Aktuális

Bombariadó volt Székesfehérváron, Cser-Palkovics András is megszólalt

Hallgassa vissza – Hazaszótár: Tudomány

A szerző előadásában hallható a Kossuth Rádióban Demeter Szilárdnak, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnökének, A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár című kötete alapján készülő jegyzetsorozata. A tudományról szóló jegyzet a Vasárnapi újság január 12-i adásában hangzott el.

Idén egyebek mellett a magyar tudományt ünnepeljük. Ugyanis kétszáz évvel ezelőtt, 1825-ben a pozsonyi országgyűlésen gróf Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy tudós társaság létrehozására. Példáját más nemesek, például Vay Ábrahám és gróf Andrássy György is követték. Így jött létre a Magyar Tudós Társaság. Az alapítást az 1827. évi XI. törvénycikk rögzítette. Az intézmény tényleges működését 1830-ban kezdte meg, Teleki József elnökletével, és 1845-től kapta a Magyar Tudományos Akadémia nevet.

Maga az igény akkor, vagyis 1825-ben majd’ százéves volt: Bél Mátyás 1735-ben már „A Pozsonyban fölállítandó tudós társaság” címmel írt arról, hogy „Mivel bizonyos, hogy alig van Európában olyan ország, melyben a tudományok dolga rosszabb volna, mint Magyarországon, a haza nemesebb lelkű fiainak arra kell törekedniük, hogy a hibát minden erővel megszüntessék”.

00:00

/

.

Hogy ennek a tudós társaságnak magyar nyelvűnek kell lennie, azt már nem Bél, hanem Bessenyei György szögezi le egyértelműen 1778-ban az agyonkoptatott, ámde manapság kevésbé megélt tételmondatában: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

A tételmondatát Bessenyei „Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék” című, 1781-ben írt, de nyomtatásban csak 1790-ben megjelent írásában fejti ki részletesen. Sok egyéb lényeges – és vitatható – meglátás mellett Bessenyei ebben az írásban megjelöl egy nagyon fontos célt: a magyar nyelv kiművelésével alkalmassá kell azt tenni arra, hogy a tudományban is használhatóvá legyen.

Erre mondta Kazinczy: „Nem lehet ott eszméket tisztogatni, ahol a nyelv az eszméket összezavarja.” A nyelv és a tudomány művelése egymástól elválaszthatatlan.

Az intézményesített nemzeti tudományosság kétszáz esztendeje önmagában is elegendő ok az ünneplésre. De azt hiszem, a legnagyobb hibát akkor követnénk el a magyar tudomány évében, ha megelégednénk az öncélú tisztelgéssel, és elegendő oknak tartanánk a Magyar Tudományos Akadémia puszta létét és kétszáz évét ahhoz, hogy megveregessük saját vállunkat.

Az MTA harmadik évszázadának kezdetén inkább azon lehet érdemes ismét elgondolkodni, hogy miért létezik.

Szóval az egyik alapkérdés egy klasszikus filozófiai megközelítés átiratában így hangzik: miért van egyáltalán a magyar tudomány, nem pedig inkább a semmi? És ez az első válasz is rá. Ha folytatjuk a gondolatkísérletet, akkor leszögezhetjük: ha nincs magyar tudomány, akkor a semmi semmít.

Kevésbé filozofikusan: ha nincs magyar tudomány, akkor nincs magyar kultúra sem, vagyis nemzeti létünk egyik tartóoszlopát ünnepeljük.

Ezt kétszáz évvel ezelőtt pontosan tudták. A magyar tudományos akadémia létrehozásáról rendelkező 1827: XI. törvénycikk „A hazai nyelv művelésére fölállítandó tudós társaságról vagy magyar akadémiáról” címet viseli. Rendeltetését a „hazai nyelvnek … a tudományok és művészetek minden nemében leendő kiművelésében” határozta meg.

Amikor tehát azt mondjuk, hogy a tudomány világa nemzetközi, akkor legkevesebb kétszáz évnyi érvünk van amellett, hogy ezt ne „nemzetek fölötti” értelemben értsük.

Ebből viszont adódik egy másik feladat is. A magyar nyelvű tudományosság nem jelentheti pusztán a szakterminológia magyarítását. Akkor van magyar tudomány, ha létezik magyar gondolat is.

„Semmiből egy új, más világot teremtettem” – írta Bolyai János apjának. Ebben a mondatban nem csupán egy matematikai felfedezés bejelentése rejlik, hanem az intellektuális bátorság legmagasabb foka: a merészség, hogy az ember radikálisan másként gondolkodjon, mint ahogy előtte bárki gondolkodott.

A magyar tudomány legnagyobb alakjait ez a fajta intellektuális bátorság jellemezte. Neumann János nem egyszerűen továbbfejlesztette a számítástechnikát – alapvetően új módon gondolta el az emberi agy és a gép kapcsolatát. Szent-Györgyi Albert nem a bevett módszerekkel kereste a C-vitamint a laboratóriumban – a leghétköznapibb tárgyban, a paprikában látta meg azt, amit mások mikroszkópok alatt kutattak.

Ezt a hagyományt áruljuk el akkor, ha a tudománymetria nyomása alatt a kutatók inkább a biztonságos, jól publikálható részterületeket választják. Aki így bekkeli ki a karrierállomásokat, az a „fejben elsőnek lenni” helyett megelégszik azzal, hogy a nemzetközi trendeket kövesse, hogy „felzárkózzon”, hogy „versenyképes” legyen. De mikor volt egy Bolyai „versenyképes”? Vagy mihez „zárkózott fel” egy Neumann? A világhír nem cél, hanem származékos haszon.

Az igazi kérdés tehát az Akadémia harmadik évszázadának küszöbén szerény véleményem szerint nem az, hogy hány nemzetközi publikációt termelünk, vagy milyen impaktfaktorokat érünk el. Ezek is fontosak, persze, de nem a legfontosabbak. Az igazi kérdés az: van-e még bennünk elég intellektuális bátorság ahhoz, hogy valóban újat, valóban mást gondoljunk? Merünk-e „fejben elsők” lenni? Képesek vagyunk-e még az egészlátásra?

Érezzük-e „a tudományok és művészetek” eredendő összetartozását?

És hogy értjük-e még, hogy a Magyar Tudományos Akadémia küldetésnyilatkozatának legelején miért tartották fontosnak leszögezni az akadémikusok: „Az Akadémia minden tudományterülettel foglalkozik, a teológia kivételével. Ebben nem tekinti illetékesnek magát”.

Ajánljuk még