Aktuális

Lövések dördültek egy focimeccs közelében, több rajongó megsérült

Suhajda Szilárd: Odafent mindenki tíz körömmel kapaszkodik az életbe

| Szerző: hirado.hu, S. Gellért
Tudom, hogy milyen terhelést jelent ebben a magasságban létezni. Eddigi eredményeimnek köszönhetően megértem a legnagyobb feladatra. Minden energiámmal, minden erőfeszítésemmel azon vagyok, hogy megvalósuljon az Everest expedíció és sikerre vihessem azt – nyilatkozta a hirado.hu-nak Suhajda Szilárd hegymászó, aki első magyarként, oxigénpalack nélkül mászta meg a világ egyik legnehezebb hegyének tartott K2-t, majd tavaly a Lhoce 8516 méteres csúcsát. A hegymászóval, aki most Földünk legmagasabb csúcsára készül szintén első magyarként oxigénpalack nélkül, az extrém körülményekről és a tiszta mászás nehézségeiről, kedvenc magyar tájairól, felkészüléséről és családja szenvedélyéhez való viszonyulásáról beszélgettünk.
Suhajda Szilárd (Fotó: Hirado.hu/ Horváth Péter Gyula)

– Broad Peak, K2, Loche – mind sikeres 8000 feletti mászások. Közel egy éve mászta meg a Föld egyik legmagasabb csúcsát, és kitűzte mind az öt legmagasabb nyolcezres elérését célul. Hol tart most a céljai teljesítésében?

– 2019-ben sikerült megvalósítanunk a K2 első magyar megmászását, Klein Dáviddal csapatot alkotva. Tavalytól újra önállóan indulok himalájai expedíciókra. Így, egyedüli mászóként értem el a Lhoce csúcsát. Az öt legmagasabb csúcsból kettő már sikerült.

A technikailag legnehezebbnek tartott K2-t oxigénpalack nélkül, ráadásul első magyar állampolgárként sikerült megmásznom, tavaly pedig a Loche csúcsán volt szerencsém állni, ami ugyan „csak” a negyedik legmagasabb, de szintén 8500 méter fölötti hegycsúcs. Magyar állampolgárként, jelenleg én jártam az eddigi legmagasabb hegycsúcson oxigénpalack nélkül.

És azt szeretném hinni ezen sikerek után, hogy jó esélyeim vannak az Everest csúcsát is elérni. Természetesen palack nélkül. Ez eddig még nem sikerült magyar állampolgárnak.

– Nagyon ritka az a magashegyi mászó, aki a hegyen járva nem szembesül a jelentéktelenségével, a törékenységével és önmaga gyengeségével. Ugyanakkor a legtöbben visszavágynak ebbe az állapotba. Ön miért?

– Egy ilyen expedíció nagyon komplex élménycsomagot jelent. Nem csak a hegymászásról szól, nemcsak arról, hogy a hegymászók valahova szeretnének felérni, és onnan nyilván épségben haza is térni, hanem ott van egy nagyon különleges kulturális élmény, izgalmas országokba sikerül eljutni. Különleges emberélmények adatnak meg és ezt alá is húznám, mert tényleg azt gondolom, hogy minden expedíció élményét meghatározzák ezek a találkozások. Van egy különleges vallási környezet, ami szintén érdekes. Odafent pedig, a saját erőnkből olyan környezetbe jutunk el, ahova nagyon kevesen. Azt gondolom, hogy ez hatással van nemcsak a testünkre, hanem a lelkünkre is. És hogyha kellőképpen odafigyelünk, akkor egész biztos, hogy más szemmel fogunk visszatérni a hétköznapi életbe. Én legalábbis így érzem. Változok a hegymászás által. Odafent senki sem tudja megjátszani magát, mert

mindenki tíz körömmel kapaszkodik az életbe. A legelemibb érzésekre csupaszodik az ember. Kétségeket, örömöket, félelmeket élek meg.

A hegymászók nem hősök: sajnos sokan heroizálják önmagukat, vagy a „közönség” a hegymászókat. Én ma is ugyanaz az egyszerű srác vagyok, aki voltam. Igaz, hogy szeretnék feljutni a világ legmagasabb hegycsúcsaira, de amikor odafent vagy, a saját bőrödön érzed, hogy mennyire esendővé, apróvá és jelentéktelenné válsz. Az ember nem tényező odafent. Főleg nem hódító. De nem is kell himalájai környezetbe menni, hiszen ezt akár a Magas-Tátrában vagy a közeli osztrák Alpokban is megtapasztalhatjuk. Kell egy nagyfokú alázat a hegymászáshoz. Vendégek vagyunk a hegyek világában, minden tudásunkat magunkkal visszük, minden tapasztalatunkat, de egy nagy adag szerencsére is szükségünk van ahhoz, hogy a végén épségben visszatérjünk.

– Ugyanakkor kockázatvállalás is nyilvánvalóan kell. Ön mennyit hajlandó vállalni, mekkora árat hajlandó fizetni egy-egy hegy megmászásáért?

– Talán ezt azzal válaszolnám meg, amikor kisfiam született, akkor sokan kérdezték, hogy mit változtat az apaság a hegymászásomon. Igazából nem sokat, merthogy előtte is óvatos voltam, és most is az vagyok. Ha megnézzük az elmúlt több mint tízévnyi expedíciózásomat, bizony sokkal többször tértem haza üres kézzel, mint sikeresen. Sokszor lehetőségünk sem volt elindulni a csúcs felé. Amikor az ember látja, hogy milyen körülmények vannak odafent, akkor elég egyértelmű helyzetek elé van állítva és

senki sem meghalni megy a hegyek közé.

Eddig mindig helyes döntéseket tudtam hozni, és nagyon bízom benne, hogy ez a következőkben is sikerülni fog. Kellőképpen óvatosnak tartom magam, a jövőben is maximálisan erre törekszem.

– A hegynek nemcsak durva oldala van, hanem egy fenséges része is. Hisz a mennyországban, Istenben? És ha igen, akkor az hasonlít gondolataiban ahhoz, amit fent lát a nyolcezreseken?

– Azt szokták mondani, hogy minden út Istenhez vezet és egy a hegyeken keresztül. Azt gondolom, hogy azokban a testi és lelki állapotokban, amiket extrém magasságban megtapasztal az ember, egy idő után mindenbe kapaszkodni és hinni szeretne. Ez nem egyszerű átszellemülés, nyugodtan nevezhetjük istenélménynek is. A szó klasszikus értelmében nem tartom magam vallásosnak, de amit a felhők fölött tapasztalok, amikor látom mindazt a szépséget, átélem mindazt az örömöt, ami ott és akkor megadatik, az túlzás nélkül fenséges, sőt áldott állapot. Olykor a legegyszerűbb érzések korbácsolják fel az embert, majd olyannyira ki tudsz üresedni az oxigénhiány, a kimerültség és a fizikai terhelés miatt, hogy majdhogynem semmit nem érzel. Ez lehet valamiféle megtisztulás, végső soron istenélmény is.

– Azt mondta, hogy az oxigénhiány miatt van az úgy, hogy majdnem semmit sem érez. Beszűkül a  gondolat, a tudat, vagy cikázik, a hegyre tud koncentrálni, vagy minden jön? Mi jár mászás közben a fejében?

– A legmagasabb zónákban egészen letaglózó tud lenni az oxigénhiány hatása. Amikor elhagyom az úgynevezett csúcsmászó táborom pici sátrát, ezt az utolsó biztos pontnak hitt valamit –  holott csak egy pillekönnyű nejlon burok az egész, és semmi valódi biztonságot nem jelent –, akkor tényleg annyira távol kerül az ember mindentől és mindenkitől, hogy távolabb nem is érezhetném magam. Akár a Holdon is lehetnék.

Szüntelen a családomra, szeretteimre, az otthonomra, a hazámra gondolok. Eszembe jut a kényelem, a melegség, egy érintés vagy illat. De el kell elindulni az éjszakába,

úgy érzed, mintha mindent el kellene engedni és egyszerűen beleveszel a bizonytalanságba. Soha nem tudhatom, mi fog történni nyolcezer méter felett, nem tudhatom, mit hoz a holnap. A csúcsmászás órái véget nem érőek: bizony sokszor hazavágyom.

Önszántamból vagyok egy olyan környezetben, amit bár szeretek, de olykor megkérdezem magamtól, hogy mit is keresek itt. Bármennyire is motivált legyek, sokszor érzem magam magányosnak, sőt végtelenül kirekesztettnek.

– És megvan már a válasz arra, hogy mit is keres ott?

– Hogy mit is keresek ott? Mondhatnám, hogy magamat, ugyanakkor amikor a hegyekben vagyok, akkor nagyon is a helyén érzek mindent: az életemet, magamat is beleértve. Egy idő után persze hazavágyom, amikor pedig itthon vagyok, egy idő után a hegyek közé indulnék. Idelent is, odafent is próbálok minőségi időt tölteni. Itthon a családom, odafent a természet ölelésében – olyan, mintha kettős életem lenne ezáltal. Nem tudnám egyiket sem elképzelni a másik nélkül. És hogy mit is keresek végső soron?

A hegymászásban az élmény a legfontosabb, az, amit aztán egy életre magammal tudok vinni és  át tudok adni; ami által gazdagodunk, tanulunk és fejlődünk – önmagunkról és a világról is; ami által akár másokat is erősíthetek, lelkesíthetek.

Amit odafent átélünk és megtapasztalunk, örökre a részünkké válik.

– Menjünk vissza még egy kicsit a hegyre. A beszélgetés elején említi, hogy váltott az egyedüli mászásra. Kevés magashegyi mászó vág egyedül neki a csúcsnak. Miért hozta meg végül azt a döntést, hogy az amúgy is nagyon bizonytalan kimenetelű vállalkozást még azzal is nehezíti, hogy nincs társa? Emellett nem használ oxigénpalackot, nem segítik serpák, tényleg egyedül van. Miért így?

– Igen, ez így van. Számomra az a fontos, hogy miképp jutok fel a hegyre. Ezért mászom tisztán, ami azt jelenti, hogy oxigénpalack nélkül, magashegyi teherhordó alkalmazása nélkül mászom a saját tudásomra támaszkodva, a saját döntéseimet meghozva, a saját tempómban mozogva. Klein Dáviddal hat fantasztikus évet másztunk együtt. Nagyon sokat tanultam tőle, Dávid kiváló hegymászó, viszont ő is a saját céljaira fókuszál most, és én is. Belekezdtem a Big Five nevű kihívásba: Földünk első öt legmagasabb hegycsúcsát szeretném elérni tiszta módszerekkel, tehát mesterséges oxigén és magashegyi teherhordók alkalmazása nélkül. Ebből kettő – ráadásul a legnehezebbnek tartott K2 – már sikerült.

A következő öt-tíz év egész biztosan meghatározó lesz, mert ha reálisan nézzük, most tudom a legtöbbet kihozni a testemből, ami az expedíciós pályafutásomat illeti. Ezért szeretnék fókuszálni most ezekre a célokra, a legnagyobb kihívásokra. Azt érzem, hogy megértem rá, és most vagyok annyira erős, testileg és mentálisan is olyan formában, minden szükséges tapasztalattal felvértezve, ami erre alkalmassá tesz.

Hogy egyedül indulok ezekre a hegyekre, az azért van így, mert lehetséges ezekre a hegyekre egyedül indulni. Ami a hátrányuk, egyben előnyük is ebből a szempontból: sajnos meglehetősen népszerűek ezek a himalájai csúcsok. A kereskedelmi expedíciók akár több száz embert is megpróbálnak feljuttatni minden évben. Itt oxigénpalackos mászókra és vezetett kliensekre, hegyi vezetők és nagy logisztika által támogatott ügyfelekre gondoljunk. A Mount Everest esetében a sikeres megmászások alig másfél százaléka történt oxigénpalack nélkül! Ez egy rendkívül elenyésző szám, és ennek a másfél százaléknak is a nagy része olyan palack nélküli mászó volt, ahol segített serpa teherhordó. És miközben hátrány az, hogy ilyen sokan vannak – hiszen nem szeretnék forgalmi dugóba kerülni, ugyanis palack nélküli mászóként sokkal inkább ki vagyok téve a fagyás veszélyének –, ez a „forgalom” mégis lehetővé teszi, hogy egyedüli mászóként is ott mozogni tudjak a hegyen, ugyanis van egy szinte folyamatosan kijárt nyomvonal, azaz nem nekem kell derékig a hóban ásni magam, és az úgynevezett fix kötelek mentén biztonságosan lehet mozogni a kritikus szakaszokon. Ha a tavalyi évet megnézzük, a Lochén rendkívül hatékonynak éreztem magam.

Szélsőséges magasságban egy idő után még társ mellett is egyedül érzed magad, mert az oxigénhiány hatására egyszerűen bezárkózol a saját világodba. Úgy érzem, hogy hatékony tudtam és tudok így lenni. Úgyhogy egyedül tervezem a folytatást is.

– Említette, hogy most érzi, minden összeállt, megvan a legjobb forma, tapasztalat, tudás, és a felkészülésnek is már kitaposta az útját. 

Suhajda Szilárd (Fotó:Hirado.hu/ Horváth Péter Gyula)

– A tavalyi Loche expedíción azt éreztem, hogy tökéletesen beért az elmúlt tíz év expedíciós tapasztalata. A K2-n elért siker esetében is meggyőződésem volt, hogy kellett minden korábbi tapasztalat, sőt kudarcélmény és minden nehézség, amit korábban átéltem ezeken a hegyeken. Elengedhetetlen, hogy az ember kellőképpen felkészüljön fizikailag és mentálisan, de fontos az adottság is. Békéscsabai születésű, alföldi mivoltom ellenére is tisztán látom, hogy sokkal könnyebben akklimatizálódom, mint a többség. Rám is nyilvánvalóan hatással van a magasság, de könnyebben átlendülök ezeken a tüneteken. Fontos továbbá, hogy megőrizzük az egészségünket egészen a csúcsmászásig és azon is túl. Az akklimatizáció heteiben folyamatosan leépül az immunrendszerünk is, az izomzatunk, az egész lényünk. Sok tényezőn áll vagy bukik a siker és a szerencsés hazatérés.

– Hol és hogyan készül az extrém magas hegyekre?

– A fizikai felkészülésem heti ötnapos szisztematikus edzésprogramot jelent. Elsősorban a keringési rendszeremet és a tüdőkapacitásomat próbálom fejleszteni, ami nagyon sok terepfutást jelent, kerékpározást, úszást, illetve víz alatti úszást, evezést, crossfit jellegű gyakorlatokat. Hosszútávú, kitartást igénylő, kifejezetten aerob jellegű  mozgásformákat végzek. Próbálom minél inkább pörgetni magam, és lehetőleg a komfortzónámon kívül kerülni az edzések során. Sokszor könnyű lenne feladni egyébként: mint ahogy egy expedíció során sem végig ugyanolyan motivált az ember, mint az első pillanatban, a felkészülési időszak is nagyon hosszú és megerőltető tud lenni. Alaposan meg kell fegyelmezni magam, hogy mindezt úgy csináljam végig, hogy azzal tökéletesen elégedett legyek. Elindulni pedig csak akkor szabad, ha biztosan tudom, hogy tökéletesen felkészültem. Máskülönben felelőtlenség lenne.

– Ha túrázunk itthon, járjuk az erdőket, a dombokat, kisebb hegyeket, hol találkozhatunk Suhajda Szilárddal?

– Nagyon szeretem a Pilist és a Börzsönyt. A-B hét jelleggel a Nagy-Kevély és a Pilis csúcs környékére járok futni, illetve az úgynevezett vulkánkört szoktam lekocogni a Börzsönyben. Az az igazság, hogy nem tudom megunni ezeket a tájakat. Akár ez a két vidék, akár a Mátra, akár a Bükk. Hétvégente a családommal is erre túrázunk. Néha előadásokon is kérdezik tőlem, hogyha már bejártam a leghatalmasabb hegyeket, akkor ezek ugye nem érdekesek már. De ez teljesen téves! Merthogy

ugyanolyan gyermeki örömmel indulok el hétről hétre akár a Pilisbe, akár a Börzsönybe, vagy ne is beszéljünk  a Magas-Tátráról vagy az Alpokról! A nyolcezresek nem fokozzák le ezeknek a vidékeknek az élményét.

Én nagyon szeretem a környékünket, a Dunakanyart, de akár a Gödöllői-dombságot is. Sőt, még az Alföldet is szeretem a maga szépségével. Magyarország tájai lenyűgözőek.

– Mit jelentene magyar szempontból egy újabb csúcs, az Everest megmászása tiszta eszközökkel?

– Most az álomterv egyértelműen a Mount Everest palack nélküli megmászása. A célom az, hogy idén a tavaszi himalájai mászószezonban újra Nepálba induljak, és sikerüljön megvalósítani a Mount Everest palack nélküli első magyar megmászását. Már több magyar mászó is járt az Everest csúcsán, de palack nélkül még senki. Tényleg azt szeretném hinni, hogy

az elmúlt eredményeim alapján jó esélyeim vannak erre a sikerre.

A Mount Everest oxigénpalack nélküli, tiszta megmászása világviszonylatban is kiemelkedő teljesítmény. A magyar sportélet szempontjából a K2-höz hasonlóan, ahogy sokan emlegetik, történelmi sikernek számítana. Az én szempontomból nem az első megmászás a fő motiváció, de az életem tényleg erről szól, és minden energiámmal, minden erőfeszítésemmel azon vagyok, hogy megvalósuljon az expedíció és, hogy sikeresen elérjem a csúcsot és onnan épségben hazatérjek. Persze kár lenne tagadni: első magyarként elérni valamit, ráadásul egy ilyen régóta vágyott, szép sikert, megtisztelő státuszt jelentene. Ezzel én is tisztában vagyok. Ezekben az időkben, amikor inspirációra van szüksége az embereknek, pozitív és erős történetekre, akkor egy ilyen siker mindenki számára, egy egész ország számára nagyon sokat jelenthet.

– Mikorra várható, hogy bele tud vágni?

– A tervezett indulás március végén lenne. Pillanatnyilag a szponzori háttér előteremtése zajlik teljes erőből. Ezek a mindent eldöntő hetek. A csúcsmászás jellemzően május közepén vagy május második felében esedékes. Az alaptábort április derekán érem el, ezt követi az akklimatizációs időszak, ami nagyjából egy hónap, majd következik a csúcsmászás. Általában május közepétől esedékes az az időjárási ablak, és addigra akklimatizálódik úgy a mászó, hogy reális esélye legyen felmenni a legnagyobb magasságokba  és ha a csillagok is szerencsésen állnak, a csúcsra.

– Tudná szemléltetni, hogy mit jelent ilyen magasságban, palack nélkül mászni?

– Egy delíriumszerű, álomszerű állapotot kell elképzelni, mert nemcsak a testünk lassul le, hanem a gondolkodásunk is. Lassított felvétellé válik minden. Az ember végtelenül lassan mozog, a legalapvetőbb tevékenységek elvégzése is rendkívül időigényessé válik. Például tavaly, amikor felértem a 7700–7800 méter közötti táborhelyre, akkor négy órányi munkámba telt, hogy a pici sátornak helyet vágjak a hólejtőn. És ez négy óra reménytelennek tűnő erőfeszítés, ami közben nem egyszer a sírás határán voltam. Tényleg apait-anyait beleadtam, de egyszerűen nem haladtam. Ekkora erőfeszítést jelentett az, hogy lényegében egy fekhelynyi vízszintes felületet kilapátoljak, aztán meg kicsákányozzak a hólejtőn. Aztán amikor az ember elindul a csúcs felé, akkor a hideg és hosszú éjszakával is küzdeni kell. Most is voltak olyan órák, amikor azt hittem, hogy elveszítem a lábujjaim egy részét.

Palack nélküli mászóként folyamatosan dolgoznom kell azon, hogy időnként lóbáljam a lábaim, a karom, serkenteni kell a végtagokban a keringést, amennyire csak lehet. Egy pillanatra sem lankadhatok, mindvégig ébernek kell lenni.

Sokszor tényleg úgy néz ki, hogy az ember lép egyet, lép még egyet, aztán kapkodja a levegőt, lép egyet, lép még egyet, és aztán kapkodja a levegőt. Tehát ez majdhogynem egy vánszorgásszerű állapot. Erre vagy képes. És érzékeltetni hogy is lehetne? Az ember bármennyire is kapkodja a levegőt, akkor sem érzi azt igazán, hogy levegőhöz tudna jutni. Beszívná azt az éltető oxigént, de nem telik meg a tüdeje. A szakirodalom szerint egyharmad annyi oxigén jut a tüdőnkbe minden egyes lélegzetvételnél 8000 méter fölött, mint itt, Magyarország szintjén. Az ember hiperventillál, ritmusosan, olykor erőltetve kapkodja a levegőt, de mégsem érzi azt, hogy erőre kapna. Szép lassan elfogysz.

– És mindezek ellenére újra nekivág, és megpróbálja elérni a legmagasabb csúcsot?

– Pontosan.

– Nyilván minden expedícióval magas kockázatot vállal, amiben sokan támogatják. De egy nyolcezres mászásnak nekiindulni mégis nehéz. Mit mond a legszűkebb családnak a búcsúzás pillanatában?

– Nyilvánvalóan áltatom magam ezzel, de annyira rutinos már a családom, hogy látszólag könnyen engednek el. Persze az ő feladatuk a legnehezebb. Várni, esetenként információ nélkül, bizonytalanságban. Már hangsúlyoztam, hogy szerintem a hegymászók nem hősök, én legalábbis bizonyosan nem vagyok az. Ebben a történetben a feleségem és a kisfiam az egyértelmű hősök. Szülők, testvérek, nagyszülők, család és barátok – mindenki, aki hazavár. Szerencsés vagyok és hálás.

Szavak nélkül is érezzük ennek az egésznek a súlyát.

Már nem beszélgetünk arról a feleségemmel úgy, hogy mennyi minden történhet, mint  az első expedíciók során. Jól tudjuk, hogy minden benne van a pakliban. A hegyeknek, a hegymászásnak köszönhetjük, hogy megismerkedtünk. Timi is mászik, és tisztában van vele, hogy mit jelent ez az egész, és mit jelent számomra. De érzelmileg rendkívül felfokozott a búcsú. Mindannyian a visszaérkezést vágyjuk már abban a pillanatban, amikor elengedjük egymás kezét. Elmondhatatlanul szerencsés vagyok, mert támogat a családom ebben. Mindvégig ott vannak mellettem. A feleségem rendkívül sokat segít, a kommunikációban, a támogatókkal és a médiával való kapcsolattartásban, mindenben. Ha ezt a támogatást nem érezném, akkor nem is lennék erre képes, nem is működne ez az egész. A legfontosabb, hogy hazajöjjek hozzájuk épségben, máskülönben nem lenne sok értelme a hegymászásomnak.

Hogy az ember mit érez fenn a csúcson, soha nem tudható előre. Lehet, hogy semmit nem fogunk érezni az oxigénhiány és kimerültség miatt, lehet, hogy félni fogunk, mert közeleg egy viharfelhő, lehet, hogy amiatt aggódunk, hogy most fagynak el a lábujjaink, vagy egyszerűen annyira ki vagyunk üresedve, hogy csak nézünk magunk elé kábán, már-már élettelenül. Egyesek alig emlékeznek a csúcson töltött perceikre.

Viszont amikor szétnyílik az a bizonyos fotocellás ajtó a Liszt Ferenc reptéren, amikor hazaérkezek és meglátom azokat, akik vártak rám, akik szeretnek, akiknek fontos vagyok, és akiket én is szeretek és a világon a legfontosabbak, az garantáltan euforikus lesz. A hazaérkezés pillanata minden expedíció csúcspontja. Csakis így lehet kerek, így van értelme. Így szép. Együtt, itthon.

Nyitóképen: „Végtelen térbe zárva” – Fotó: Suhajda Szilárd, Facebook

Ajánljuk még