalota megszállása. De nem is ez a lényeg: hiszen, ha kihirdettek valamit, annak úgy kellett történnie.

Ezért lett április 4-e a meghatározó időpont. Tegyünk hozzá egy másik történelmi példát: a mai napig Világosnál „tesszük le”, vagy tétetjük le a honvédekkel a fegyvert, miközben nem itt történt az 1849-es fegyverletétel. Ám hiába írták ezt meg többen is, ez már így rögzült a köztudatban. Az 1945-ös, magyarországi harcok befejezésével kapcsolatban egyébként Ravasz István és más hadtörténészek pontosították a valós helyszíneket, eseményeket.

(A képre kattintva nagyobb méret jelenik meg!)

Nemesmedves, 1980. április 4. A „felszabadulás” 35. évfordulóján megkoszorúzott szovjet hősi emlékmű az „utolsónak felszabadult magyar településként” számon tartott Nemesmedvesen. Mind Battonya, mind Nemesmedves említése, a dátumokkal együtt, téves információ (Fotó: MTI/ Tóth Gyula)

– A dátum pontatlansága mellett a közel fél évszázadig sulykolt „felszabadulás” kifejezés sem fedte a valóságot. Miképpen is aposztrofálta a történteket maga szovjet haderő?

– Ha valaki megnézi a szovjet Vörös Hadsereg különböző parancsnokságai által kiadott falragaszokat és parancsokat, ott nem „felszabadító”, hanem megszálló Vörös Hadseregről van szó – hiszen ők elfoglaltak egy országot. Épp úgy, ahogy a magyar királyi Honvédség seregtestei is megszálló erőként működtek a Szovjetunió területén, „Nyugati Megszálló Csoportra” és „Keleti Megszálló Csoportra” tagolódva 1942-ben. A „felszabadulás” kifejezés itt azért sem helytálló, mert az egy önmagunktól, önmagunk által végzett cselekedetre utal. Márpedig mi saját magunkat nem „szabadítottuk fel” – sem senkitől, sem senki által.

(A képre kattintva nagyobb méret jelenik meg!)

Balatonalmádi, 1945. március. „Hadifogságba” esett, tömegével összefogdosott magyar (és német) katonákat és civil lakosokat terel a Gupvi és a Gulag munkatáboraiba a megszálló szovjet Vörös Hadsereg. Legalább 800 ezer embert hurcoltak a haláltáborként működő kényszermunka-lágerekbe. Ismeretlen azok száma, akik az embertelen körülmények miatt elpusztultak „kiszállítás közben” (Fotó: MTI/Jevgenyij Haldej)

– A Magyarországot elfoglaló szovjet Vörös Hadsereg „illetékesei” már 1945. április 8-án megünnepeltették Budapesten április 4-ét, míg – szintén a fővárosban – nem engedélyezik a március 15-éről történő megemlékezést. Tehát az első percektől kezdve a magyar identitás igen erőteljes visszaszorítását tapasztaljuk, és egy kreált, új történelem erőszakos terjesztését. Próbált-e szót emelni emiatt az ideiglenes magyar kormány?

– Amikor 1848. március 15-ét szerették volna megünnepelni, valóban működött már az Ideiglenes Nemzeti Kormány Magyarországon, amelyet, mint tudjuk, Moszkvában állítottak össze. Tehát nehogy azt gondoljuk, hogy Debrecenben döntötték el azt, az ott összeterelt Ideiglenes Nemzetgyűlést alkotó magyar képviselők – akiket teherautón innét-onnét gyűjtötték össze –, hogy miképpen álljon össze, hogy nézzen ki a magyar kormány! Ez nem ott dőlt el, hanem Molotov boszorkánykonyhájában: végy egy csipetnyi horthystát, tegyél hozzá egy kis emigráns kommunistát, meg Magyarországon polgárainak tekinthető erőket és megvan a kormány. Hogy kinek milyen lesz a posztja, alapvetően azt is megmondják. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés pedig erre rábólint. Március 15-én, amikor még Magyarországon harcok vannak, Budapestet már elfoglalták a szovjet csapatok, az az álláspontjuk, hogy nem lenne szerencsés, ha valami tömegdemonstráció lenne.

Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója 2025. április 2-án (Fotó: hirado.hu / Horváth Péter Gyula)

– Akkor viszont miért volt ennyire sürgős az április 4-i „szertartás” lebonyolítása?

– Minden olyan területen, amelyet elfoglaltak, nagyon gyorsan emlékműveket állíttattak fel. Gondoljunk bele, hogy Budapesten 1946-ban már áll a ma már nem létező budai, Gellért téri, és a szintén elbontott, Pesti Vigadó előtti emlékmű, illetve a máig fennmaradt Szabadság téri emlékmű is elkészül. Szovjet emlékmű áll rövidesen majdnem minden magyarországi településen; a kisebbeken is. Többnyire ott állítják fel ezeket az emlékműveket, ahol a szovjet katonák elestek.

Hogy miképpen estek el, esetleg a helybéliek agyonütötték a katonát a nőkkel való erőszakoskodás után – mert erre is számos példa volt – az természetesen senkit nem érdekelt, viszont mindenhol nagyjából ugyanazokkal a szövegekkel látták el az emlékműveket.

Kivétel nélkül mindenhol azt üzenték ezek a mementók a lakosságnak, hogy a katonák „a ti felszabadításotokért” adták életüket.

(A képre kattintva nagyobb méret jelenik meg!)

A csók. Leonyid Iljics Brezsnyevet, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkárát egy úttörőlány üdvözli a dísztribünön, a budapesti április 4-i díszszemlén (Fotó: MTI / Vigovszki Ferenc)

– A megszállók rendkívül kegyetlenül bántak a magyar lakossággal: 1945 március 16-én kivégzik Kápolnapuszta teljes férfi lakosságát, szintén az ország megszállása folyamán Olaszfalun lelőnek 60 embert, Tószegen 11 helyi lakost, Encsencsről pedig 105 lakost hajtanak el. Volt-e valamilyen ideológiai vagy más indoka ennek a tömeges kegyetlenkedésnek?

– Azt gondolom, arra semmiféle parancsot nem adott egy magasabb parancsnokság, hogy a polgári lakosságot le kell gyilkolni. Bár itt a kivégzettek között katonák is vannak, akiket elfogtak – és a hadifoglyokat sem „illik” kivégezni. Nos, számos esetben fordulhatott elő az, hogy egy-egy rabló, erőszakoskodó szovjet katonát a falu népe mondjuk „fejbe kólintott”, megölt; és utána jött a megtorlás. Sára Sándor „A vád” című filmje tökéletesen dolgozta föl szerintem ezt az időszakot.

– A magyarországi németek különösen megsínylették a „felszabadítást”. Minek köszönhették a megszállók kitüntetett figyelmét?

– Sztálinnak már 1944-ben volt egy olyan utasítása, miszerint a németeket – Magyarországon ezalatt a német hangzású vezetéknévvel rendelkező lakosokat is németként kezelték számos esetben – kényszermunkára kell elhurcolni, hogy újra felépítsék a Szovjetuniót. Volt egy olyan elv, hogy akik lerombolták a Szovjetuniót, azzal felépíttetjük, ezért hurcolnak el magyarokat, a magyarországi és németországi németeket – de a hadifogoly, illetve a GULAG-táborokban ott voltak a japánok és olaszok is, és mindenki, aki úgymond ellensége volt a Szovjetuniónak.

(A képre kattintva nagyobb méret jelenik meg!)

A Szent Gellért téri vadonatúj szovjet emlékmű, amelyet Magyarország „felszabadulásának” első évfordulóján megkoszorúztak. Háttérben a lerombolt Ferenc József-híd (később: Szabadság-híd) budai pillére. Mi volt a sürgősebb? (Fotó: MAFIRT felvétel)

– Gyorsan tegyük is hozzá: a magyarokat, különösen a katonákat, még hatalmasabb tömegekben hajtják el a szovjet munkatáborokba.

– Természetesen a névtől, származástól függetlenül is százezrek kerülnek el Magyarországról különféle szovjet munkatáborokba. A hadifogoly-táborokba főleg katonákat visznek, míg a civileket bányákba, építkezésekre, vagy más munkatáborba. Néhány ezren a GULAG-ra jutnak, ide a politikai elítéltek kerülnek. Külön kell választani politikai elítélteket és a „GUPVI” táborok lakóit, ahol ítélet nélkül tartózkodnak a foglyok. Innen viszont nagyon könnyen át lehetett kerülni a GULAG-ra.

– A magyar történelemben példátlan módon igen rövid idő leforgása alatt 800 ezer embert hajtank el rabtáborokba, közülük legalább 300 honfitársunk pusztul el méltatlan körülmények között. Hogy áll ennek a több mint a negyven éven át elhallgatott tragédiának a feldolgozottsága?

– Ami a Szovjetunióba elhurcolt, vagy a Magyarországon kényszermunkára elhurcoltak történetének feltárását illeti, már az 1980-as évek végén elindult egy ilyen folyamat: itt kell megemlíteni Zielbauer György, Stark Tamás, vagy egykori doktoranduszom, Bognár Zalán nevét, aki most a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társaságának az elnöke. Nagyon sokan megszólaltak olyanok, akiknek a szüleit elhurcolták, vagy személyesen azok, akik visszatértek. Ilyenek voltak Koós Ottó, Galgóczy Árpád vagy Rózsás János, Menczer Gusztáv és lehetne sok nevet említeni azok közül, akik emlékeztettek a történtekre. Rózsás János a az 1970-es években írta meg az emlékiratát, a Keserű ifjúságot, amikor Alexander Szolzsenyicin még egy „elfogadott” személy volt a Szovjetunióban. Rózsás találkozott az egyik GULAG-táborban Szolzsenyicinnel. Csakhogy, mielőtt kiadták volna Rózsás kéziratát, Szolzsenyicin „rossz ember” lett. Így a Keserű ifjúság Borbándi Gyula jóvoltából Münchenben jelent meg 1986-ban.

– Mit tudunk az elhurcolt magyarországi százezrekről – hogy állt össze ez az irdatlan embertömeg, pontosan hány főről beszélhetünk?

– Vannak arról viták, hogy hétszázezer vagy nyolcszázezer embert vittek el. Ebben a létszámban a katonák és a civilek is benne vannak. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárába kerültek azok a kartonok, amelyeket róluk vezettek a szovjet hatóságok. Ám ne feledkezzünk meg arról, hogy nem mindenki került nyilvántartásba. Sok ezren haltak meg a Szovjetunióba történő szállítás folyamán, a különböző táborokban vagy a vasúti vagonokban. Túlélők írták meg, hogy amikor a vasúti szerelvény valahol megállt, egyszerűen lerakták a sínek mellé a halottakat. Azokat aztán vagy eltemette valaki, vagy nem. A foglyokat csak a táborokba érkezés után vették nyilvántartásba.

(A képre kattintva nagyobb méret jelenik meg!)

A fegyveres erők, a Magyar Néphadsereg, a Határőrség és a Munkásőrség egységei nagy pompával ünneplik az ország megszállásának 35. évfordulóját a Felvonulási téren (2006-tól: 56-osok terén) 1980 április 4-én. A harcjárművek a Scud B rakétákat szállító MAZ-543-as járművek. Az előtérben a katonazenekar játszik (Fotó: MTI Fotó: Fényes Tamás)

– Mikor térhettek vissza a túlélők a szovjet munkatáborokból?

– Az 1947-es, „kékcédulás” választások előtt történik egy nagyobb hazaengedés, de az utolsó foglyok – főleg az elítéltek – 1955-ig ott maradtak a Szovjetunióban.

– Egy rövid időre megnyílt a GULAG-ok, rabtáborok akár helyszíni kutatásának lehetősége. Mennyiben tudta ezt a pár évet kihasználni a magyar történettudomány?

– A lehetőségeket jól kihasználták a kollégák; amikor megnyíltak a szovjet levéltárak, már amelyik megnyílt, abban az időszakban lehetett vásárolni iratanyagot, vagy fénymásoltak dokumentumokat. Ez a lehetőség azóta megszűnt. Ami viszont egy óriási előrelépés volt, hogy Moszkvában van egy magyar levéltári delegátus. A magyar kulturális központban dolgozó igyekszik az orosz levéltáros kollégákkal jó munkakapcsolatot kiépíteni és kutatási lehetőséget teremteni a magyar történészek, levéltárosok számára. Az ő helyzete és lehetősége azonban nem vethető össze az osztrák fővárosban, Bécsben dolgozó magyar levéltári delegátusok lehetőségeivel, akik az osztrák levéltárosokkal gyakorlatilag azonos jogokkal bírva dolgoznak az 1920-as évektől kezdődő a Haus- Hof- und Staatsarchivban, a Kriegsarchivban. A szovjet levéltárakban is digitalizálnak, illetve az internet jóvoltából sok anyaghoz hozzá lehet jutni. Ám pontosan nem tudjuk, milyen magyar vonatkozású anyagok vannak a mai Oroszország területén, azaz egyes levéltárakban. Ahogy azt sem ismerjük, hogy milyen „zsákmány-anyag” van a volt Szovjetunióban.

– Mondana erre egy példát?

– A magyar királyi 2. honvéd hadsereg vereségét követően az iratanyagának egy jelentős része a harcok helyszínén maradt. Ami Budapesten a Hadtörténelmi Levéltárban található iratanyag, az részben olyan harctudósításokból áll, amelyet már a visszatérés után írtak. A voronyezsi levéltárban őriznek magyar zsákmányanyagot, de minden bizonnyal Podolszkban, az Orosz Központi Katonai Levéltárban is lenne mit kutatniuk a magyar hadtörténészeknek. A szovjet Vörös Hadsereg által zsákmányolt iratanyagok mind a második világháború, mind a GULAG-GUPVI táborok magyar vonatkozásai okán fontosak lehetnek.

1974. április 4-i ünnepség Budapesten. A kivezényelt tömeg a „hős felszabadítókat” ünnepli (Forrás: Wikipédia)

– Van mit dokumentálni az 1945-tel kezdődő időszak kapcsán, hiszen igen hosszúra sikerült az 1945-től 1991-ig tartó „ideiglenes állomásozás”.

– Itt azért annyi különbséget kell tenni, ha szakszerűnek és jogszerűek akarunk lenni, hogy a párizsi békeszerződés értelmében a szerződés hatályba lépését követően három hónap múlva a megszálló csapatokat ki kellett vonni Magyarországról. Csakhogy ugyanaz a békeszerződés lehetővé teszi a Szovjetunió számára, hogy Magyarországon olyan csapatokat állomásoztasson, amelyek az Ausztriában megszálló feladatokat ellátó szovjet erőkkel biztosítják az összeköttetést. Viszont 1955 szeptemberében kivonják Ausztriából az összes szovjet csapatot. Ez azt jelenti, hogy 1957 tavaszáig, amíg Kádárék nem kötnek egy újabb szerződést Moszkvával, Magyarországon mindenféle jogalap nélkül állomásoznak a szovjet csapatok. Ebből kifolyólag mondhatjuk azt is, hogy 1956-ban két, önálló állam háborúzott egymással.

– A 80 évvel ezelőtt kezdődő megszállás károkozása – nem beszélve arról, hogy 1956-ban a megszállók újra rommá lőtték például a főváros számos épületét – felbecsülhetetlennek tűnik. Készült-e valamilyen, történészi igénnyel elkészített leltár, mellyel számszerűsíthető lenne az 1991-es kivonulásig tartó pusztítás vagy legalább annak mértéke?

– Nyilván a mindenkori Nemzetgazdasági vagy a Pénzügyminisztérium tudná ezt megmondani, de én nem gondolom, hogy szükséges pontos adatokat közreadni, mivel az nem lenne egyszerű. Egy dolgot kell tenni: meg kell nézni 1955-ben és 1990-ben Magyarországot és Ausztriát, hogy mekkora különbség volt 1955-ben és 1990-ben a két ország között, gazdasági, társadalmi, politikai vonatkozásokban–  és érzékelhetjük a különbséget egy megszállt és egy szabad ország fejlődése között. Csak egy példa: egyetemi hallgatóként voltam zöldséges és pincér az 1970-es évek végétől az 1980-as évek közepéig – meg egy kicsit utána is – a Balatonnál. Láttam a különbséget az ideérkező osztrák turista és a magyar szakszervezeti beutalt között – miközben nem az osztrák elit járt a Balatonra, hanem a munkásember, a kispolgár, akinek a társadalmi állását tekintve hasonló volt a státusa, mint a magyar dolgozóké; de akkoriban ő volt az, aki autóval jött, és jobb autóval jött, mint ami nálunk „dukált” hosszú évek várakozása után az arra befizetőknek. Neki nem kellett megnéznie, hány gombócos fagylaltot vegyen a gyerekének és hány korsó sörrel öblítse le a lángost.

Szakály Sándor. a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója 2025. április 2-án (Fotó: hirado.hu / Horváth Péter Gyula)

– Egykoron április 4-én, munkaszüneti nap volt hatalmas ünnepségekkel, melyeken a gyerekekkel kínrímes dalocskákat énekeltetve dicsőítették megszállóinkat. Mennyiben sikerült a helyére tenni ezt a cinikus történelemhamisítást?

– Én azt gondolom, hogy annak idején nem biztos, hogy mindenki úgy gondolta és értelmezte a „felszabadítás” vagy „felszabadulás” fogalmát, mint amit hivatalosan mondtak róla. Legalábbis szerintem. A megélt és a megírt történelem között nem egy esetben elég erőteljes a különbség.

Mindenkinek meg kell adni azt a jogot, hogy saját maga döntse el, hogy ő milyennek látta 1944–1945 történetét. Azt szoktam mondani az egyetemen a hallgatóknak: nyilván a budapesti gettóból kiszabadult zsidó ember másként látta a dolgot, mint a szovjet Vörös Hadsereg katonái által megerőszakolt nők és családtagjaik.

Nekem volt olyan idős, zsidó barátom, aki elmesélte: ő fiatalon munkaszolgálatos volt, édesapja pedig a budapesti úgynevezett „nagygettóba” kényszerült; amikor aztán meglátta az első szovjet katonát, boldogan verte a mellét, és azt kiabálta: „Evrej, evrej!” Tehát, oroszul, hogy ő zsidó. A katona erre elvette tőle mindenét, ami csak nála volt, majd egy nagy fenékberúgással elzavarta. Nem azt mondom, hogy ez volt az általános eset, de ilyen is történt. Tehát nyilván másként élte meg a történteket az a család, ahol megerőszakolták a lányt, vagy az anyát – és itt családok tízezreiről van szó – nekik nem lehetett elmagyarázni, hogy ez egy „felszabadulás” volt. És másként élte meg ugyanezt a harcok idején többször is gazdát cserélt Székesfehérvár lakossága, ahol a visszatérő németek és magyarok kivégezték azokat a helybéli fosztogatókat, akik a szovjet időszakban raboltak. De hát nem kell a rablóból hőst csinálni: elszomorító volt, amikor a parasztember azt látta – ha nem hurcolták el vagy nem végezték ki –, hogy az ő feleségét meggyalázó szovjet katonának, akit ők a fiával agyonütöttek, emlékművet állítottak a faluban, mint a magyar szabadságért életét áldozó hősnek.

– Éppen a számos információ közötti, szükséges iránytűt adhatják meg a történeti munkák, például ilyen kardinális kérdésekben, mint hazánk szovjet megszállása.

– Biztos, hogy a közvélemény és a nagyközönség az alapján ítél, amit a történészek eléjük tesznek. Bár amióta megjelent az internet világa, azt kell mondanom, szinte teljesen mindegy, hogy történész mit mond, mert minden kommentelő okosabb nála. És elmondja, hogy mennyire hülye az a történész, aki ezt és ezt mondta a televízióban vagy a rádióban, vagy az internetes oldalon. Kialakulnak a különböző történészeket követő csoportok, míg vannak olyanok, akiknek egyik álláspont, vélemény sem felel meg – ebből kifolyólag nagyon nehéz egy egységes nemzettudatot kiépíteni. Pedig bizonyos dolgokban kellene, hogy legyen konszenzus, nemzeti minimum: 1945 kapcsán konszenzusnak kellene lenni abban, hogy Magyarországot a szovjet csapatok megszállták, elfoglalták. A magyar és német csapatokat pedig, amelyek védték ezt az országot, a Vörös Hadsereg katonái értelemszerűen ellenségnek tekintették. Az ő szempontjukból teljesen igazuk van. De nem biztos, hogy nekünk azt kell mondani, hogy a szovjet katonák voltak a legjobbak.

Kiemelt kép: Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója 2025. április 2-án (Fotó: hirado.hu / Horváth Péter Gyula)