Puzsér Róbert saját missziójába vetett fanatizmusa éppen olyan megszállottság, mint Eddie, a Sasé, vagy az egyszemélyes űrprogramot fatalizmussal vegyítő, laposföldhívő Mike Hughes-é. Van benne valami csodálatra méltó kiélezettség és pofátlanság, de mindenki tudja, hogy rossz lesz a vége.

Már csak ki kell várni.

Éppen ez a belső feszültség teszi ezt a százhúsz kilós Woody Allent egyszerre szerethetővé és rendkívül irritálóvá. A két végpont között pedig szabadon lehet választani (attól függően, hogy kinek mit tesznek lehetővé a fogyasztói preferenciái).

Ezen a ponton persze kijelenthetnénk, hogy Puzsér Róbert számára nyilvánvalóan nem számít az úgynevezett „politikai és karrierépítő pragmatizmus” (Gulyás Márton ezzel szemben – a baloldaliság, szanyitibori viszonylatában kialakult képünkkel ellentétben – sikerorientált eminensként keresi az utat a társadalmi Maslow-piramis csúcsára), csak a saját moralitásának ingatag koherenciája. Lehetne ez a prófétákra vagy éppen az exorcistákra jellemző hajlíthatatlanság, a bűn gyűlölete, de hiányzik belőle a hitből és az igazság megismeréséből fakadó sziklaszilárdság (és még sok minden más is). A kemény golyók valahogyan fájóan eltűntek a mai Puzsér alól. Egyszerűen nem lehet belőle egy Amorth atya vagy egy Illés próféta, bármennyire is ez a szerepálma (de még egy transzmagyar Ady sem). Az pedig önként magára húzott uniformisból következik, hogy a benne Pazuzuként rejtőző (tomboló) neurózist, morális pánikot és bizonytalanságot hangerővel fedi el. Éppen úgy, mint a négyéves kölykeim, amikor emelkedett és reménytelen disputába keveredek velük.

Puzsér eme gyengesége itt, ebben a „elnöki vitában” is megmutatta magát.

„Presidential debate-nek” hangolhatjuk ezt az eventet (ha úgy tetszik), mert egyértelműen az volt a tétje a Vasas nagyterem azbesztes levegőjében megrendezett fenékrepesztő maratonon, hogy végül a Puzsér-kultusz vagy a Gulyás Márton-féle partizánmozgalom fogja-e az egyesek által elveszettnek, mások által megtaláltnak vélt Z és Y generáció tagjait maga mögé rekrutálni.

De erre a váratlan aspektusra még vissza kell majd térnünk.

A kifordított bundakesztyű alapesete régóta érlelődött, mert Gulyás woke-felhangokkal tarkított felkérdezéseinek kritikája rendre vagy módszeresen elmaradt a nyilvánosságban. Puzsér érzi az erre meglévő fogyasztói igényt, feljátssza a showt, és hozza a saját, underground szektájának (szubkultúrájának) elvárásait a Gulyás-féle idealista, kaviárbaloldaliságával szemben (valahogy úgy mint amikor a cés osztály surmó rosszfiúi hóban fürdetik az ások pedáns zsúrpubijait). Puzsér kihegyezett kérdései, sokszor túlzó, elnagyolt, diszkreditáló felhangokkal bíró analógiái sorra lepattognak az elit gimnazisták öntudatosságával és önazonosságával bíró Gulyás Marxi fast fashion mellvértjétől. Ennyi önbizalmat (mint, ami Gulyásban van) még az egész, az ereje teljében bíró MSZP sem tudott felmutatni. Puch Laci ide vagy oda. Ez mindenképpen szokatlan, feljegyzésre méltó jelenség.

A kilencvenes évek elit értelmiségi vitáiból ismert „weimarizálódás” álproblematikájának lejátszása után (hiszen, nem a radikalizálódás a napjaink magyar politikájának a mételye, hanem a túlzott konszolidáció: ergo, a tarrbélai dögunalom és nihilizmus)

Puzsér tüdőlövést kapott vadkanként szuszogva szenved ki a következő két és fél órában.

Ezek után a váratlanul megindított tévéelnökös, jobbról érkező parasztlengő (ami semmiféle tanulsággal nem járt azon túl, hogy Gulyás Márton CV-szerűen felsorolt ambíciói közé rögzíthetjük ezt a pole pozíciót is) és a gyurcsányozás – ami Gulyás felé szimplán alaptalan kritika, macsóskodás volt, hiszen Mártonunk még egy óvatlan pillanatában le is „hasznoshülyézte” Ferenc testvért az inkriminált interjúban – is inkább egy bucira vert fejű, kiöregedett nehézsúlyú bunyós ködszúrkálásának tűnik. És még ő, Puzsér Róbert rötyög, szánakozik a szépkorúvá megérett Fábry Sándoron (aki valami olyasmi a jobboldaliság és az ország számára, mint a legutolsó Thor blockbuster Russell Crowe által alakított Zeusza: azt mond, azt vesz el és annak ver oda, amit, akit, és aminek csak akar).

A legviccesebb és leginkább megindító részlet – natürlich – az volt, amikor Puzsér Márki-Zay Péter elbaltázott kampánya miatt próbálta kukoricán térdepeltetni Gulyást.

Itt, ezen a ponton messzire kilóg a lóláb, mert a kritikusunk a dékás nyugdíjasokat megidéző durrogtatással kiereszti maradék patronjait. Puzsér – ezek szerint – tényleg elhitte, hogy a Partizán NKVD-s segédcsapatai baráti tűzbe csalogatták a krisztustudatú prókátort. De itt, ezen a ponton már megint szétnyílt az olló a valóság, és frontális rohamokra épülő puzséri attitűd között, mert az faktum, hogy egy ilyen hülyéből (akárcsak Fekete-Győr Andrásból) még a legjobb indulatú irodalomtanárnő sem énekli ki a kettest. Gulyás (persze) ezt a vádat nem tolja el magától, mert hízeleg neki az, hogy talán mégiscsak köze volt ahhoz, hogy ebből a pszeudo-jobboldali amishból nem lett az ország első embere. De a valóság az, hogy nem rajta, nem Gulyáson múlt, mert mire ezek az interjúk elkészültek a jóember MZP politikai értelemben már csak egy zombi volt.

Arra a végső kérdésre, hogy a puzsériánus légió, a marcizmussal képes-e a jövőben konkurálni arra egyértelmű választ kaptunk.

Nem.

Gulyás Márton sikerrel lépte át a számára legveszélyesebb ellenfelet: a puzsérizmust. Ennek a ténynek pedig van harcértéke.

A végeredmény azon a kóválygós, fronttal terhelt kora estén:

Gulyás egy, Puzsér null.

A kiemelt képen: Puzsér Róbert és Gulyás Márton (Forrás: Partizán/Youtube)