Valami végre megmozdult az elmúlt esztendőkben. Ha csak pár órára is, de jelképes utcanév-adással tisztelegtek Budapesten a Pozsonyligetfalun 78 esztendeje, borzalmas körülmények között meggyilkolt, máig ismeretlen számú (500-1500) polgári áldozat emléke előtt.
Cikksorozatunk első részében egy mai napig eltitkolt, 1945 nyarán történt magyar- és németellenes népirtás első lépésével, a přerovi tömegmészárlással foglalkoztunk.
(Himnusz a föld alól: 78 éve a magyar és német csecsemőket is lelőtték Přerovnál; hirado.hu 2023.06.18.).
Kapcsolódó tartalom
Az elmúlt hetekben pedig egy pozsonyi magyar szervezet tagjai koszorúztak a přerovi vérengzés helyszínén felállított monumentális keresztnél. Sorozatunk újabb részében a genocídium második szakaszáról, a pozsonyligetfalui – a přerovi mészárlással szorosan összefüggő – tömeggyilkosságokról emlékezünk meg.
Az utolsó tábori posta
Jó hangulatban, a hazatérés közeli reményében léphette át a határt az a kilencven magyar levente, akik 1945. július 13-án lépték az újjáalakult Csehszlovákia határát a darabokra szabdalt, egykor a Magyar Királysághoz tartozó, Pozsonnyal szemben fekvő földnyelven, ahol a trianoni döntés értelmében Köpcsény községet Ausztriához csatolták, míg a Duna jobb partján fekvő Pozsonyligetfalu (Engerau) Csehszlovákiához került.
A tábori posta még hazavitte
a Felvidék egyik-másik távoli pontjára, így – legalábbis egy pozsonyi magyar író visszaemlékezései szerint – még a Bódva völgyébe, Debrődre is azokat a levelezőlapokat, melyeket ezek a 13-16 éves fiúcskák adtak fel a családjuknak, talán még az ausztriai Köpcsényből.
A Ligetfalura kísért és ott a csehszlovák haderő katonáiknak átadott fiúknak fogalmuk sem lehetett arról, hogy a korabeli Európa egyik legfélelmetesebb, legjobban őrzött haláltáborának kapujában állnak. A kilencven magyar leventét itt, a Pozsonnyal szemben fekvő, monumentális táborrendszerré alakított terület szélén, az osztrák-csehszlovák határátkelőnél adták át ezeket a fiúkat az őket kísérő, Ausztria e vidékeit megszállva tartó szovjet katonák a csehszlovák hadsereg 17. számú gyalogezrede 1. zászlóaljának.
Annak a zászlóaljnak, amely 1945. június 27-én vette át a pozsonyi német és magyar lakosság internálótáborának őrzését. S annak a 17. számú gyalogezrednek, amely hetekkel korábban, a morvaországi Přerovnál lemészárolt 267 német és magyar embert, közöttük rengeteg gyermeket, sőt karon ülő csecsemőket is.
A kilencven magyar levente minden valószínűség szerint egytől egyig felvidéki származású volt (bár soraikba akár észak-magyarországi, így például miskolci fiúk is bekerülhettek – ennek a kérdésnek a feltárása, a kivégzett magyar fiúk névsorának azonosítása még nem történt meg – a szerk.)
Erődnek épült
Ezek a bécsi döntéssel visszacsatolt felvidék területekről erőszakkal, a törvénytelen nemzetiszocialista rezsim által akár 12 évesen (!) besorozott gyermekkatonák, akiket először a mai Ausztria, Németország vagy Csehország területére vezényeltek, rendre amerikai fogságba kerültek (általában még azelőtt, hogy ezek a kiképzetlen, a végnapjaikat élő, őrült nemzetiszocialista katonai rezsimek kapkodásai közben rendezetlenül ide-oda vezényelt kamaszok és kisfiúk egy puskát is elsütöttek volna).
A magyar gyermekkatonák kihallgatásáról fennmaradt amerikai filmdokumentumok is szánalomkeltően bizonyítják, hogy festettek ezek a hatalmas málhával, termetükre gyakran túl nagy egyenruhában előállított (hiszen e furcsa felszereléssel fogságba esett), apró teremtések a harcedzett amerikai katonák között.
A 17. gyalogezred egy olyan, minden irányból körülzárt tábor, erődrendszer – és egyben határátkelő – őrzését vette át, amelyeknek
kiépítése már a két háború között megkezdődött.
A csehszlovák állam Adolf Hitler hatalomra jutása után, már akkor számolva az 1938-ban bekövetkezett Anschlussal – megkezdte egy álcázott bunkerekből álló erődítményrendszer kiépítését a Pozsonnyal szemben fekvő Ligetfalun, melynek területét a megalakuló csehszlovák állam 1919 nyarán foglalta el, a nemzetközi jog legelemibb szabályait is felrúgva. (Az 1920-ban megállapított államhatár a rablótámadás-szerű területfoglalás elfogadásával ekkor Pozsonyligetfalu alatt húzódott. Ezt az eleve törvénytelen, még a trianoni diktátum szellemével is ellentétes területrablást toldották meg az újraalakuló csehszlovák állam nyomására, szinte bármiféle elfogadható indok nélkül, az 1947-es párizsi békeszerződésben újabb három magyar település, Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár elcsatolásával – a szerk.)
Pozsony környékén ma is könnyen megtalálhatjuk ezeknek az erődöknek a maradványait. A Duna Pozsony alatti kanyarulata és az alatta levő, hajdan szigetet alkotó térség (a középkorban, a törökdúlás előtti neve éppen ezért Besenyő-sziget vagy Magyar-sziget volt) Ausztria és Magyarország irányában zárták le ezek a „bunkerek”, amelyeket tankcsapdának is alkalmas futóárkokkal kötöttek össze.
Csakhogy Németország jóval az erődrendszeren túl, a Duna vonalán jelölte ki az 1938-as müncheni egyezményben megállapított új államhatárt, így a csehszlovák hadsereg kénytelen volt visszavonulni, hátrahagyva az addig titokban tartott védelmi rendszert. Az MTI 1938-ban így számolt be a németek által feltárt erődrendszerről: „távolabb más harcikocsi-csapdák is láthatók, ezek mély és széles betonárkokból állanak.” Ezeknek a „széles, mély árkoknak” különös jelentőségük lesz történetünk szempontjából.
Kézipoggyásszal jelentkezzenek!
Később a nemzetiszocialista Németország, szovjet támadástól tartva, szintén folytatta e dicstelen erődrendszer építkezéseit, a területen egy zsidó kényszermunkások részére létrehozott lágert is létrehozva a már ekkor erődszerűen körülzárt területen.
Miután Pozsony városát 1945. április 4-én a szovjet csapatok egyetlen rohammal elfoglalták, s a területet átadták az újjáalakuló csehszlovák állam hivatalos szerveinek, az új adminisztráció – az akkor már Kassán kihirdetett, a magyar és német polgári lakosságot polgári, sőt alapvető emberi jogaiktól megfosztó kassai kormányprogram szellemében
nekilátott Pozsony német és magyar lakosságának kitelepítéséhez.
A német lakosokat 1945. április 8-án, a magyarokat 1945. május 3-án kezdték kitelepíteni a magyar és német lakosság által megalapított, felépített és lakott nagyvárosból, amely a 16-18. század folyamán a Magyar Királyság fővárosa is volt. A csehszlovák hatóságok már „első körben” mintegy kétezer –igen értékes, belvárosi – ingatlant zároltak, ami azt jelentette, hogy a német és magyar polgárságot egyetlen, a kezükben elvihető poggyásszal, azonnali hatállyal deportálták az egykori „koronázó város” területéről. Sokan öngyilkosságot követtek el, amikor az átadott végzést követően megjelentek az új rezsim pribékei.
Koncentrációs tábor kisgyermekeseknek
Jelenet a Népirtás Pozsonyligetfalun című filmből. Forrás: hirado.huA zárolt ingatlanok egyikébe sem térhettek vissza eredeti tulajdonosai, és mindegyik ingatlanba kizárólag szláv ajkú, majdnem kivétel nélkül szlovák családok költözhettek.
A magyarok számára átadott úgynevezett „Vymer”, a szlovák nyelvű kilakoltató végzés azt közölte, hogy a hatóságoknak tudomására jutott, hogy az illető magyar nemzetiségű, így további tartózkodása Pozsony területén nem kívánatos. Az ott lakókat felszólították továbbá, hogy minden, az ingatlanban lakó családtag a kijelölt időpontban jelentkezzen a helyi rendőrőrsön.
A magyar és német családokat először – embertelen körülmények között, kitéve őket a deportálásokban aktívan részt nem vevő, részeg szovjet katonák erőszakoskodásának fosztogatásának is – olyan ideiglenes szálláson helyezték el, minta Patronka nevű lőszergyár, majd
mindenkit tovább deportáltak a lebombázott hidat helyettesítő pontonhídon keresztül a folyó túloldalára, Pozsonyligetfalura.
Itt a németnek nyilvánított családokat – melyek sorai között, például a vegyes házasságok okán, rengeteg magyar nő és gyermek is volt – a kiürített zsidó koncentrációs táborba zárták, ahol az addig viszonylag jómódú családok állatias körülmények közé kerültek, emberi tartózkodásra alkalmatlan barakkokban kellett meghúzniuk magukat. Soraik között jelentős számban voltak a gyermekek, csecsemők.
A magyarokat és néhány szlovák családot is a részben kiürített Pozsonyligetfalu település kijelölt ingatlanaiba irányították. Kínosan ügyeltek arra, hogy a magyarok kizárólag olyan, régebbi építésű épületekbe kerüljenek, melyekben nem lehetett tűzhely, s minden más eszközzel is igyekeztek lágerkörülményeket teremteni az éhező, tífusz által tizedelt deportáltak számára.
Az erődrendszer őrzését átvevő 17. számú gyalogezred katonái ott folytatták az embertelenségek, kegyetlenkedések sorozatát, ahol azt néhány héttel korábban, Přerovban abbahagyták. A különbség csak az volt, hogy az áldozatok kivégzését a több zónára felosztott, irdatlan méretű táborrendszer távoli pontjain, a már említett erődrendszer bunkereket összekötő árkait felhasználva végezték el. Egy szlovák újságíró cikke néhány évvel ezelőtt a pozsonyi Pravda című lapban rávilágított: a pribékek itt is kivégezték a karon ülő gyermekeket is.
Felderítetlen mészárlások
Nemzeti történelmünk mindmáig feltáratlan pontja a přerovi és a ligetfalui tömeggyilkosságok sora – a részletek felderítésére az oknyomozó újságírás segítségével a többek között a Népirtás Pozsonyligetfalun című dokumentumfilm és a Sóval hintették be című dokumentumkötet vállalkozott.
Magyar történész mindeddig sem a Felvidéken, sem Magyarországon nem írt összefoglaló munkát erről a kommunista diktatúrák idején államtitkot képező gencídium-sorozatról.
Egy pozsonyi magyar író, Dunajszky Géza pedig személyes élményei alapján, irodalmi igényeséggel, több könyvében is foglalkozott a pozsonyligetfalui haláltábor történetével.
Bár menthetetlenek mind az elmúlt évtizedek mulasztásai a magyar történész szakma részről, mind az anyaország néma közönye, az elmúlt évek kutatásai erőfeszítései nyomán – az előző cikkünkben már említett Frantisek Hybl cseh történész és Szabó József külügyi szakértő, korábbi diplomata kitartó kutatásaink, több évtizedes, szívós munkájának köszönhetően – legalább néhány világos pont, egy-két fogódzó kiviláglik, kiemelkedik a feledés reménytelen homályából.
A Sóval hintették be című dokumentumkönyv (Magyar Napló, Budapest, 2022) részletesen ismerteti a Svéd Sáncoknál és a Pozsonyligetfalun elkövetett népirtás történetét, összefüggéseit. Forrás: hirado.huMindenképpen egy ilyen nap július 17-e: Szabó József levéltári kutatásainak köszönhetően ma már tudjuk, hogy 1945. július 13-17. közé tehetjük a pozsonyligetfalui táborba érkezett, 90 magyar levente kivégzésének időpontját.
Árokba géppisztolyozott nők, gyermekek
Elképesztő és feldolgozhatatlan veszteség ezeknek a magyar kis és nagykamasz fiúknak az oktalan halomra gyilkolása, és semmi nem indokolja, hogy a Kárpát-medence több országába tördelt, mégis egységes szellemű és érzelmű magyar nemzet a mai napig nem őrzi meg méltóképpen e tragédia emlékét.
Egy újságcikk keretei a legkevésbé sem alkalmasak az 1945 nyarán történt, elfeledett népirtás akár vázlatos taglalására, s minden ilyen kisebb írás csak részleteket képes felvillantani a történtekből.
A kilencven magyar levente kivégzése csak egy szilánkja annak a részleteiben máig felderítetlen mészárlás-sorozatnak, amely 1945 júniusában és júliusában zajlott a ligetfalui táborrendszer sáncárkainál. Egy alkalommal például
ezen árokrendszer egyik szakaszába lőttek bele a 17. számú gyalogezred 1. zászlóaljának katonái 80 német nőt és gyermeket, valamint idős embert,
akiket a pozsonyszentgyögyi német táborból hoztak át ide.
Az áldozatokat az elkövetők ki is rabolták; eklatáns példája ennek Ervin Bacusan esete. A szlovák földalatti, kommunista sejtet a német megszállás alatt pénzelő hivatalnokot, aki az illegális mozgalom pénztárosa volt, s a párt vagyonát, „aranykészletét” is ő őrizte. Az Eduard Kosmel parancsnoksága alatt működő ligetfalui tábor katonái Bacusant pozsonyi lakásán elfogták és a ligetfalui táborba hurcolták, ahol rövidesen – szintén 1945. július 17-én – kivégezték. Az aranynak pedig lába kelt. Ez a rablógyilkosság kitűnő ajánlólevélnek számíthatott ahhoz, hogy a csehszlovák hadseregen a történtek után fényes befutó Kosmel hasonlóan szituált társaságba kerüljön: 1969-ben a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői vezérkari főnökének helyettese lett.
Fényes karrierek kezdete
Hosszú felsorolás lenne az elkövetők, tettesek névsorát közzé tenni, így – a teljesség igénye nélkül –
érdemes megemlíteni Bedřich Smetana (Frederich Schmitzer) nevét, aki a későbbi, igaz, meglehetősen névleges felelősségre vonást sem várta meg, és budapesti ismerőseit felhasználva először Magyarországra, majd Izraelbe menekült.
Gustav Husak, avagy a pozsonyhidegkúti születésű, magyarul folyékonyan beszélő Huszák Ágoston, aki belügyi biztos volt Pozsonyban ugyanebben az időszakban, és személyesen deportáltatta a ligetfalui táborba Esterházy Lujzát, a mártír sorsú Esterházy János testvérét, Csehszlovákia államelnöke lett 1975 májusában, s e posztját a bolsevik diktatúrák bukásáig betöltötte.
Ha rászánunk tíz percet arra, hogy megemlékezzünk a kivégzett 90 magyar leventére, s a mai napig ismertlen tömegsírokban fekvő német és magyar polgári áldozatokra, Pozsony és környékének egykori német és magyar lakosaira (akiknek számát 500 és 1500 közé tehetjük), ezt ma már megtehetjük, hiszen egy kisebb emlékhely áll – Dunajszky Géza és a pozsonyi magyar közösség jóvoltából – Pozsony határában, éppen a Budapestről érkező út mentén.
Az erődrendszerből több „bunker” is megmaradt, ezeket hangulatos hétvégi kirándulóhelyként tartják számon Pozsonyban. Az egyik erődnél kiállítás emlékezik meg arról, hogy itt a vasfüggöny idején határőrök álltak és szögesdrót-kerítések húzódtak, nehogy átszökjenek a csehszlovák „munkásparadicsom” lakói Ausztriába, ám a táblákon egyetlen szóval sem említik meg az erődrendszerben 1945-től a koncentrációs tábor 1947-es bezárásáig történteket.
Autóval tíz perc
A ligetfalui emlékmű. Forrás: hirado.huAz 1946 májusa óta a városhoz csatolt Pozsonyligetfalu (Petřzalka) felől Pozsony óvárosa felé vezető országút bevezető szakaszánál a GPS-be beütve a „Bunker B-S 6 Vrba” (BS-6 számú „Fűzfa” erőd) kifejezést, az elektronikus térkép pontosan útba igazítja az utazót.
Az egykori lőállás mellett
ma egy kereszt és egy több nyelvű emléktábla állít emléket a ligetfalui gyűjtőtáborban kivégzett német, magyar és szlovák áldozatokra.
Álljunk meg itt egy percre, és emlékezzünk a kilencven magyar leventére, a Pozsonyból ötszáz év után öt perc alatt kiebrudalt magyar és német családok ezreire. Szánjunk rá, ha erre járunk, tíz percet egy csendes megállásra ennél a keresztnél, szánjunk tíz percet oly nehezen felpislákoló, elrabolt nemzeti emlékezetünk felélesztésére.
Hogy megtudjuk: kik voltunk, és hogy kik is vagyunk valójában, milyen dicsőségek és milyen tragédiák örökösei.