Az utóbbi években egyre több szívszorító eset rázta meg Magyarországot, amelyek során szülők saját gyermekeik életére törtek, majd nem sokkal később saját életüknek is véget vetettek. Ezek a tragédiák nemcsak az érintett családok életét törik ketté, hanem az egész társadalmat mélyen megrázzák. A közösség döbbenten figyeli, hogyan válhat valaki kétségbeesett gyilkossá, hogyan fordulhat egy szülő a saját gyermeke ellen, akinek védelme és boldogsága életének középpontjában kellene álljon.
2024. október 14-én Somogy vármegyei Zákányban egy harminchét éves férfi saját kétéves gyermekét ölte meg, majd öngyilkosságot kísérelt meg. A férfit életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba, ahol a rendőrség őrzése alatt áll.
Nem egyedülálló esetek
Alig pár hónappal korábban három év körüli kislányával, majd magával is végzett egy fiatal nő Kapuváron májusban.
2022 májusában egy Hetesen élő férfi végezte ki kiskorú gyermekét, miután a gyerek kapcsolattartáson volt nála. Nem sokkal később saját életének is véget vetett. Négy hónappal később Aszódon egy apuka baltával támadt álmukban tizennégy és tizenhat éves gyermekeire, majd vonat elé vetette magát. Bár ő túlélte az öngyilkossági kísérletet, a gyerekek perceken belül belehaltak sérüléseikbe.
A kapcsolattartások gyakran válnak a tragédia helyszínévé. 2019 decemberében egy győri férfi, miután feltételes szabadlábra helyezték korábbi bűncselekményei miatt, megfojtotta tizenhárom éves nevelt lányát és tízéves fiát, majd felakasztotta magát. A férfit korábban családon belüli erőszak miatt ítélték el, azonban a kapcsolattartás idején mégis egyedül maradhatott a gyerekeivel.
Amikor egy szülő saját gyermeke életét oltja ki, majd önmagával is végez, az egész társadalom döbbenten áll a tragédia előtt.
Hogyan történhet meg ilyen szörnyűség?
Solt Ágnes kriminológus szerint a bántalmazók gyakran maguk is erőszakos vagy kaotikus környezetben nőttek fel, amely mélyen befolyásolja viselkedésüket. „Azok a szülők, akik ilyen végzetes tettekre képesek, rendszerint súlyos, traumatizáló környezetből jönnek, ahol a fizikai vagy lelki bántalmazás mindennapos volt saját gyermekkorukban is” – mondja. A női elkövetők esetében még hangsúlyosabb, hogy súlyosan traumatizáltak, a kriminológus szerint „egy szülőnél, aki gyermekére támad, mindig komoly lelki problémák húzódnak a háttérben, krízisben van.”
Az ilyen esetek hátterében sokszor áll egy kiterjesztett öngyilkosság, ahol a szülő úgy érzi, hogy gyermeke megölése egyfajta „menekítés”. „Ezek a szülők nem ártani akarnak a gyermeküknek, hanem magukkal akarják vinni őket a halálba, hogy elmenekítsék őket a kilátástalan helyzetből. Természetesen ez egy téves, elfogadhatatlan indíték, de a motiváció sok esetben nem az erőszak, hanem a kilátástalanság és érzékelt tehetetlenség okozta menekülésvágy.”
A szülő úgy érzi, nincs tovább értelme az életének, nem tudja megoldani a problémákat, és nem akarja, hogy gyermeke egyedül maradjon az adott körülmények között. „Ezt a szélsőséges állapotot gyakran depresszió kíséri, amely hozzájárul az ilyen tragédiákhoz” – magyarázza a kriminológus.
Más esetekben, és ez is legalább annyira jellemző, mint a kiterjesztett öngyilkosság, a gyermekgyilkosság mögött bosszúvágy húzódik meg. Ez különösen párkapcsolati válságok, válások közben és után gyakori. A szülők közötti konfliktusban a gyermek eszközzé válik, a fájdalomokozás fő eszközévé. Az érintett szülő gyakran nem tudja elviselni tettének súlyát, képtelen együtt élni a bűntudattal, vagy azzal a szégyennel, amit az okoz, hogy családja, ismerősei előtt fel kellene vállalnia tettét, ezért öngyilkosságot követ el.
Vannak azonban olyan esetek, amikor a gyermek halála nem hirtelen döntés eredménye, hanem a hosszú távú bántalmazás végkifejlete.
„A bántalmazás folyamata rendre fokozatosan súlyosbodik, ami különösen a kisebb gyerekeknél veszélyes, akik nem képesek védekezni, sem semmilyen módon érvényesíteni az érdekeiket. A bántalmazásra ilyen esetekben gyakran akkor derül fény, amikor a gyerek kórházba kerül, és az orvosok észreveszik a régi sebeket, a beforrt csonttöréseket, zúzódásokat, égési nyomokat, amelyek arra utalnak, hogy a gyermek már hosszú ideje erőszak áldozata”.
Azokban az esetekben, amikor egy bántalmazott gyermek kórházba kerül, az egészségügyi szakemberek kulcsszerepet játszanak a helyzet felismerésében és a hatóságok értesítésében. A kórházak kötelesek jelzést tenni, ha a gyermek testén bántalmazás jelei láthatók.
Ilyenkor a gyermekvédelmi hatóságok azonnal kiemelhetik a gyermeket a családból ideiglenes hatállyal. Ez azonban gyakran nem történik meg időben, vagy a beavatkozás késlekedése miatt a gyermek élete veszélybe kerül. „Egy kisfiút bántalmaztak a családjában, és bár kórházba került, ahol felfedezték a bántalmazás nyomait, először védelembe, majd nevelésbe vették papíron, valójában mindvégig az intenzív osztályon feküdt. A kisfiú egy hónap múlva belehalt sérüléseibe és kezeletlen tüdőgyulladásába a kórházban.”
Amikor a gyermek végül kiemelésre kerül, különböző lehetőségek állnak rendelkezésre: nevelőszülőhöz, gyermekotthonba vagy lakásotthonba kerülhet, életkorától függően. „Magyarországon 12 éves kor alatt elvileg nevelőszülőhöz kellene kerülniük a gyerekeknek, de a hivatásos nevelőszülők száma messze elmarad a szükségestől” – hangsúlyozza a szakember.
Solt Ágnes egy kisfiú történetét mesélte el, aki bántalmazó családba született, ezért világra jövetele után azonnal nevelőszülőkhöz került. Kétéves korára azonban visszakerült a vér szerinti családjához, ami súlyos lelki sebeket okozott a gyermeknek. „A kisfiú kétévesen szoros kötődést alakított ki a nevelőszülőkkel, és amikor visszakerült a vér szerinti családhoz, nem tudott beilleszkedni. Egészen más körülmények között nevelkedett két éves koráig, nevelőszüleit édesszüleiként szerette és kötődött hozzájuk. Elvesztette addigi családját, sírt, és nem érezte magát biztonságban. A szülei emiatt nehezteltek rá, idegennek érezték. Bántalmazni kezdték, mostohaként kezelték, és csak újabb évek múlva emelték ki őt a bántalmazó családból”.
Fenyítés és megalázás
A társadalom és a családi környezet alapvető szerepet játszik abban, hogy hogyan viselkednek a szülők gyermekeikkel szemben. Solt Ágnes szerint a társadalmi normák és elvárások nagyban befolyásolják, hogy egy szülő hogyan kezeli a bántalmazást, és mit tekint elfogadhatónak. „Ha egy szülő tudja, hogy rosszat tesz azzal, hogy megüti a gyerekét, akkor valószínűleg megpróbálja nem mások előtt tenni ezt, eltitkolni. De ha elfogadhatónak tartja, ha azt gondolja, a nevelésnek ez a módja, hogy a gyerekével azt tesz, amit csak akar, hogy helyén való a testi fenyítés és a megalázás, akkor nem fog visszariadni attól sem, hogy az utcán is pofon vágja a gyereket, mivel ezt normálisnak gondolja” – magyarázza.
A családtagok – nagyszülők, testvérek – visszajelzései vagy éppen a csendes támogatás is befolyásolhatja, hogy a bántalmazás fennmarad-e. „A tágabb család dinamikája meghatározhatja, hogy van-e valaki, aki felszólal a gyermek érdekében, megvédi-e. Elfogadja-e a környezet, a család azt a tézist, hogy a szülőnek joga van úgy nevelni a gyerekét, ahogyan azt gondolja? Hogy a környezet nem szólhat bele ebbe, mert semmi köze hozzá. Hogy hol van az a határ, ami után már tenni kell valamit – vagy nincsen ilyen. Egy nagyszülő, egy nagybácsi vagy nagynéni például mondhatná azt: ‘Mit csinálsz a gyerekeddel, normális vagy?! Nem bánhatsz így vele!?’ De dönthet úgy is, hogy szemet huny afölött, amit lát és hall. Sok esetben szemet hunynak a bántalmazás felett, és nem tesznek semmit” .
A gyász feldolgozásában a támogató, segítő közeg, társ mellett fontos pszichológiai tényező a rugalmas ellenálló képesség, az úgynevezett reziliencia. Tömören a trauma feldolgozó képesség. Aki reziliens, az képes arra, hogy a veszteségből a fájdalom dacára is hosszabb távon erőforrást kovácsoljon. Ez azt jelenti, hogy képes tovább élni, rendezni az életét, anélkül hogy például alkoholizmusba vagy öngyilkosságba menekülne.
Solt Ágnes a rezilienciára példaként említi, hogy vannak szülők, akiknek gyermeke egy halálos betegségben hunyt el, vagy súlyos balesetet szenvedett el és maradandó fogyatékossággal kell tovább élnie, s hogy ezek a reziliens szülők a tragédiát követően alapítványokat hoznak létre, amelyekkel más rászoruló családoknak segítenek, vagy csoportokat szerveznek olyan szülők számára, akik hasonló fájdalmakon mentek keresztül.
Változásra van szükség
A gyermekgyilkosságok közül számos eset a szülők közötti kapcsolattartás során történik, amikor a gyermek egy bántalmazó szülővel marad felügyelet nélkül. Solt Ágnes szerint a jelenlegi rendszer nem kínál hatékony megoldásokat ezeknek az eseteknek a megelőzésére. „Egészen elképesztő a gyakorlat ebben a kérdésben. Bár 2019-ben a győri gyerekgyilkosság után történtek intézkedések, a törvénymódosítás önmagában nem vezet érdemi változásokhoz” – mondja a kriminológus.
A felügyelt kapcsolattartás intézményét pontosan arra találták ki, hogy a gyermekeket biztonságban tartsák olyan helyzetekben, amikor a másik szülő veszélyt jelenthet rájuk. „A felügyelt kapcsolattartás során a gyermek és a szülő egy családsegítő központban, gyerekjóléti szolgálatnál találkoznak, ahol szakember felügyeli az együtt töltött időt. De nem a jelen gyakorlat szerint, mert úgy súlyos károkat is okoz azzal, hogy a kapcsolattartás borzasztóan szűkre van szabva, sokszor mindössze havi egy alkalom, 1–2 óra időtartamban. Sajnos nagyon korlátozott számban működik, mert kevés a szakember, aki a felügyeletet biztosítja, és a rendelkezésre álló helyszín, ahol ezeket a kapcsolattartásokat le lehet vezényelni” – magyarázza.
A kapcsolattartási jogok felülvizsgálata során gyakran figyelmen kívül hagyják a gyermek legfőbb érdekeit.
„Másrészt a jelenlegi rendszerben a szülők kapcsolattartási jogai a gyakorlatban jellemzően előrébb valók, mint a gyermek jogai. Ez különösen problémás, ha az egyik szülő korábban bántalmazó magatartást tanúsított. Ilyenkor is sokszor kötelezővé teszik a találkozást, még akkor is, ha a gyermek egyértelműen fél a találkozástól, akár fizikai tüneteket is produkál, például dühkitörései, pánikrohamai, sírógörcsei lesznek, és egyértelműen kifejezi, hogy nem akarja ezt a találkozást.”
A bíróságok gyakran nem veszik figyelembe a gyermek érzelmi állapotát, és kötelezik a szülőt a felügyelt kapcsolattartásra. „Ha a gyermek nem akar találkozni a bántalmazó szülőjével, mert fél tőle, a másik szülő nem teheti meg, hogy megengedi a gyereknek, hogy ne menjek el a kapcsolattartásra, mert az annak akadályozása, és büntetendő, a másik fél feljelentheti a kapcsolattartás akadályozása miatt.”
„Sajnos láttam több olyan esetet is, ahol a bíróság figyelmen kívül hagyta a gyermek félelmeit, és azt mondták, hogy a gyerek azért nem akar találkozni a bántalmazó apával például, mert az anya elidegeníti tőle, vagy rémtörténeteket mesél róla. Ilyen esetekben előfordult, hogy az anyát ítélték el kiskorú veszélyeztetése miatt”.
Másrészről azonban valóban előfordulnak esetek, amelyben az egyik szülő visszaél a szülői felügyeleti jogával a másik szülő sérelmére. „Vannak olyan helyzetek, amikor az anya próbálja elidegeníteni a gyermeket az apától, és minden apró sérülést kifogásol, hogy feljelentse őt. Például, ha a gyermek elesik és sebes lesz a térde, rohan az orvoshoz látleletet vetetni, és akár rendőrségi feljelentést is tesz kiskorú veszélyeztetése miatt” – mondja Solt Ágnes.
A szülői felügyeleti jogok helyes gyakorlata tehát nemcsak a gyermek biztonságát kell hogy szem előtt tartsa, hanem a szülők közötti konfliktusok kezelésére is megoldást kell találni. Ez pedig szinte lehetetlen feladat a bíróságok és a gyermekvédelmi dolgozók számára.
A tragédiák megelőzése és a gyermekek védelme érdekében a társadalomnak rá kell ébrednie, hogy egy gyermek védtelensége nem magánügy, a védelme közügy, a bántalmazás zéró tolerancia alá esik, és hogy a társadalom tagjainak felelősségük van minden olyan helyzetben, amelyben kiszolgáltatott, önvédelemre korlátozottan képes vagy képtelen személynek segítségére tudnak lenni akár közvetlen, akár közvetett módon. A szolidaritás és felelősségvállalás a gyermekvédelem kérdésében megkerülhetetlen. Hatékonyabb megoldásokra van szükség a bántalmazás és a kapcsolattartási jogok kezelésében, hogy a legsebezhetőbbeket, a gyermekeket valóban meg lehessen védeni.