– Hogy egy lényegbe vágó kérdéssel kezdjek: mekkora egy patkány vérnyomása?

– Annyi, mint egy embernek. Volt nálunk a kutató intézetben egy magas vérnyomással, hipertóniával küzdő patkánytörzs, őket japánok tenyésztették ki, és ezeken a kísérleti patkányokon lehetett vérnyomáscsökkentőnek kifejlesztett vegyszereket kipróbálni.

– Egy irodalmárnál nem mindennapos ez a szakmai előzmény. Hogy került az intézet falai közé?

 – Húsz esztendősen, egy sikertelen felvételi után lébecoltam nyáron, és édesanyám felfedezett egy hirdetést: ott, Újpesten, ahol laktunk, a gyógyszerkutató intézetbe kerestek laboránst. Furcsálkodva fogadtak, amikor kiderült, hogy magyar-történelem szakra felvételiztem. Az első munkám arról szólt, hogy kísérleti egereket kellett beinjekcióznom, tehát úgy gondoltam, hamar le fogok innen lépni.

– Mennyi idő múlva ment el onnan?

– Közel két év múlva.

– Hogyhogy?

– Valamikor augusztus 27-én felvételiztem a kutatóintézetbe, szeptember elsején kellett volna munkába állni. Gondoltam, addig még van egy pár nap. Éppen akkor volt a régi gimnáziumom KISZ-tábora, nem mintha nagy KISZ-es lettem volna, de a tábor mindig jó poén volt. Kiálltam az M7-esre hogy stoppoljak. Hosszú hajam volt, csíkos trikót és klumpát viseltem. Öt perc múlva megállt egy autó – a „Rendőrség” felirat volt rajta. Négy hónapja nem dolgoztam, úgy tudtam csak megúszni azt, hogy elvigyenek, hogy elmondtam: rövidesen munkába állok a kutatóintézetben. A munkahelyemen azzal fogadtak, hogy „Na, ez még be sem lépett ide, már kereste is nálunk a rendőrség!” Nem láttam tehát jónak azt, ha ezek után még rögtön fel is mondok. Feleségemmel is itt ismerkedtem meg: a kísérleteikhez kellett egy erősebb pasas, aki lefogja a kutyákat.

A József Attila-díjjal tavaly kitüntetett Gáspár Ferenc író, újságíró, szerkesztő Budapesten 2023. március 2-án. Fotó: Czimbal Gyula

– Ha már „vért vettünk” a patkányoktól, maradjunk a témánál: A strucc vére című történelmi regény-sorozatában ez a nagy madár, ami – egy Johnny nevű kisfiún kívül – összeköti a szálakat, ráadásul az Anjouk korának Magyarországán. Hogyan jutott arra, hogy ezek a motívumok határozzák meg sorozatot?

– Egy filmrendező barátommal kisütöttük, hogy csináljunk egy történelmi kalandfilmet, ami elég naiv ötlet volt, mert kivitelezése hatalmas összegekbe került volna. Írtam viszont egy treatmentet, amiben kidolgoztam pár jelenetet. Ez jó kezdő lökés volt ahhoz, hogy belekezdjek a sorozatba. Nagy Lajos nápolyi hadjáratával indítok, itt még mindenki fiatal és szerelmes.

– Talán az olvasónak is elmondhatjuk: az Anjouk sisakforgóján díszelgett a strucc, ez adja meg a sorozat misztikus címét, alaphangját. Mi volt a szándéka ennek a sorozatnak a megírásával az ismeretterjesztésen kívül?

– Hogy lehessen valamit tanulni is ezekből a könyvekből. Akkor ment nagy sikerrel a Harry Potter-sorozat. Rendkívül népszerűek voltak ezek a regények, de azokból aztán semmiféle felhasználható ismerethez nem jutnak az olvasók. Az első négy könyvet elolvastam, de azonnal el is felejtettem őket. Innen jött a New Yorkban élő kisfiú, Johnny figurája, akinek van egy magyar nagypapája, s a fiú „belép” a magyar történelembe.

– Néhány nemzedékkel ezelőtt számos szerző segítette a gyermekek számára ezt a belépést.

– Mi még valóban a filmként ismert, könyv alakban is megjelent Tenkes kapitányán nőttünk fel, Dékány András regényein, Hunyadi József Fekete lovagján.

– Nem véletlenül végezte el a magyar–történelem szakot, és tanított is néhány évig. S aztán, a szó József Attila-i értemében, elmondhatja: egész népét is próbálta, nem középiskolás fokon, „taní-tani”: az írói-újságírói létre adta a fejét.

– Valóban, egy ideig úgy tűnt, hogy az írásból meg lehet élni – ezt a későbbi tapasztalatok nem feltétlenül igazolták vissza – ám nem csak emiatt hagytam fel, fél állásra csökkentve, majd teljes egészében feladva a tanári pályámat. Az is tetszett az újságírásban, hogy azonnal volt visszajelzés: ha jót írtam, azonnal megjelent, a szerkesztőnek is tetszett. A tanári pályán ez azért nehezebb dió.

– A gyermekek visszajelzésével voltak gondok?

– Nem, az igazgatókkal.

– Ők is úgy látták, hogy „magyarkodik”?

– Volt ilyen esetem is: a rendszerváltozás környékén, 1988-ban az egy általános iskolában magyart tanítottam; a kommunista igazgatónő pedig történelmet. Odajöttek hozzám a nyolcadikosok, és megkérdezték: „Miért van az, hogy a Feri bácsi egészen mást mond, mint a Magdi néni?” Mondtam nekik, hogy világnézeti különbségek vannak. Ennek az lett a vége, hogy a Magdi néni ajtajára fölmázoltak egy nagy vörös csillagot. Ugyanannak az évnek a novemberében odajött hozzám az úttörővezető, egy kárpátaljai magyar asszonyság – ő volt az orosz szakos tanár is – és felkért, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja, a KMP megalakulásának 70. évfordulója alkalmából tartsak megemlékezést az iskolarádióban. Erre azt mondtam neki: elég baj, hogy megalakult a KMP… Elfehéredett, berohant az igazgatóhoz.

– E „baljós” jelek ellenére sem hagyott fel azzal, hogy nemzeti érzelmekkel mételyezze meg a tanuló ifjúságot. Milyen eszközökkel igyekszik felkelteni a nemzeti múlt iránti érdeklődést?

– Mintegy 25 éve tartok rendhagyó történelemórákat az országban és a határon túl is. Főleg Kárpátaljára jártam, amíg ki nem tört a háború. Szabolcs-Szatmárba is rendszeresen visszahívnak. Október elején is lesz egy ilyen utam, naponta három iskolát keresek majd fel. Vannak replika kardjaim, ezek felkelti a gyerekek érdeklődését. Az óra végén pedig királykoronázást tartunk – ezt is nagyon szeretik, mert ott mindenki szerepel. Megvan hozzá minden kellék: korona, tépőzáras palást, jogar.

– Ha jól értelmezem, a legfiatalabb nemzedékek és a történelmi múlt összekapcsolása a Trianon gyermekei című regényének alapgondolata is.

– A Zrínyi Kiadóhoz ajánlott be engem Tallián Mariann, hogy írjak egy regényt Trianonról. Februárban szóltak, hogy március végéig legyen meg egy kisregény. Itt is két idősíkban járunk, megelevenednek egy napló által az egykori dédapa emlékei. A történet a bajai szerb megszállásról szól. A feleségem nagyszülei voltak bajaiak, sokszor megfordulunk arra. Ismerem a környezetet, a Sugót, ahová sokan fürödni járnak. Az itt élők a megszállás idején nagyon sokat szenvedtek a szerbektől, de a végén csak kimentek innen. A nagypapa a Baján történtek elbeszélése során elmondja: nem szereti a kommunistákat. Ő elmondhatja. Szerettem beszéltetni ezt a nagyapát…

– A Zrínyi Kiadó is szerette ezt a művet?

– A kötet végül nem adták ki. Saját kiadónk jelentette meg.

– Ördögvér, Vámpírangyal, több könyvcímén látszik, hogy szívesen fordul a misztikum felé. Miből ered ez a vonzalom?

– Például az Ördögvér keletkezéstörténete, Marie-Louise von Franz, egy Jung-tanítvány írt egy könyvet, amely a mesékben szereplő árnyékról és a gonoszról szól. Ez a könyv nagyon tetszett nekem, s eszembe jutott, hogy az egymás után következő mesék lehetnének valakinek az álmai is. Ebből keletkezett tehát egy pszichotriller, egy mai főhőssel játszódó szürreális regény. Bár kiderül, hogy a gonoszt le lehet győzni, de nyitva hagytam a történetet, nem egyértelmű a happy end a végén. Ez a mű a Magyar Napló regénypályázatán különdíjat nyert. A nagy klasszikusok, Dosztojevszkij vagy Shakespeare is a misztikum határmezsgyéjén jártak, így sokkal jobbak, mint például J. K. Rowling, a Harry Potter írónője, aki azt állítja: tudja, mi van „odaát”.

– Várható-e, hogy újabb kirándulásokat tesz ezekre a határmezsgyékre, dolgozik-e újabb regényeken?

– Jelenleg a Trianon fiainak a folytatását írom, mert egyrészt erre kaptam NKA ösztöndíjat, másfelől pedig roppant érdekes forrásmunkákra bukkantam. Az egész ügy valami hihetetlen tragikomédia, a Károlyi-kormány szerencsétlenkedése egybekötve a bajaiak hősiességével és passzív – sokszor hatékony! – ellenállásával. Lehet, hogy még több kötet is lesz ebből.

– A Történeti Regényírók Egyesületének tagjaként részt vett a Budapest-regény létrehozásában is. Mennyiben gazdagította ez a pályáját, látásmódját?

– Inspirált, hogy az egyesület évente megjelenő novelláskötetébe én írjak; egyébként egy nagyon tehetséges és jókedvű társaság. Az elnökkel, Kapa Mátyással közösen adtuk ki Janus című regényemet.

– És melyik fejezetet írta meg a Budapest-regényben?

– Nekem egy Mária Terézia idejében játszódó fejezet jutott. A többi szerző részéről azt a visszajelzést kaptam, hogy ez lett az egyetlen humoros rész.

– Mintha egy másik, szintén kétarcú Janus szólalna meg az Én, Mátyás király című regényben is: a gördülékeny, rengeteg váltást tartalmazó regény a szerelem, a választások és lehetőségek, valamint az „én” határait feszegeti – középkori köntösben. Mátyás vagy a bolond személyisége áll önhöz közelebb?

– Nehéz kérdés. A kettő tulajdonképpen egy személy két különböző arca. De ha választani kell, akkor Mátyás az igazi. A bolond csak afféle „árnyék” személyiség.

– Ha már írókörökről beszélünk: a Tokaji Írótáborban lehetőség adódott a Másféle Írók Társaságának bemutatkozására is, ön szintén tagja ennek az írói csoportnak. Ha jól tudom, szóba került az is: merrefelé tart a magyar történelmi regényírás napjainkban.

– Tokajban Soltész Márton moderátorral, Bán Mórral, a Hunyadi-regények írójával, Gál Vilmossal és Bánki Évával arról is beszélgettünk, hogy több nemzedék számára is kimaradtak – hiszen nem jelentek, nem jelenhettek meg –, az új, magyar történelmi regények. Már az 1970-es években is igyekezett a hatalom a Delfin-sorozat könyvei közé száműzni ezt a műfajt. A nemzeti múlt felidézését „magyarkodásnak” hívták. Mivel általában a történelmi regényeket követik a történelmi tárgyú filmek, az új, nagy magyar történelmi filmek sem készültek el. A szomszédos országokban eleve korábban ébredtek fel, mint mi: a lengyelek például a 2010-es évek végére elkészítették a Koronás sas című filmsorozatot, sok magyar szereplővel – de például Nagy Lajost nem túl nagy szimpátiával ábrázolják. A románok is készítettek olyan filmet, amelyben Vlad Dracul a nagy hős és Mátyás király a gonosz; a Szulejmán sorozat hazai vetítése során pedig – ahogy ezt Bán Mór megjegyezte – a hazai nyugdíjas nénik nem tudtak hova lenni, milyen „cuki” fiatalember a szultán – bezzeg Jagelló László mennyire öreg és csúf! Ezért is fontos, hogy megírjuk, létrehozzuk a színvonalas, jó magyar történelmi regényt.

– Az 1980-as évektől a magyarok szinte kizárólag negatív szereplőként tűntek fel a néhány megjelent történelmi regény lapjain.

– Valóban, ennek az irányzatnak a munkáiban mindig mi, magyarok vagyunk mindennek a legalja, az „utolsó csatlós”. Cseres Tibor rendkívül színvonalasan megírt könyvéből, a Hideg napokból film is készült, s ezeket mindenki ismeri. De azt, hogy a második világháború végén a szerbek hány magyar lakost mészároltak le a Vajdaságban – 20–40 ezerre teszik az áldozatok számát – csak hosszú évtizedekkel később emlékezhetett meg Gion Nándor, a vajdasági magyar író, Ez a nap a miénk címmel, de ez nem vált közismertté, és film sem készült belőle, s más, ilyen tárgyú művekből sem.

– Ezzel a történelemhamisító szemlélettel rokon rögeszme, hogy a gyerekek „nem értik” irodalmunk nagyjait s azok nyelvezetét. Hogy látja ezt tanárként, s a mai napig rendhagyó tanórákat tartó előadóként?

– Amikor általános iskolában irodalmat tanítottam, azt tapasztaltam, hogy a kötelező művekkel, mint a János vitéz vagy a Lúdas Matyi, nem volt semmi bajuk a gyerekeknek, szerették ezeket a műveket – pedig a Lúdas Matyi nyelvezete nem olyan egyszerű. A Légy jó mindhalálig Nyilas Misijével, akit „lúzernek” tartanak, már nem annyira akarnak a diákok azonosulni, de az Egri csillagok, vagy akár a Pál utcai fiúk szintén nem okoz semmilyen fennakadást. Nem a gyerekekkel, a hozzáállással van gond. Csak egy példa: tavaly kiültem a könyvhétre egy olyan sapkában, amiben meccsekre szoktak járni, nemzeti színű volt, „Hungary” felirattal, illetve egy olyan pólóban, amely Ingmar Bergman Hetedik pecsét című filmjének szereplőit ábrázolja. A trikón svédül olvasható a film címe is. A másik asztalnál egy színésznő ült, aki engem külföldinek nézett, és angolul szólt hozzám. Hiszen ilyen sapkában, ami nemzeti színű, eleve csak külföldi lehetek, ezt erősítette meg benne a svéd feliratú póló is.

– A történelmi filmek regények szemlélete viszont kihat egy egész nemzet történelemtudatára is. Érzékelhető-e ez a hatás?

– A rendszerváltás időszakában, még 1990 körül készült egy felmérés, amelyben francia és magyar gyermekek között végeztek el; az egyik kérdés az volt: Lesz-e még Franciaország 300 év múlva? Lesz-e akkor olyan, hogy francia nyelv? Természetesen a magyar gyerekektől azt kérdezték, szerintük lesz-e 300 év múlva Magyarország, lesz-e magyar nyelv. A francia gyerekek már a kérdés felvetése okán is „megsértődtek”. Fel voltak háborodva: hogy lehet egyáltalán ilyet kérdezni? A magyar gyerekek viszont többnyire azt válaszolták: itt 300 év múlva nem lesz sem Magyarország, sem magyar nyelv. Többek között emiatt kezdtem el történelmi regényeket írni. Úgy érzem, meg kell változtatni ezt a szemléletet.

– Meg lehet változtatni?

– A gyerekek örülnek annak, ha nemzeti múltunkról mesélünk nekik. A Trianon fiai író-olvasó találkozóján odajött hozzám egy gimnazista fiú, és azt mondta: rendkívül fellelkesítette őt és az osztálytársait a látvány, amikor a Giro d’Italia magyar szakaszán huszárok vették fel a versenyt a kerékpárosokkal. A fiú azt mondta erre az élményre s a könyvemre is: „Ez az, ez kell nekünk, hiszen magyarok vagyunk!”

Kiemelt képen: A József Attila-díjjal 2022-ben kitüntetett Gáspár Ferenc író, újságíró, szerkesztő Budapesten, 2023. március 2-án. (Fotó: MTI/Czimbal Gyula)