Hosszú út vezetett oda, hogy az egész ország egyszerre emelje fel a fejét és mondja azt, hogy „elég volt!”. A vesztes világháború után ugyanis Rákosi Mátyás képében

hazánkra rátelepedett a sztálini terror.

Az embereket a sajtóban hatalmas nyilvánosságot kapó koncepciós perek félemlítették meg. Nem csak a rendszer vélt vagy valós ellenzőivel teltek meg a börtönök, hiszen az egyedüli hatalmat gyakorló Magyar Dolgozók Pártja legfelsőbb köreiből is akasztottak.

Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt (MKP) főtitkára tapsol 1945. szeptember 3-án a párt győri nagygyűlésén, ahol a munkás- és parasztegységről, a választásokról, a terménybeszolgáltatásról és a reakció elleni harcról tartott előadást (Fotó: MTI/Mafirt)

Rajk László sem volt bűntelen, hiszen belügyminiszterként éppen az ő nevéhez köthető a többpártrendszer teljes felszámolása,

a civil és társadalmi szervezetek betiltása és a tömegterror elindítása,

sorsát azonban ennek ellenére sem tudta elkerülni, és a népbíróság a hűtlenségről és kémkedésről szóló, akkorra amúgy már hatályát vesztett 1930-as törvény alapján 1949. szeptember 24-én halálra ítélte.

Reprodukció a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Fényképtárából: Rajk László volt külügyminiszter vallomást tesz a Népbíróság előtt 1949. szeptemberében (Fotó: MTI/Reprodukció)

A rendszernek azonban nem csak az kellett, hogy valakire mindig rá tudja sütni az „ellenség” billogját, vagyis azt, hogy miatta mennek rosszul a dolgok. Sztálin óhajának megfelelően Rákosi Mátyás az országban kiépítette a mindent behálózó, és ellenőrzése alatt tartó rendőrállamot, amely nagyban támaszkodott a 28 000 fős aktív taggal és mintegy 40 000 besúgóval rendelkező államvédelmi rendőrségre.

Péter Gábor, az Államvédelmi Osztály vezetője (b) és Kádár János (j), a Magyar Kommunista Párt főtitkárhelyettese beszélget 1948. január 22-én a Park Klubban. Fotó: Nemzeti Archívum

A rendszernek azonban mártírokra is szüksége volt, akik vérüket adták az eszméért. Nem volt olyan pártrendezvény, ahol el ne hangzott volna ez a dal: „…S ím eljött az új élet és új világ, // Mely emlékbe foglalja sok hős fiát, // Kik meghaltak érte, most élnek velünk. // S a hősök nagy áldozatát őrzi hű szívünk.” Rajkból is áldozat, vagyis mártír lett, és hét évvel a kivégzése után ugyanaz a rendszer rehabilitálta, mint amelyik megölte. Az 1956. október 6-i újratemetés már önmagában is felért egy rendszerellenes tüntetéssel.

Egy pesti anekdota szerint Rajk egyik régi barátja a hatalmas tömeg láttán fel is kiáltott:

„Szegény Laci, ha ezt látná, hej, de közénk lövetne!”

Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetése a Kerepesi temetőben 1956. október 6-án. Több mint háromszázezres tömeg rótta le kegyeletét a ravatalnál. Fotó: Nemzeti Archívum

Mindehhez járult Rákosi Mátyás és Sztálin kezdettől fogva kiépített személyi kultusza, az erőltetett kolhozosítás, a nehéz- és a hadiipar észszerűtlen fejlesztése, valamint az ezek miatt növekvő szegénység.

Az önmagát „munkásparadicsomként” definiáló országban az emberek életszínvonala rosszabb volt, mint az átkosnak hirdetett háború előtti.

A helyzeten az sem segített, hogy Sztálin 1953-as halála után az új szovjet vezetés utasítására Rákosi lemondott a miniszterelnöki tisztségről, megtartotta azonban a pártvezetői posztját. Utóda az erőltetett szövetkezetesítés ellenzése miatt 1949-ben a pártvezetésből kizárt Nagy Imre lett, aki rögvest amnesztiát hirdetett és felszámolta az internálótáborokat, és a kitelepítettek és fokozatosan ugyan, de hazatérhettek. Véget vetett az ÁVH önállóságának, a könnyű- és élelmiszeripar javára módosított a támogatások rendszerén, a parasztságot sújtó terheket mérsékelte, béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre.

Az életszínvonal együtt emelkedett Nagy Imre nimbuszával.

A reformjait támogató baloldali értelmiségiekből újjáalakult a hosszú ideje betiltott Petőfi Kör, amely pillanatok alatt komoly társadalmi befolyásra tett szert.

Nagy Imre (k), mint a Minisztertanács elnöke 1954. január 23-án felszólal az Országgyűlésen. Mellette Rákosi Mátyás (b2) a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) első titkára és Gerő Ernő (j) a Minisztertanács első elnökhelyettese, belügyminiszter ül. Fotó: Nemzeti Archívum

Nagy Imre azonban 1955-ben megbukott. Tavasszal az összes tisztségétől megfosztották, év végén még a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) tagságát is megszüntették. A „keményvonalas” kommunista vezetők pedig ezzel párhuzamosan megerősödtek.

Az új miniszterelnök Rákosi egyik híve, Hegedüs András lett, aki a börtönökből kiszabadult és Nagy Imrét támogató párton belüli belső ellenzék miatt már nem tudta visszaállítani a sztálinizmust. Rákosi helyzetét az is nehezítette, hogy Hruscsov 1956 februárjában, az SZKP XX. kongresszusán elítélte a sztálinista diktatúrát. Ezt követően moszkvai nyomásra Rákosinak még a pártvezetői tisztségéről is le kellett mondania.

Utóda a szintén sztálini vonalat követő Gerő Ernő lett, azaz lényegi változás nem történt.

A helyzetet csak tovább bonyolította, hogy Lengyelországban a nyáron munkásfelkelés tört ki, amit a varsói kormány nagyon gyorsan levert.

Gerő Ernő Fotó: Nemzeti Archívum

Őszre a Petőfi Körben és a Magyar Írók Szövetségében egyre nyíltabban kezdték követelni Nagy Imre visszatérését. Rajk László és három kivégzett társa újratemetésén pedig már százezres tömeg jelent meg. Az események felgyorsultak: október 16-án Szegeden újjáalakult az első, kommunistáktól mentes ifjúsági szervezet, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, amelyhez másnap Budapest, Sopron, Pécs és Miskolc egyetemistái is csatlakoztak.

Mivel a lengyelországi reformok miatt Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, amire október 19-én több lengyel városban szovjetellenes tüntetés volt a válasz, a magyarországi diákok egyre több egyetemi városban is pedzegetni kezdték, hogy idehaza rokonszenvtüntetést kéne tartani. A helyzet megvitatására október 22-én a vidéki egyetemek Budapestre küldték delegáltjaikat, s a Műegyetemen döntés született: másnap délután három órára a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést tartanak. Helyszínként a Duna-parti Bem-szobrot jelölték meg.

A diákgyűlés ezenkívül elfogadott egy 16 pontos követelési listát is:

• Vonják ki a szovjet csapatokat!
• Új, alulról kiinduló választások legyenek az MDP-ben! Válasszanak új KV-t (Központi Vezetőséget – a szerk.), hívják össze a pártkongresszust!
• Nagy Imre alakítson kormányt, a sztálinista-rákosista bűnösöket váltsák le!
• Nyilvános tárgyalást Farkas Mihály és társai ügyében! Vonják felelősségre Rákosit!
• Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot!
• Vizsgálják fölül a magyar–szovjet, illetve a magyar-jugoszláv kapcsolatokat a kölcsönös be nem avatkozás jegyében!
• Szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet, a hazai adottságok és a nép létérdekei alapján!
• Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket, a jóvátétel tényleges adatait, adjanak tájékoztatást a magyar uránról!
• Vegyék teljes revízió alá az ipari normákat, vizsgálják ki a bérköveteléseket, állapítsák meg a munkás létminimumot!
• Fektessék új alapokra a beszolgáltatás rendszerét, az egyénileg vállalkozók kapjanak a TSZCS-kkel (Termelő Szövetkezeti Csoport – a szerk.) egyenrangú támogatást!
• Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a SZU-ba (Szovjetunió – a szerk.) hurcolt foglyokat!
• Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!
• Távolítsák el a Sztálin-szobrot! Helyére 1848–49-es emlékmű kerüljön!
• Új, nemzeti jellegű címert! A katonáknak új, a magyar hagyományoknak megfelelő egyenruhát! Március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és tanítási szünet!
• Szolidaritást a lengyel néppel!
• Október 27-én üljön össze egy országos diákkonferencia, ahol megvitatják a követeléseket!

A párt központi lapja, a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikkében jelentette be a demonstrációt, megemlítve az egyetemisták 16 pontos követelését is, valamint a Magyar Írószövetségnek a lengyelországi események mellett kiálló közleményét is ismertette. A tüntetésről a rádió is beszámolt. Mindkét hírforrás ismertette, hogy a tüntetéshez több társadalmi szervezet is csatlakozott, mint például az Írószövetség, a Petőfi Kör és a párt ifjúsági szervezete, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége. A valóságban azonban a pártvezetés megosztott volt e kérdésben. A Politikai Bizottság két irányzata közötti szakadatlan vitában délelőtt az ellenzők kerültek többségbe és betiltották a tüntetést,

de tűzparancsot nem adtak ki, noha Révai József és Marosán György ezt is követelte.

Kora-délután azonban a másik álláspont győzedelmeskedett, és zöld utat kapott a tüntetés. A Kossuth Rádió a pillanatnyi állásnak megfelelően egyszer arról beszélt, hogy a tüntetés be van tiltva, aztán meg épp az ellenkezőjét közölte, majd 14:23-kor megszakította az adását és beolvasta a Belügyminisztérium engedélyét. Arról azonban mélyen hallgatott, hogy a párt vezetői utasították az ÁVH-t, hogy fegyveres alakulatokat küldjön a rádióhoz, a pártházakhoz, valamint szállja meg a főváros stratégiai pontjait.

Tüntető egyetemisták vonulnak a Tanács körúton (ma Károly körút) október 23-án. Fotó: Nemzeti Archívum

A bizonytalan tájékoztatás ellenére a műegyetemisták menete délután fél háromkor megindult a Budapesti Műszaki Egyetem épületétől, majd a Szabadság hídon átvonulva érte el a Duna-part Petőfi-szobrát, ahol már várták őket a pesti egyetemisták. Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, egy diák pedig felolvasta a 16 pontot, majd a tízezres tömeg átvonult a folyó túloldalán lévő Bem-szoborhoz.

Útközben nőttön nőtt a demonstrálók létszáma, hiszen a munkából hazatartók is közibük álltak.

A tüntető tömeg október 23-án lengyel és magyar zászlókkal a Bem-szobor előtt. Fotó: Nemzeti Archívum

A Bem-szobornál Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, a diákság képviselői ismertették a 16 pontot, Zbigniew Herbert lengyel író pedig beszédet tartott. A demonstráció záró akkordjaként Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot és megkoszorúzták a magyar–lengyel testvériesség jelképének is felfogható szobrot.

Tüntető tömeg a Bem-szobornál, háttérben a Duna és a Parlament épülete látható. Fotó: Nemzeti Archívum

De ekkor már százezres tömegről beszélhetünk.

Az emberek nem akartak hazamenni. A tömeg a Parlament elé vonult. Ekkor kezdték el kivágni a nemzeti lobogó közepéről a Rákosi-címert.

Így született meg a forradalom jelképe, a középen lyukas trikolór.

Az események felgyorsultak. Mire a Kossuth térre ért a tömeg, már két-háromszázezres lehetett. Még a környező utcák is megteltek. Az emberek politikai jelszavakat skandáltak, ilyeneket például, hogy „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!”; „Bem apó és Kossuth népe, menjünk együtt, kéz a kézbe!” Meg azt, hogy „Új vezetés, új irány, új vezetőket kíván!” Idővel egyre radikálisabb rigmusok hangzottak: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” „Szovjet sereg menjen haza, Sztálin-szobrot vigye haza!” Az esti sötétedés beálltakor pedig már ezt kiabálták: „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!” „Ruszkik haza! Aki magyar, velünk tart!”

Nagy Imre este kilenc felé jelent meg az erkélyen. Beszédében reformokat ígért, és hazatérésre szólította fel az embereket.

Mindeközben Gerő Ernő egyrészt riadóztatta a budapesti és a környékbeli katonai egységeket, másrészt telefonon katonai segítséget kért Hruscsovtól. Este nyolc órakor a Kossuth Rádió leadta Gerő beszédét, amelyben sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának nevezte a tüntetést, önmagát nyilvánította ki a reformok egyetlen és hiteles képviselőjének, a tüntetők követelésétől pedig mereven elzárkózott.

Tüntető tömeg a Kossuth téren a Parlament előtt az 1956-os forradalom idején. Fotó: Nemzeti Archívum

A Kossuth téri eseményekkel egy időben Budapest egy másik pontján is hatalmas tömeg gyűlt össze. A Dózsa György úti Sztálin-szobornál is legalább százezer ember demonstrált és a zsarnokság szimbólumának ledöntését követelte.

Ennél azonban továbbment: cselekedett.

Több eredménytelen ledöntési kísérlet után Sztálin hat tonna súlyú hatalmas szobra a porba hanyatlott. Pont akkor bukott orra, amikor a százezres tömeg elkezdte a Himnuszt énekelni. Az emberek egymást ölelgették és sírtak az örömükben. Gerő Ernő rádióbeszédének híre azonban futótűzként terjedt közöttük és hatalmas felháborodást gerjesztett.

A Magyar Rádió épületének homlokzata Budapesten a Bródy Sándor utcában, a forradalmárok és az ÁVH-sok között 1956. október 23-án este lezajlott fegyveres összecsapás után. Fotó: Nemzeti Archívum

A tömeg a Dózsa György útról a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete elé vonult, csakhogy itt már az ÁVH felfegyverzett egységei fogadták őket.

Ekkor dördültek el az első lövések, és a forradalom visszavonhatatlanul elindult a maga útján.