– Fecsegő kulisszák – kellemes meglepetés volt számomra, hogy végre mély, komoly és mégis szórakoztató tartalom érhető el az egyik legnagyobb közösségi oldalon, ahol ezzel a címmel mesél el lebilincselő történetet a színházi világról. Mi indította arra, hogy a nagy sikerű könyveként is megjelent, színfalak mögötti pletykákat ily módon is közzétegye? Talán még a Covid-időszak?

– Valóban, még a Covid-időszakban indult el ez a sorozat. Eredetileg nem volt Facebook-oldalam, mint sok idős, hibás gyakorlatot követő kortársamnak, nem is érdekelt sem a közösségi média, sem a videómegosztási lehetőségek, sőt, mindez kifejezetten idegesített. Ez nagy hiba. De végül a lányom segített az oldal létrehozásában, s egy bizonyos szinten, ami a szerkesztést illeti például, elsajátítottam az alapismereteket. S mivel a Covid alatt az ember be volt zárva, elkezdtem egy ilyen oldalt összehozni. Ezen a saját, a színházhoz, színjátszáshoz kapcsolódó novelláimat olvasom fel.

Harsányi Gábor magyar színész (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)

– Én ráfüggtem, de egyébként mennyien nézik ezeket a bejegyzéseket?

– Legnagyobb meglepetésemre nagyon nagy sikerük van. Például a legutolsó novellámra 520 ezer ember kattant rá, és 12 ezren nyomták meg a tetszik gombot.

– Komoly számok! Hogy értékeli őket?

– Ez a visszajelzés azt jelenti, az irodalmi igénnyel megírt történetek igenis érdeklik a közönséget. Tehát nem csak az influenszerkedés meg a másik embernek a csesztetése hozhat kattintásokat.

– Sikerüknek talán az is a titka, hogy nem csak a színházról szólnak.

– Tulajdonképpen túlmutatnak már a színházi történeteken, de valahol mindegyik azért összefügg bizonyos szinten a színpaddal is. És ez hihetetlen örömet okoz.

– Ha már a kellemes élményekről beszélünk: Harsányi Gábort úgy ismeri ma már a közönség, mint Kossuth-díjas (és kétszeres Jászai Mari-díjas) érdemes művészt. Hogy érintette 2021-ben a Kossuth-díj elnyerése?

– Nagyon nagy megtiszteltetés volt nekem, és hogy őszinte legyek, nagyon nagy meglepetés is. Amikor az 1970-es években, a Jó estét nyár, jó estét szerelem című film megjelenése után a híres zongoraművészt, Kocsis Zoltánt fölterjesztették velem együtt Kossuth-díjra, ő megkapta, én pedig kaptam egy Jászai Mari-díjat. Aztán pár év múlva megint fölterjesztettek Kossuth-díjra, akkor megint kaptam egy Jászai Mari-díjat… Aztán elmúlt tíz év, fölterjesztettek megint, akkor meg egy érdemes művész díjat kaptam. És most, csodák csodájára megkaptam a Kossuth-díjat. Nagyon-nagyon büszke vagyok rá, úgy érzem, hogy erőt ad. Körülveszi és mintegy koszorúba zárja az eddigi életművet. Valóban az az ember érzése, hogy érdemes volt és lesz még dolgozni.

– Nemrég jelent meg kötete, s a dolgok mintha körbeérnének, hiszen, ha jól tudom, karrierje is az írással, sőt, egy novella megírásával kezdődött. Hogyan is?

– A Budai Nagy Antal Gimnáziumba jártam, s nagy szerencsémre osztályfőnökünk egy Mikszáth-kutató ember volt, tehát igazi irodalmár. Indított egy önképzőkört, ahol a foglalkozásokra mindig hozunk kellett esszét, verset vagy egy novellát. Abban az időben Padisák Mihály vezette a Magyar Rádió ifjúsági rovatát, amely meghirdetett egy fesztivált, illetve a hozzá kapcsolódó pályázatot és versenyt, aminek az volt a címe, hogy Így írunk mi. Tanárom az egyik novellámra azt mondta: adjuk be erre a pályázatra! Már nem is tudom, második vagy harmadik helyezett lett. Behívtak a rádióba, az volt a jutalom, hogy végignézhettem a novellám dramatizált változatának a felvételét. Legnagyobb meglepetésemre a korszak akkori fiatal sztárja, Bodrogi Gyuszi játszotta, illetve élte át az általam megálmodott figurát.

– Hogyan élte ezt meg?

– Valami csoda félelmetes élmény volt, innen kezdődött el életem színházi oldala. Akkor voltam 15-16 éves, elkezdtem repertoárt gyűjteni, színházba járni. Így fonódott össze életemben az írás és a színművészet, és ez a kettősség a mai napig megvan.

– Hogy jutott be a Színművészeti Főiskolára? A felvételi ide akkoriban komoly vízválasztó volt, csak keveseknek sikerült első nekifutásra megugrani ezt az akadályt.

– Ez érdekes történet volt: édesanyám biztos akart lenni abban, hogy valóban erre a pályára való vagyok-e, megkereste az akkoriban tekintélyesnek számító beszédtanárt, Ascher Oszkárt, aki akkoriban foglalkozott a fiatalok képzésével. Megkérdezte, hogy egyáltalán érdemes-e ezzel a pályával próbálkoznom, „ugye, nem egy Adonisz, és nem százkilencvenegy centis”. Ő pedig a Vígszínházba, Verebes Károlyhoz irányított minket, aki Verebes Pistának volt az édesapja. Remek mesterszínész volt, aki elvállalt ingyen és bérmentve azzal, hogy tartsam be a napokat, amit megbeszélünk. Egyetlenegy verset ajánlott, hogy tanuljam meg: Petőfitől a Levél Arany Jánoshoz címűt.

– A felvételin bejött a vers?

– Csak ezt az egy verset kérték tőlem, és hagyták, hogy végigmondjam. Ami nagyon nagy szó, mert az akkori felvételiztető tanárok, Básti Lajos, Várkonyi Zoltán, Major Tamás rendszerint pár sor után belekérdeztek, s újabb darabokat kértek a repertoárból, ahogy én is készültem például monológokkal. De ők, akkor, végighallgatták a verset, amivel átmentem a háromfordulós felvételin.

– Kik voltak a színművészetin a legkedvesebb vagy legemlékezetesebb tanárai?

– Simon Zsuzsa és a Gáti József voltak a tanáraink. Gáti mély nyomot hagyott bennem. Kötelezte a hallgatókat, hogy a megtanulandó verseket, monológokat, szerepeket írják le maguknak, persze kézírással.

– Elég macerás lehetett. Volt ennek valami értelme?

– Hogyne, ez borzasztóan jól jött nekünk: nemcsak azért, mert amit le is írunk, az meg is elevenedik, vizualizálódik, sokkal könnyebben bemegy a fejbe. Úgy kellett felelni nála, hogy egy füzetet, amibe beleírtunk, kivittük – bár általában mindegyiket tudta kívülről, mert hihetetlen agya volt, pedig akkor már nem volt fiatal. , Hogyha egy „s” vagy egy „és” kimaradt, bizony akkor mondta, hogy „Nem jó, kérem, álljunk meg, és elölről”. Ez ment újra és újra. A tréningeken: „Mondja, kérem, maga magyar? Akkor szépen, tisztán beszélje a magyart, kérem! Mit kiabál, ez nem egy görög tragédia! Miért beszél halkan? Nem hallok egy hangot sem, hangosabban!” Az őrület határán voltunk Esztergályos Cecíliával, Szombathy Gyuszival, Császár Angelával, a többieket nem említem, mert már nem is élnek. Hihetetlen kemény volt, de nagyon hálás vagyok neki: hozzászoktatott minket az erős próbafolyamathoz. Ha az megfelelő egy színházban, sokkal könnyebb felkészülni egy előadásra. Ebből írtam egy novellát, ami aztán bejárta az internetet, az a címe, hogy Szorítóban. Ezzel örök emléket állítottam neki, úgy hiszem. Jó tíz év múlva egyébként meghívtuk őt játszani, amikor a Karinthy Színházat vezettük még Karinthy Marcival.

– Ha már a görögök szóba kerültek, nekem a kis görög diplomata jut eszembe a „Jó estét nyár, jó estét, szerelem”-ből. Hogy sikerült megformálni ilyen tragikusra s mégis ennyire komikusra ezt a szerepet, ami miatt a film mintha ütötte volna a regény sikerét?

– Amikor kijött Fejes Endre regénye, sikere volt ugyan, de nem volt az az átütő siker. Egy filmet is elkezdtek belőle csinálni. Engem a főszereplő, a sötét ruhás fiú szerepére a rendező, Szőnyi G. Sándor ajánlott be Fejesnek, aki a forgatókönyvet írta.

– Hogy ment át a válogatáson?

– A szó mai értelmében akkor még nem volt olyan, hogy casting. Fejes Budán, a Normafa felé vezető úton, a hegyoldalban lakott, volt egy kis házacskája. Akkor már visszavonult egy kicsit az elefántcsonttoronyba.

– Miért?

– Úgy érezte, megsértették a Thália Színházban. Túl volt már a Mocorgón, a Rozsdatemetőn. Nagyon mély élmény volt látni a szobájában azt a kis íróasztalt, ahol annyi csodálatos színdarab született és azt a gyönyörű szép, kalligrafikus írást, amivel írt, még a tolla is ott feküdt. Megkérdezte: „Kérsz kávét? S valami konyakot bele?” Kiment, és akkor a kezembe vettem a tollat, az isteni tollat, s ő rám nyitotta az ajtót, kezében a kávéval: „Mi van, el akarod lopni a tollamat? Vágysz arra, hogy nagyobb író legyél, mint én?” Azt kérte, olvassam fel azt a részt, ahol éppen a sötét ruhás fiú beszél. Belekezdtem: „Én fágyók gőrőg diplomátt, én szérétnék egy kicsi lányt.” S azt mondta: „Ez bizony jó lesz!”

– És tényleg jó lett!

– Nagyon nagy szerencse volt ez a film. Bejött az, amit Pécsi Sándor mondott nekem a forgatás alatt – ő játszotta a filmben az egyik, a főhős által becsapott lánynak (őt Halász Judit alakította – a szerk.) a papáját, filmbeli feleségével, Tolnay Klárival. Pécsi tehát azt mondta: „Figyelj erre oda kisfiam, mert lehet, hogy sok filmben és tévéjátékban fogsz játszani, de ha egyetlen olyat csinálsz a sok közül, ami fönnmarad ötven év múlva: na, akkor már színésznek mondhatod magad!” És éppen ez fönnmaradt, ahogy az „Egy óra múlva itt vagyok!” is.

– Hasonló ez a szerep a görög diplomatához, ahol a tragikus és komikus elemek szinte egyszerre érvényesülnek, s az ember nem is tudja, miért, de jót nevet a magát a háború poklában is feltaláló figurán.

– Ez a Láng Vince-figura ez a csetlő-botló, tulajdonképpen a magyar Svejk. A történet az 1930-as évektől indul 1945-ig. Csodálatos színészekkel dolgoztam, nagyon jó dolgom volt: Márkus Lacitól kezdve Őze Lajos, Gobbi Hilda, Temesi Hédi is játszott benne, Bessenyei Ferenc, Vencel Vera volt a partnerem. Nemrég egy újságíró kissé furcsán fogalmazott a sorozatról: leírta, hogy az egykori szereplők közül már nem él Kállai, Bessenyei, Gobbi, Márkus, és a sors fintora, hogy a Harsányi még mindig él…

– Fintor helyett inkább a mosoly juthat eszünkbe az ön életművéről: kinek a Palacsinás király című mesedarab, kinek a Rézmozsarat vegyenek. Megint két új, jókedvet árasztó, ám teljesen más karakter. Hogy sikerült őket megformálnia?

– Talán már ott létezett az ars poeticám. Játszottam Mercutiót a szegedi Dóm téren, ami aztán igazán egy drámai, szép szerep, de Steinbeck „Egerek és emberek”-ében is felléptem. Ugyanakkor énekeltem azt a slágert, amit említett. Tehát az a hitvallásom, hogy a színésznek a végletektől a végletekig kell tudni játszania. A legkönnyebb varietétől kezdve a legnehezebb drámai monológig mindent tudni kell, és ugye énekelni is. A pályafutásom során is valahogy így is jött ki: a drámai szerep, „Jó estét nyár…”, utána jött egy „Palacsintás király”, amiért tényleg megőrülnek a gyerekek. Hogy az unokáim is azon nőttek föl, még hagyján, de egy önálló estem után odajött hozzám egy kilencvenéves néni, hajlott háttal és eres kezekkel. Csupa ránc az arcán, és csillogó szemmel megsimogatott: „Én úgy szeretem magát, én magán nőttem fel!”

– Kevésbé közismert a Néró, a véres költő című 1977-es tévéfilm, amiről azért tudunk igen keveset, mert betiltották. Mi okból?

– Szerintem az egy nagyon jó, kétrészes tévéfilm volt, amit nagyon szerettem. A despotikus hatalomról szólt, arról a hatalomról, hogy amelyik aztán meghatározza az egész kultúrát, művészi életet, mindent. Arról a Néróról, aki magát nagy művésznek tartotta, közben pedig irigyelte az igazi nagy művészeket, akikben megérezte a talentumot, a zsenit, akiket aztán a halálba küldött. Na, most az volt a baj, hogy ez nagyon-nagyon visszacsengett az akkori kulturális vezetésre. Abban az időben Aczél György volt az a vezető, aki színészi múlttal rendelkezett.

– Találva érezte magát?

– Bár szerintem semmit nem akart mondani vagy jelezni a film ezzel kapcsolatban, vagy legalábbis ezt nem hiszem, de olyan kristálytisztán erre a párhuzamra hajazott a végén, hogy egész egyszerűen betiltották.

– A diktatúráról jut eszembe: ebben az időszakban, a kommunista önkényuralom idején, 1981-ben-ben írt Börtönszínház című darabja az, ami aztán 2019-ben díjat nyert az Egyesült Államokban?

– Valóban, a Börtönszínház című darabot még a – nevezzük így – despotikus hatalom idején írtam.

– Miről szól a darab?

– Adva van egy fiatal színész, egy tehetség, aki szárnyalni akar – s akkor bekerül a börtönbe. Ott találkozik a hatalommal: egy mackóssal, aki már régen ott van, és az ő kezében van a hatalom. Csakhogy a fiatalember úgy érzi, hogy neki mindennap, továbbra is játszania kell. A börtönben képzeletbeli színházat csinálnak, ami a börtöntölteléket is elvarázsolja, átrepülnek a falakon, a rácsokon. S azt kérdi a mackós: „Miért nem jöttél te előbb? Akkor nem unatkoztam volna, hanem elröpül ez a tíz év.” Micsoda hatalom ez! Ott vagyok, ahol akarok, az lehetek, aki akarok lenni. Óriási hatalom ez a fantázia! Ezt nem lehet legyőzni, gúzsba kötni, nem lehet bezárni semmiféle börtönbe! Csakhogy idővel az öreg mackós elkezdi visszavenni a hatalmat: „Most akkor azt kell csinálnod, amit én mondok!” És itt kezdődik egy iszonyatos konfliktus, a hatalom és a színész között.

– Mi lett a darab sorsa?

– A Nagymező utcában játszottuk, van a darabnak egy kétfelvonásos színpadi és egy kétszemélyes változata is. Egy amerikás magyar felajánlotta: ha a darabot betanuljuk angolul, megpróbálja a Midtown Nemzetközi Színházi Fesztiválra beadni, hátha befogadják. A darabot ugyanis lefordította. A fesztivált New Yorkban, az Off-Brodwayen rendezték meg, a 36. utcában, elég komoly résztvevőkkel, így például a Royal Shakespeare utazó társulatával. Itt született meg az „Egerek és emberek” vagy Hochhuth A helytartó című darabja is. Bekerültünk abba a negyvenötbe, akik jöhettek, s nagyon nehéz körülmények között, de ki tudtunk oda jutni.

– Milyen érdeklődés kísérte a magyar darabot?

– Először senki nem volt kíváncsi a kis előadásunkra, ám a második előadás után már tele lett a színház. Akkor hívott be a menedzser, és mondta, hogy hát akkor szeretné ezt a darabot többször is látni. Elhoztam a legjobb férfi alakítás díját – angol nyelven, számomra ez egy nagyon nagy dolog volt. Ebből szeretnék a mai napig is filmet csinálni.

– Ezek szerint tele van tervekkel.

– Általában időskorban az ember elhanyagolja magát. Hajlamos eltunyulni, most már úgyis kifutottam az időből, nincs értelme, menjen a fenébe az egész! Na, hát ez nagy hiba, ezzel nem értek egyet. Sőt! Időskorban érdemes igazán átgondolni az élet dolgait, hiszen nem kell rohanni, lehet tervezgetni. Így aztán könyvet írok: nemrég adtam ki, szintén Fecsegő kulisszák címmel az egyik könyvemet.

– Mit talál benne az olvasó?

– Novellákat, színdarabokat. Összesen tíz színdarabom van benne és a forgatókönyválmok: hátha még belefér valamelyiknek a megvalósítása.

Harsányi Gábor magyar színész (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)

– Olyannyira nem tétlenkedik, hogy Józsefváros címmel, ha jól láttam, új darabbal rukkol elő, amelynek 2025 januárjában lesz a bemutatója.

– Hát, remélem, az is sikerül. Szintén Off-Broadway-módszerrel, fiatalokkal dolgozom, mert olyan erő az, ami belőlük sugárzik, hogy az nagyon kell egy idős embernek. Először is reményt ad arra, hogy még használható, hogy még valami szépet tud csinálni, hogy még érdemes dolgozni.

– Ha már a kötetekről és az irodalomról beszélgetünk: Harsányi Gábor, az író nem annyira ismert, pedig érdekes könyveket írt, hogy csak néhány címet idézzek: Johanna, a médium vagy a Szentföld rabjai.

– Ezek fiatalkori dolgok, még az 1980-as évek végén írtam őket. Akkor az volt a sláger, hogy egy kicsit krimis legyen. A „Szentföld rabjai”-ban elkalauzolom az olvasót egészen Jeruzsálemig. Egy fiatal csoportról beszélek, akik menekülnek a Ceausescu Romániájából.

– A Szentföld kapcsán megkerülhetetlen a hit kérdése. Említette korábban istenhitét. Jelent-e, s ha igen, mennyiben ez fogódzót?

– Vallásos ember vagyok, úgy gondolom, hogy ez engem segít mindenben: abban, hogy magabiztos legyek, hogy lelkierőm legyen, hogy tisztelettel és magabiztosan viszonyuljak a másik emberhez. Segít abban, hogy tiszteletben tartsam a másik ember vallását, politikai, ideológiai hovatartozását. Nem akarok ilyen banális vagy annak hangzó szavakat használni, de hiszek abban, hogy a másik emberhez viszonyuló tolerancia és szeretet visszahat, és abból lehet táplálkozni. Abból lehet jót csinálni.

– Ha még valami erőt adhat: a karate, ha jól tudom, a mai napig része az életének.

– Furcsa módon a karate összefüggésben van a hitemmel. Azok a részei a karaténak, ami az elmélkedést, a befelé fordulást illetik, nos, ezek a részek azok, amik a legfontosabbak a számomra.

– Milyen elemeit gyakorolja ennek a sportágnak?

– Elsősorban az úgynevezett katákat csinálom. Ezek formagyakorlatok, amelyek közelebb visznek az önbizalomhoz, az önbecshez, az önerőhöz. Ahhoz, hogy lendületesen próbálja leélni az ember az életét. Az elmélkedés folyamán ez a befelé fordulás ad egy olyan jövőt és egy olyan erőt, amiből tovább lehet lépni mindenféle kudarcból, fájdalomból. Ugye a színész, a művészember felfokozott érzelemmel rendelkezik. Ezért sem való a színész politikára. De vissza a karatéhoz, ami lehetőséget ad arra, hogy a napi gondolataimat be tudjam fejezni vagy el tudjam kezdeni. Hogy tisztán lássam a célt. Ez a cél sokszor semmi más, mint hogy leírjak egy olyan gondolatot, amiből aztán születik egy novella vagy születik egy novellából egy színdarab, és a színdarabból születik egy előadás, és az előadásból születnek barátságok, kötöttségek, kötődések. És ebből pedig születik az, hogy aki lent van a nézőtéren, az boldog: valamit kapott, valamivel feltöltődött. És ahogy megy haza, hogy „megérte, jó volt, eljövök máskor is”.

Kiemelt kép: A Kossuth-díjjal kitüntetett Harsányi Gábor kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, író, érdemes művész budapesti otthonában 2021. május 18-án
(Fotó: MTI/Cseke Csilla)