Gyász

Elhunyt Gát György

Pozsonyi Ádám: A polgári attitűdöt helyeztem a lázadás piedesztáljára

| Szerző: Udvardy Zoltán
A lázadás szükségszerűsége és értelmetlensége, egy soha nem volt, ám a svéd televízió által is megzenésített könyvégetés, a közép-európai abszurd és egy regényhős, aki letagadja, hogy lenne mobiltelefonja – többek között erről beszélgettünk Pozsonyi Ádám író-publicistával, egy évvel az Áldott berlini fal című könyvének megjelenése után. Megtudtuk azt is, műgyűjtőként melyik kor foglalkoztatja a képzőművészként is ismert alkotót.

– Az 1980-as években punk-zenészként tűnt fel. Az AVO majd a Magyar Királyi Tűzoltózenekar nevű együttesekről olvashatjuk, hogy először azokban játszott.

– Ennek a két zenekarnak konkrétan egyetlen fellépése sem volt. De a magyar undergroundnak amúgy is egy olyan korszakáról beszélünk, melyben szinte maga a szerepvállalás volt a lényeg. Az, hogy az ember együttest alapít. És ezt az érzés megéli. Az érzést, hogy van az embernek egy zenekara, a világgal és a rendszerrel szemben. Otthon, lakáson vettünk fel úgynevezett demókat. Hogy a hangulatot érzékeltessem, az akusztikus gitárba beledugtunk egy mikrofont, azt átvezettük a Tesla lemezjátszóra, az volt az erősítő. Két aktatáska meg egy kölcsönkért cintányér volt a dobfelszerelés, illetve egy Casio szintetizátort nyomogattunk. Ilyen módon lett rögzítve a Magyar Királyi Tűzoltózenekar félórás műsora. De hát, akkor még gyerekek voltunk. Később már olyan zenekarokban játszottam, melyeknek fellépései is voltak. Ilyen volt a Kisangyal, s jóval később a Tekintetes úr. Utóbbinak megjelent kazettája és CD-je is. Mellesleg döbbenet, hogy a 80-as években, tizenéves fejjel milyen érett dalszövegeket tudtunk összehozni. Nem csak mi, a színtér nagy része. Ma gyakran felnőtt emberek nem képesek azt a színvonalat hozni. Más súlya, jelentése volt akkor mindennek. Minap a tévében meg akartam nézni az Indiana Jones valamelyik részét, s a stáblista előtt a következő felirat villant fel a képernyőn: „Vigyázat! A filmben dohánytermék látható!” Nos, amikor 17 éves voltam, és koncertre jártam, a józsefvárosi Fater-klubban könnygázt szívtunk, mert a rendőrök a tömegbe fújták, most pedig a tévében a dohányáru látványa veszélyes. No, hát ekkora különbség van korszakok közt.

– Kádár rezsimje nem igazán volt barátja az extravagáns öltözködésnek. Tapasztalta ezt az ellenérzést?

– Egy emlék. 1987 nyarán mentem a Blaha Lujza téren, bőrdzsekiben, jelvényekkel és csuklószorítóval, ahogy azt kell. Jött szembe egy rendőr, és se szó, se beszéd, pofán vert. Amikor megkérdeztem, hogy ezt most miért, azt mondta, hogy „Csak!”, aztán haladt tovább.

A képre kattintva galéria nyílik meg!

 

– Ugorjunk az időben. A 90-es években, a Tekintetes úr időszakában – melyben énekes, szövegíró és gitáros volt – már felbukkan Göre Gábor, Gárdonyi kedves hőse. Hogyan fordult érdeklődése a „bíró úr” felé?

– Az ő fizimiskáját logóként választottam ki a zenekarhoz. A legtöbb zenekarnak van valami logója, amiről felismerhető, ami csak rá jellemző. A metál együttesek logói például nagyon cirkalmasak, hogy minél kevésbé lehessen elolvasni, s persze mindegyik zenekarhoz tartozik valamilyen imágó: az amerikai Devo együttes tagjai a fejükön piros kis vödröt viselnek például, vagy ott az Iron Maiden Eddie-je, egy csontvázfigura. Én egy olyan logót akartam, amely mindegyiktől különbözik. Ami szembe megy a korszellemmel. Ami lázadás a lázadás ellen. Göre Gábor-figurája erre kiválóan alkalmas: egy leragadt paraszt, amire lehet mondani bármit, csak azt nem, hogy halad a korral. És nekem erre volt szükségem!

– És annyira megszerette a figuráját, hogy később könyvet is írt Göre Gábor, mint filozófus címmel.

– Ebben a műben – ahogy voltaképp mindegyikben – a lázadás, a szembenállás és a népboldogító eszmerendszerek kérdéskörét járom körül, s az összes ideológiai zsákutcát Göre Gábor szemszögéből mutatom be. Igazság szerint a mű konklúziója az, hogy minden ideológia zsákutca, egytől egyig. És mindenfajta felszabadítás voltaképp erről szól. Minden felszabadítottra – mint hivatkozási alapra – mindössze addig van csak „szükség”, míg a felette álló szintet ki nem iktatják, le nem döntik trónjáról, aztán már igen hamar ő következik, s minden frissen megszerzett kiváltsága (szabadsága) megy a süllyesztőbe az őalatta álló, következő szint „haladása”, felszabadítása érdekében. A polgár röhögött és dörzsölte a markát, hogy a bárónak elvették a kiváltságait, de mire hármat pislantott, a proli már ott állt az ajtóban, hogy kilakoltassa a négyszobás lakásából. Ezt ma remekül megfigyelhetjük a feminizmus kontra transzmozgalom konfliktusán keresztül.

– Aztán egyszer csak megjelent Pozsonyi Ádám, a független punkzenész, szerzőként az „intézményes” sajtóban, írásait olvashattuk a Demokrata, a Magyar Nemzet, és a Magyar Hírlap hasábjain. Hogyan sikerült ez az áttörés?

– Minden emberi életet fel lehet fűzni egy dominó-láncra. Minden sorsszerű. Ez persze csak utólag látszik. Még, mint underground zenésszel lejött velem pár interjú a Demokrata hasábjain. Az egyiknek ez volt a címe: „Kabos Gyula és Johnny Rotten gyermeke”. Ebből a címből is látszik, hogy ezt a fajta polgári attitűdöt helyeztem a lázadás piedesztáljára a libertiánus PC-vel szemben. Tegyük hozzá, ’96-ban, amikor ilyesmiről még senki nem beszélt. Az akkori főszerkesztő-helyettesnek, Seszták Ágnesnek tetszettek ezek a szövegek. Mivel elejtett pár olyan megjegyzést, hogy szívesen látna, egyszer csak beállítottam néhány írással a szerkesztőségbe. Szerintem a nemzeti sajtónak szüksége volt erre az ironikus, gúnyos hangvételre. Kellett valaki, aki azokkal a fegyverekkel is tud bánni, mint amivel a másik oldal hadakozik.

– Tegyük hozzá, az általuk oly szívesen emlegetett humorérzék olykor teljes mértékben hiányzik náluk, legalábbis mintha erre utalna „Harcra fel!” című publicisztikájának fogadtatása.

– Ez az a történet, melyet annak idején még úgy is emlegettek, hogy „a könyvégetéses dolog”, melyben könyvégetésről egyetlen szó sem esett. Ez az írás egy ironikus abszurd volt arról, egy vicc, hogy mit tehet a kétségbeesett kisember a totális média és kulturális túlsúlyt, a szellemi terrort ellensúlyozandó.

– S kitört a szokásos botrány…

– Még a svéd televízió is csinált egy műsort arról, hogy Budapest utcáin könyveket égetnek és menetelnek. A baloldali sajtó heteken át erről cikkezett. Holott senki nem menetelt és sehol senki nem égetett semmit.

– Ez voltaképp maga is egy abszurd történet. Szinte az ön tollára való.

„Szerintem a nemzeti sajtónak szüksége volt erre az ironikus, gúnyos hangvételre”- Fotó: hirado.hu

– Igen. Valahogy körülvesznek az abszurd, groteszk helyzetek. Nem csak az írásaim meghatározó alaphangja, az életemé is úgy tűnik. Érdemes lenne eltöprengeni, hogy az ember maga vonzza-e a helyzeteket, amikbe kerül. Domonkos László Gúzsban tánc, a magyar irodalom története 1956-2021 című kötetében – meg egyéb írásaiban is – a magyar Mrozekként aposztrofál, amit én mindig hálásan és szemlesütve fogadok. De a dicsőség egy részét áthárítom. Azt hiszem az abszurd iránti vonzódás nem csak a személyiségemből adódik, ezt elősegíti a korszak és a helyszín is. A közép európaiság, a közép európai lét mindig tartalmazott valamit az abszurditásból, a groteszkből. Lem, Capek vagy Mrozek írásai csak itt születhettek. Megfigyelésem, hogy az idő nem fog ezeken a dolgokon, és elcsépelődni sem fognak. Főleg, mivel kevesen értik.

– Változnak az idők. Valósággal szétkapkodták az egy esztendeje megjelent, „Az áldott berlini fal” című könyvét. Mire utal a címadó írás ebben a gyűjteményes kötetben?

– A berlini fal egy szimbólum volt számunkra. Ez volt, ami elzárt minket a nagybetűs szabadságtól. Igen, elzárt. Csakhogy nem engedte be a bomlasztást sem. Amíg kint már a neonácik verekedtek az anarchistákkal, itt még Öveges professzor beszélt ízes magyarsággal, és Rajnák, a góré, megcibálta a füledet, ha nem volt rajtad nyakkendő az Ifjúsági Parkban. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Kádár-rendszer jó volt, mert egyáltalán nem volt jó; csakhogy ez a fajta hibernált rohadás egyben az előnyünket is jelenti. Soha nem lehet tudni, hogy egy adott korszak negatívuma egyszer nem válik-e pozitívummá.

– Milyen pozitívumra gondol?

– Mindarra, amire azt mondják, hogy mi „le vagyunk maradva” a Nyugattal szemben…

– Ha már a művek kerülnek szóba, mit tudhatunk Keskeny Károlyról, a rákospalotai ködlovagról, Boros úrról, az örök agglegényről, a Ludovikásról, aki annyira ellene van a szabadosságnak, hogy az utcasarkon precíz, 90 fokos szögben fordul be, Mihály úrról, a Demokrácia Üldözötteinek Szövetsége elnökéről, a legendás Mesterről és a többiekről? Hogy születtek ezek a bogaras, érmegyűjtögető, állandóan egymással vitázó alakok, novelláinak jellegzetes hősei?

– Sok alkotóra jellemző, hogy egyetlen fő témakör határozza meg műveit. Én a lázadás és szembeállás problematikáját vizsgálom mindig. Körbejárom innen is, meg onnan is. Megvakargatom, nagyítót keresek, közel hajolok, s lefújom a port, majd keresek egy másik nézőpontot és új megfigyelő állást. Munkáimban az egyik fő csapást a Rebellió című regény és a hozzá kapcsolódó novellaciklus világa jelenti. Ők a 80-as évek underground lázadói. Ez a tiltások és merev keretek univerzuma. A másik pólus pedig a Keskeny Károly-univerzum, mely a jelen és a közelmúlt világát ábrázolja, az intézményesült keretlebontás világát. A Rebellió világa a lázadásról és annak szükségszerűségéről szól, a Keskeny Károly mondakör pedig a lázadás kiüresedéséről. Keskeny ködlovag és hivatásos reakciós. „A rákospalotai ködlovag”. Szeretem ezt az elnevezést. A szívemhez nőtt. Bízom benne, hogy beilleszthető abba az irodalmi örökségbe, amit Esti Kornél, Rezeda Kázmér vagy Szindbád jelent. Vagy akár Gróf Pongrácz István. A magyar ködlovag-irodalom alkotói egyébként is a kedvenceim közé tartoznak. A két Cholnoky, Krúdy, Lovik Károly. Az ő világukat igyekszem tovább vinni a jelenben.

Fotó: hirado.hu

– Ez a rajzain is megfigyelhető, köteteit ugyanis saját maga illusztrálja.

– Valaha karikaturista szerettem volna lenni, de aztán író lettem. Végül is mindegy. De ez a szenvedély nem hunyt ki. Egy karakteres illusztráció egy irodalmi mű hangulatát amúgy is megerősíti. Ahogy a Svejk sem elképzelhető ma már Josef Lada rajzai nélkül, úgy kapcsolódnak ezek a grafikák az én írásaimhoz.

– Ehhez a korszakhoz kapcsolódik az ön műgyűjtő szenvedélye is. Ha jól vettem észre, többek között a két háború közötti Tabánt megörökítő olajfestményekkel foglalkozik. Kinek a képeit preferálja?

– Gyűjtöm például Turmayer Sándor Tabán képeit. Kiváló festő volt: nem feltétlenül legnagyobb, de nagyon szerethető. Keskeny Károly az ő általa festett díszletek közt mozog, kapualjai közt jár-kel, utcanév tábláit bogarássza, s ül be egy sörre valamelyik megfestett ódon kerthelyiségbe. Bár olykor megcsörren a háttérben egy mobiltelefon, ami látszólag gyengíti az összhatást, de valójában erősíti. És hát Keskeny amúgy is letagadja, hogy neki lenne okostelefonja. Ahogy a számítógépét sem ismeri be. Ez amúgy azért is hihető, mert Turmayer Rákospalotán élt, arrafelé, ahol ma Keskeny Károly törzshelye van. A Tabánt csak megélhetésből festette, ami különös, mert az a régi Rákospalota éppúgy föstenivaló volt. Hiába, az ember már csak ilyen. Sosem azt értékeli, amije éppen van.

(Kiemelt kép: Pozsonyi Ádám író, zenész, képzőművész. Fotó: hirado.hu)

Array
(
    [replacement] => 
		
		

    [shortcode] => 
		
		

    [title] => Pozsonyi Ádám rajza 
    [image] => //cdn.cms.mtv.hu/wp-content/uploads/sites/7/2023/06/08-kard-ki-kard-906x1024.jpg
    [alignment] => aligncenter
)

Ajánljuk még