„Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férjfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell.” Kölcsey Ferenc nem sokkal halála előtt írta kedves unokaöccsének intelmeit. A

„Parainesis Kölcsey Kálmánhoz”

sorai Kölcsey Ferenc munkásságának legfőbb üzenetét, a haza feltétlen szeretetét közvetítik.

A legmagyarabb falu

„A szabolcsi falu, ahol a legmagyarabbnak érezheted magad” – e címmel közölt riportot a Szabolcshír című lap Kölcsey emlékszobáinak és sírjának meglátogatásáról Szatmárcsekén. Itt, „Csekén” keltezte a Himnuszt a költő 1823 januárjában.

A költemény kéziratának első oldala. Forrás: Wikipédia

Szatmárcsekén volt ugyanis Kölcsey őseinek kúriája, melyet már nem tudunk megtekinteni: az épületet egy későbbi tulajdonos lebonttatta.

Szatmárcseke, 2020. január 19. Résztvevők a magyar kultúra napja alkalmából a Kölcsey Ferenc síremlékénél tartott megemlékezésen. Fotó: MTI/Balázs Attila

Szintén Szatmárcsekén, Nagyar határában található Petőfi fája is, egy hatalmas lombkoronájú kocsányos tölgy, mely elpusztult már, de gyökeréből új fácska sarjadt; a hagyomány szerint e fa alatt írta A Tisza című versét. Petőfi szellemi elődjét tisztelte Kölcseyben, akinek Nagykárolyban című versében is emléket állított.

A református temető titokzatos, csónak alakú fejfái között található

a költő klasszicista síremléke. Nem véletlen, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei országgyűlési képviselők tettek javaslatot 1989-ben, hogy a Himnusz születésnapját a Magyar Kultúra Napjaként ünnepeljük meg.

Himnusz, de melyik?

Kölcsey művének keletkezése előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, míg a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva (90. zsoltár) volt. Népszerű volt a – hatóságok által többször betiltott – úgynevezett Rákóczi-nóta is.

A Boldogasszony Anyánk népszerű, ismert éneke maradt

a magyarságnak. A rendszerváltás szelét jelezte, amikor ezt a kommunista rezsim által a legkevésbé sem preferált himnuszt Csengey Dénes is feldolgozta, Cseh Tamás adta elő a szerzeményt.

Nem hivatalos himnuszaink sorába tartozik a Székely himnusz is, melyet már a kommunista diktatúra éveiben zajló tüntetéseken is rendszerint elénekeltek, és eléneklik ma is, rendszerint a Himnusz után.

Abzug hóhérnóta!

Kölcsey, a „Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból” szerzője talán nem is sejtette, hogy műve – épp úgy, mint a magyar nép – nemcsak hogy zivataros századok után, de még inkább azok előtt áll.

A Himnuszt Erkel Ferenc zenésítette meg a Regélő Pesti Divatlap 1844 márciusi pályázatára. „…ez évben 20 arany pálya díjt tűz ki a’ legjobb népmelódiáért – Kölcsey Ferencz koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve.” A nyertes pályaművet először a pesti Nemzeti Színházban, 1844. július 2-án mutatták be. Többek között a Himnusz is felcsendült Pesten, 1848. március 15-én este, a Nemzeti Színházban, s az 1848. március 25-én, Marosvásárhelyt a fáklyás menetben felvonuló ifjúság is ezt énekelte.

A szabadságharc bukása után a „Gotterhaltét”, a császári himnuszt (eredeti címén: Gott erhalte – a szerk.) erőszakolták a nemzetre – ám az, hogy az önkényuralmi korszakban számos alkalommal hangzott fel, és hogy

Széchenyi Ferenc temetésén Pesten 80 ezer fő énekelte,

egyértelműen jelzi, hogy a magyar nép spontán, közös akaratból úgy döntött, ez lesz közös nemzeti éneke. A Himnusz tehát része lett a modern, politikai értelemben vett nemzet (újjá)születésének is.

A kiegyezéshez vezető út nyitányaként is felfogható, hogy 1865. december 14-én Pesten – az országgyűlés megnyitása alkalmából – az ünnepi mise után a Himnusz hangjaira vonult be I. Ferenc József a trónterembe.

A kiegyezés után a Himnusz eléneklése már a mindennapi élet része lett a magyarországi rendezvényeken, ám a „hivatalos” himnusz továbbra is a Gotterhalte maradt. Ezt az összeférhetetlen helyzetet hozta felszínre Nessi Pál jogi doktor, ügyvéd és parlamenti képviselő esete, amely az első, nemzeti himnuszunkkal kapcsolatos törvényjavaslathoz vezetett.

1902. október 12-én Kolozsvár főterén, a Mátyás-szobor felavatásakor az osztrák-magyar közös hadsereg zenekara a Gotterhaltét kívánta eljátszani, ám az összegyűlt tömeg a Himnuszt és a Szózatot énekelte,

túlharsogva a „hivatalos himnuszt.”

Amikor az összegyűltek belefogtak a Szózatba, a rendőrség megrohanta a tüntetőket.

Mivel Nessit is kardlapozás érte, a magyar Országgyűlésben is éles vita kerekedett, ahol több képviselő azt kiáltotta: „Abzug hóhérnóta!” Ugyanis Batthyány Lajos pesti és a 13 vértanú aradi kivégzésénél is eljátszották a katonazenekarok a Gotterhalte zenéjét.

E vita vezetett oda, hogy 1903. április 23-án Rátkay László függetlenségi párti képviselő törvényjavaslatot nyújtott be, amelyben a magyar nemzet himnuszául a Kölcsey Ferenc által írt és Erkel Ferenc által megzenésített verset javasolta, a verset és a kottát is mellékelte a törvényjavaslathoz. A törvényjavaslatot azonban I. Ferenc József magyar király nem szentesítette, így az nem lépett hatályba.

A vörös terror nem tűrte a nemzeti identitás megnyilvánulásait

A Himnusz – és a mellette való kiállás – megítélése körül már akkor kialakultak a magyar szellemi és politikai életben azok a törésvonalak, amelyek a mai napig érezhetők: Ady Endre gúnyos, támadó hangnemben kelt ki cikkeiben és levelezésében Nessi Pál és a „piros-fehér-zöld özönvíz” ellen. Eötvös Károly pedig a Pesti Hírlapban megjelent tárcájában, a Himnusz ima és fohász jellegű zenéjét is kifogásolta. Erkel zenéje szerinte „zsoltáros jellegű, sehogy se lelkesítő s nem is magyar”.

A Monarchia első világháború végén történő összeomlásának zűrzavarában a kormányfővé kinevezett, ám a hatalmat magához ragadó s a Magyar Királyság államformáját „népköztársasággá” változtató Károlyi Mihály és kormánya, majd Kun Béláék 133 napos rémuralma idején cudar idők jártak arra, aki a Himnuszt próbálta elénekelni. A de facto már 1918 novemberétől működő, mind nyíltabb vörös terror nem tűrte a nemzeti identitás megnyilvánulásait.

Így például Budapesten 1918 végén az „Ébredő magyarok” gyűlését megzavarták, vezéreit elfogták, résztvevőit, mivel a nemzeti himnuszt énekelték, megverték, és

arra kényszerítették, hogy levett kalappal haladjanak el sorfaluk között az Internacionálé hangjaira.

Ahogy összeomlott Kun Bélák véres diktatúrája, a Himnuszt kisebb rendezvényeken ismét énekelni kezdték, ám hivatalos, állami ünnepségen legközelebb akkor hangzott el, amikor Horthy Miklós 1919. november 16-án a Nemzeti Hadsereg élén bevonult Budapestre.

A két háború közötti időszakban a Himnusz ismét betölthette funkcióját, a nemzet leginkább elfogadott egyik jelképeként, a magyar identitás egyik – ebben az időszakban még szabadon, bárki által, bárhol gyakorolható – megélésként is. A könnyebb énekelhetőség kedvéért 1939-ben minisztériumi rendelet mondta ki, hogy a

„Hozz rá…” helyett „Hozz reá…”

énekelendő.

Még a zsoltároskönyvből is kihagyták

A második világháborúban hazánkat megszálló szovjet csapatokra támaszkodva a kommunista politikai erőcentrum fokozatosan, majd 1948-ban puccs-szerűen, teljes egészében magához ragadta a hatalmat.

A magyar reformátusok istentiszteletei a hagyomány szerint a Himnusz eléneklésével érnek véget. Mivel a Rákosi- és a Kádár-rezsim is rögeszmésen rettegett attól, hogy az emberek bárhol, „őrizetlenül” Himnuszt énekeljenek, a Magyarországi Református Egyház 1948-tól használatos zsoltároskönyvéből kihagyatták, számos megcsonkított vagy száműzött ének mellett, az 1921-ben kiadott, előző zsoltároskönyvben még szereplő Himnuszt és a Szózatot is. Az új református énekeskönyvbe a Himnusz visszakerült – a Szózat még most sem.

Más, szintén szovjet megszállási övezetbe került országokkal szemben – ahol a Moszkvához hű pártokat, s azok vezetőit erőteljes nemzeti érzelem és sokszor még a túltengő nacionalizmus is jellemezte – a magyarországi kommunista pártvezetés kizárólag internacionalista szellemben gondolkodott. Hatalomátvételük után

először a magyar címert cserélték le egy sztálinista mintára kialakított, minden történelmi hagyományt felrúgó címerrel, majd ezt illesztették bele a magyar trikolorba.

Zászlónk és címerünk „szovjetizálása” után következett nemzeti himnuszunk megváltoztatása. Rákosi ezért magához kérette Kodály Zoltánt azzal a felszólítással, hogy a Kölcsey által írt és Erkel Ferenc által megzenésített hivatalos magyar himnusz helyett írjon másikat (tehát szerezzen másik zenét), a szocializmushoz illőt. Kodály rövid választ adott: „Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet.” Rákosi Illyés Gyulát is magához intette. Írjon egy új himnuszszöveget, mondta Rákosi, majd keresünk hozzá zeneszerzőt. A felszólításra

Illyés ennyit válaszolt csupán: „Meg van az már írva”

– ismerteti a történteket a Cultura.hu.

Rákosiék a Himnusz kérdését végül úgy oldották meg, hogy nemzeti imánknak csak a zenéjét játszották le a rendezvényeken, megtiltva, hogy annak szövege is elhangozzon. A gyakorlatban tehát a Himnuszból kicenzúrázták Kölcsey versét, csak Erkel dallamai maradhattak meg.

Hajnali Himnusszal indult a forradalom

Az 1956-os magyar forradalom kirobbanásának hajnalán, 1956. október 23-án, hajnali 2 órakor a Budapest Műszaki Egyetem előző éjjel óta gyűlésező diákjai úgy döntöttek, hogy kinyomtatják és terjeszteni kezdik a követeléseiket tartalmazó 16 pontot. Mielőtt elindultak volna, hogy a kiszemelt nyomdát lefoglalják, elénekelték a Himnuszt. (Egy tanáruk javaslatára végül az épületben található stencilgépen nyomtatták ki követeléseiket – a szerk.)

Október 23-én az összegyűlt, százezres tömeg számtalan alkalommal énekelte el a Himnuszt, a magyar zászlókból pedig kivágták a kommunista címert.

A forradalmat vérbe fojtó szovjet csapatok által a Parlamentbe szó szerint visszacsempészett, később több száz munkást és diákot brutálisan kivégeztető Kádár (Csermanek) János törvénytelen kormányai mintegy

33 évet töltöttek azzal, hogy egy újabb forradalomtól rettegtek.

Diktatúrájuk idején a rövid időre visszaállított Kossuth-címert ismét egy szovjet típusú, minden történelmi hagyományt figyelmen kívül hagyó alakzat váltotta fel. A zászlókon ekkor már nem szerepelt címer, ám a nemzeti zászlót kizárólag egy, vagy akár két vörös zászló mellett lehetett csak kitűzni.

Különös óvintézkedések jellemezték az újabb rezsim korszakában a Himnusz előadását: a hivatalos ünnepségeken (egy magát máig tartó gyakorlatot bevezetve) gyakran nem elénekelték, hanem „lejátszották” a magyar himnuszt. Ezt viszont azonnal, kötelező jelleggel a szovjet himnusz követte. Az iskolásokkal mindkét himnuszt elénekeltették.

A Kádár-rezsim idején március 15-e fekete betűs ünnep maradt, csak az iskolásoknak volt aznap tanítási szünete. Súlyos retorzió, gumibotozás, rendőri előállítás várt azokra, akik az utcákon, az 1848-as hősök emlékhelyein az 1970-es évektől kezdve spontán megemlékezéseken énekelték el a Himnuszt. Az 1972-ben a március 15-én kirobbant, nemzeti szellemű, egész napos budapesti zavargásokon többek között a Himnusz eléneklésére „kerültek elő a gumibotok”. Ezek a tüntetések éledtek újjá 1986-tól,

ekkor már a magyar és a székely himnusz is szerepelt

a gumibotos rendőrökkel farkasszemet néző tüntetők „repertoárjában”.

Börtön, sortűz a nemzeti imáért

A trianoni diktátumot követően számtalan halálos áldozata és megszámlálhatatlan, súlyos börtönre ítélt mártírja volt azoknak a szintén spontán megmozdulásoknak, eseményeknek, amelyeken a magyarok a Himnuszt énekelték. Hazánk északi és keleti és déli vidékeinek 1918–19-es, a későbbi országcsonkításokat megelőlegező katonai megszállása idején számos akkori, a nemzetközi jog szerint még Magyarország területén levő nagyvárosban rendeztek a megszállás elleni, tiltakozó nagygyűléseket az ott élő magyarok, s e gyűléseknek szintén elengedhetetlen része volt a Himnusz eléneklése.

Kolozsvárott 1919 január 19-én nyitott sortüzet a román karhatalom a tüntetőkre, amikor azok a magyarok önrendelkezési jogát és a wilsoni elvek alkalmazását követelték. A 18 halott mellett számos sebesült is maradt a helyszínen, sokakat letartóztattak és megvertek. Az akkor kisgyermek gróf

Wass Albertnek – ahogy az író visszaemlékezett – lelőtték „a báránybőr sipkát” a fejéről.

Pozsonyban szintén rendszeresen énekelték a magyar Himnuszt a tüntetők 1919 elején a Duna-parton, amire válaszul szintén áténekeltek nekik az ekkor még magyar kézen levő hídfőt, Ligetfalut őrző magyar katonák. Erről Az Est című lap is beszámolt. A lakossággal szembeni kegyetlenségéről hírhedt csehszlovák legionáriusok (akik viszont egyetlen puskalövésre is csúfosan megfutottak) több alkalommal is használták fegyvereiket a civil lakossággal szemben. Az 1919. február 12-i pozsonyi sortűz után a szedett-vedett katonaság „válogatás nélkül vágta bele a szuronyt mindenkibe, aki már a földön feküdt, vagy nem futott elég gyorsan.” A pozsonyiak vesztesége csak ezen a napon 8 halott és 23 súlyos sebesült volt; a könnyebb sebesültek száma száz fölé emelkedett.

Kölcsey Ferenc Himnuszának kartonlapokra írt sorait emelik a magasba a Magiszter alapítványi iskola diákjai a Himnusz 195 címmel rendezett flashmobon a magyar kultúra napján a szolnoki Kossuth téren 2018. január 22-én. (Fotó: MTI/Mészáros János)

A magyar Himnusz eléneklése miatt a határon túli területeken kirívóan sok embert börtönöztek be az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc után is. A Felvidéken gyakori volt, hogy „fel-felcsendült a magyar himnusz a templomokban, nemzetiszín szalagot helyeztek a világháborús hősök sírjaira, vagy gyászszalagot tűztek ki november 4. után”. Emiatt számos magyar ember bebörtönzésére került sor.

Sajnálatosan a mai napig tartja magát a kirekesztő gyakorlat. Így például büntető eljárás indult a kárpátaljai Szürte település képviselői ellen, mivel beiktatásukkor elénekelték a magyar himnuszt. Hazaárulás, Ukrajna területi integritásának megsértése és dokumentumhamisítás címén az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) indított ellenük eljárást.

A Budakeszin álló Himnusz-emlékmű. Forrás: Wikipédia

Kölcsey szavaival kezdődik

A Himnusz hivatalos nemzeti himnusszá válását végül a kommunista rezsim bukásának pillanataiban megalkotott alkotmánymódosítás hozta el 1989-ben.

A magyar jogfejlődés a 19. század után nem követelte meg alkotmány létrehozását, ezt csak az ország teljes szovjetizálásának részeként erőltették rá a magyar jogrendszerre.

Az 1949. évi XX. törvény

jelentette a totalitárius, sztálini diktatúra – az emberi jogok, az európai jogrend és civilizáció minden elemének lábbal tiprásával lerakott – egyik legfőbb alapkövét. (Nem véletlen, hogy a törvénytelen alkotmány napját cinikus módon augusztus 20-ára, Szent István és a magyar államiság jelképes ünnepnapjára tették.)

A sztálini törvénynek pusztán az átírása történt meg, országunk alkotmánya továbbra is az 1949. évi XX. törvény átírt változata maradt a rendszerváltás után. A sztálini szellemű alkotmány módosított változatának 75. §-a 1989. október 23-ától kimondta, hogy „A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével”.

2011. április 18-án a magyar Országgyűlés elfogadta Magyarország Alaptörvényét, amely a korábbi alkotmány helyére lépett.

A 2012. január 1-jétől hatályos Alaptörvény preambuluma, a Nemzeti Hitvallás Kölcsey Himnuszának szavaival kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart!”

Az 1949. év XX. törvényt felváltó, az alkotmány funkcióját betöltő

Alaptörvény felsorolja állami és nemzeti jelképeinket,

ezek sorában szerepel (Alapvetés, H cikk, I. cikk, 3.), hogy „Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével”.