– Mikor pillantották meg egymást először a férjével?
– Hűvösvölgyi Ildikó: A dolog pikantériája, hogy az 1970-es évek elején én már csodáltam őt a színpadon, mint a Kex együttes dobosát, ugyanis a barátnőm szerelmes volt belé és lerángatott a koncertjére. Még szerencse, hogy személyesen nem találkoztunk, mert biztosan nem lennénk férj és feleség, ugyanis teljesen más életszakaszban voltunk akkor, én egy 17 éves kislány voltam, ő egy kicsapongó rockzenész.
– Akkor hogyan történt az első igazi találkozás?
– Hűvösvölgyi Ildikó: 1974-et írtunk, akkoriban nagyon sok filmben játszottam, és a sok sminkeléstől tönkrement a bőröm. Az énektanárnőm leszúrt, hogy színésznőként muszáj figyelnem az arcomra, és javasolta, hogy menjek el a barátnőjéhez – a leendő anyósomhoz – kozmetikába. Nem találtam az utcát, így segítséget kértem egy járókelőtől, aki, amikor megtudta, hogy a Kisfaludyékat keresem, útba igazított, majd rámutatott egy a távolban sétáló, bőrkabátos, trapéznadrágos, nagykalapú fura fiúra, hogy épp ott megy a kozmetikus fia. Utólag visszagondolva a kezelésre, az anyósom már akkor kinézhetett magának, ugyanis addig masszírozott – délután 2-től este 7-ig –, amíg haza nem ért András, és akkor megtörtént az első konkrét találkozás.

– Hogyan folytatódott a történet?
– Kisfaludy András: Az anyám másnap szólt, hogy a csinos művésznő itt hagyott pár fotót magáról, és egészen véletlen tudta, hogy aznap az Abélard és Héloise-ban játszik a Madách Színházban. Sosem fogjuk megtudni, hogyan maradtak ezek a képek nála, mindenesetre visszavittem őket, majd ottragadtam, és megnéztem az előadást. Így kezdődött, ez 47 éve tartó kapcsolat.
– Mit láttak egymásban, ami megfogta önöket?
– Hűvösvölgyi Ildikó: András rendkívül művelt volt már akkor is, irodalomról, képzőművészetről beszélt nekem éjszakákon át, bemutatott a művész-zenész társadalom színe-javának, és fergeteges humora volt, ami lenyűgözött.
– Kisfaludy András: Nekem az imponált benne a legjobban, hogy szenvedélyesen szerette a szakmáját, a színészetet, tetszett az eltökéltsége, hogy ennyire komolyan veszi a jövőjét.
Kapcsolódó tartalom
– Szerelem volt ez első látásra?
– Hűvösvölgyi Ildikó: Egyáltalán nem. Nagyon messziről indultunk egymás felé, teljesen más volt az érdeklődési körünk, a társaságunk, a jellemünk. Ő mindig komplexitásában, én részleteiben láttam a dolgokat, én egy energiabomba voltam, ő lassú, megfontolt és aprólékos. Szinte tűz és víz voltunk, mégis az évek során csiszolódtunk. Úgy hatottunk egymásra, hogy szinte észre sem vettük.
– Ön romantikus alkat?
– Kisfaludy András: Akkoriban már véget ért a zenélés, a Kex-korszak, és én a Pannónia Filmstúdióban dolgoztam rajzfilmesként. Nem voltam túlzottan eleresztve anyagilag, viszont azt nem engedhettem, hogy Ildikó fizessen. Fontos volt számomra, hogy a nő felnézzen rám, biztonságban érezze magát mellettem. Így nem volt mit tenni, hogy udvarolni tudjak, eladtam a legféltettebb kincseimet: a könyveimet, amelyek között sok muzeális darab volt. Ekkor váltam meg többek között Kassák Lajos, magyar avantgárd festő és költő által írt Ma című folyóirat összegyűjtött példányaitól, amiket tavaly, majdnem 50 évvel később sikerült csak visszakapnom, a kisebbik lányomtól karácsonyra.

– Hogyan történt az eljegyzés? Egyáltalán kiben vetődött fel a házasság gondolata?
– Hűvösvölgyi Ildikó: Az anyósomban (nevetnek). Teljesen prózaian alakultak a dolgok. Felcsaptam a noteszemet, hogy melyik nap nincs előadásom, majd leegyeztettem a tanáccsal, hogy szabad-e aznap a házasságkötő-terem. Mikor kiderült az időpont – 1976 decemberét írtunk –, András fél órán állt kővé dermedve egy 6. emeleti ablakban, eljátszva nekem viccesen, hogy ha neki meg kell nősülnie, kiugrik; én pedig ezalatt elérzékenyülve sírtam a kanapén azon, hogy bekötik a fejemet. Az egyházi esküvőt a Böszörményi úti református templomban tartottuk.
– A képeket látva, nem klasszikus fehér ruhában esküdött, miért?
– Hűvösvölgyi Ildikó: Itt is a praktikum vezérelt. Minek egy fehér habos-babos esküvői ruhát csináltatni, amit utána sosem vennék fel. Inkább olyan ruhát szerettem volna, amiben később máshol is felléphetek. A sógornőm, Kisfaludy Márta – aki akkor végzett az iparművészetin – tervezte és varrta a ruhám, ami egy álomszép, meggypiros kosztüm volt.
Kapcsolódó tartalom
– Annak idején is kellett járni házassági tanácsadásra?
– Kisfaludy András: Igen, de teljesen más volt, mint a most. Többek között olyan kérdést tett fel nekünk a tanácsadó, hogy hogyan védekezünk? Erre Ildikó elpirult, nekem pedig kinyílt a bicska a zsebemben, hogy mi köze hozzá. Humorral fűszerezve végül annyit válaszoltam a kérdésre. „Ha közeledek a leendő feleségemhez, ő mindig azt mondja, hogy: nem.” „És ez beválik?” – kérdezte a tanácsadó. „Nos, eddig működött!” Majd ennyiben maradtunk.
– Volt az életükben olyan kihívás, hullámvölgy, amit nehezen vészeltek át?
– Hűvösvölgyi Ildikó: Ahogy minden kapcsolatban, nálunk is bőven akadtak hullámvölgyek. Talán az egyik legnehezebb időszak az volt, amikor egy évre Veszprémbe szerződtem, és folyamatosan ingáznunk kellett, hogy lássuk egymást. Vízválasztó volt ez az év, ám a kapcsolatunk kiállta a távolság próbáját. Emberpróbáló időszak volt az is, amikor megszületett az első, majd később a második gyermekünk, és nekem esténként játszanom kellett. András apai szeretete és gondoskodása átsegített minket ezen a nehéz időszakon is. Ő igazi „apatípus”.

– A 80-as években nem volt jellemző, az a fajta munkamegosztás, hogy a férfi marad otthon a gyermekkel. Hogyan viselte ezt az új helyzetet?
– Kisfaludy András: Eleve otthonról dolgoztam, így szakmai tekintetben nem volt változás. Inkább az volt sokkoló, hogy a feleségem egy hónapból 28 estén játszott a színházban, azaz majdnem minden este én vagy az anyósom voltunk a gyerekekkel. Az elején nyilván nehéz volt ez a helyzet, de elfogadtam, hogy abban a periódusban, ez volt az én feladatom. Fürdettem, etettem őket, és minden este meséltem nekik. Ez nem férfi, vagy női szerep kérdése. Öröm, hogy velük lehettem. Legtöbbször fejből meséltem nekik, amit a mai napig sokat emlegetnek. Azt szoktam mondani erre az egész helyzetre viccesen, hogy megtaláltam életem párját, csak egy baj van, hogy színésznő!
– Volt jól működő családi minta önök előtt, ami példaként szolgált?
– Kisfaludy András: Az apai nagyanyám spanyolnáthában halt meg 1930-ban, így édesapám korán árván maradt. Mindkét ági nagyszüleim a Felvidékről származtak, és onnan jöttek át Magyarországra, a gyökereiket hátrahagyva 1945 és 1947 között. Ezáltal édesapám családi koncepciója az lett, hogy mindenáron egyben akarta tartani a családot. Szombaton és vasárnap pezsgő polgári élet volt nálunk: közös kártyázásokkal, énekléssel, versolvasással és nagy beszélgetésekkel. Ezt a hagyományt én is próbálom tartani és tovább vinni. A hétvégén mindig nálunk gyűlik össze a család egy közös ebédre, és olyankor mindent átbeszélünk.
Kapcsolódó tartalom
– Miben rejlik a házasságuk ereje?
– Kisfaludy András: A házasság titka a távolság (nevet). No meg a humor. Viccet félretéve, fontos, hogy engedjük egymást kiteljesedni és ne telepedjünk rá a másikra. Együtt, karöltve kell előre menni és a nehézségek ellenére sem feladni!
– Hűvösvölgyi Ildikó: A titok szerintem abban rejlik, hogy két olyan embernek kell összetalálkoznia, akik igazán egymáshoz illenek, akik otthonról, a génjeikben hozták magukkal a házasságba a közös alapokat. Ha közös értékrendre épül az ember a házassága, akkor az megrendíthetetlenné válik. A család fontossága és összetartása; az Istenbe vetett hitünk, amely mindkettőnkben erőteljesen ott munkál és a haza szeretete, amely Magyarországon tartott mindkettőnket, meghatározta a kapcsolatunk alakulását. András, amikor a Kex felbomlott, disszidálhatott volna, mint az együttes frontembere, Baksa-Soós János, de nem tette. Engem Berlinbe hívtak Mozart szubrettnek, de nem mentem, mert itthon tartott a szívem. Szóval, ha az alapok stimmelnek, akkor jöhet a csiszolódás, az egymás feltétlen tisztelete és az egymásért vállalt kompromisszumok. Ugyanis az ember alaptermészete nem változik, úgy hal meg, ahogy születik, csak közben gazdagodik és kiteljesedik.
– Csinálnának bármit is másként?
– Hűvösvölgyi Ildikó: Az én életemet mindig föntről vezérelték, egyszerűen nem tehettem mást, mert azon az úton kellett mennem, ami meg volt írva. Móricz Zsigmond, Sári bíró című színművében fogalmazza meg kiválóan a főszereplő, Sári bíró azt ahogy érzek: „Jaj Istenem, ha én még egyszer elkezdhetném az életet… Még egyszer csinálnám úgy, ahogy volt!”
