– Mindenekelőtt utólag is gratulálnék a Rémusz bácsi meséihez, melynek Ön volt az operatőre, s mely mesesorozatnak kisgyermekként „lelkes rajongója” voltam.

– Köszönöm, a Mazsola talán még fontosabb volt – én azzal a filmsorozattal diplomáztam; 1960-ban kerültem a Magyar Televízióhoz. A Mazsola-sorozat akkoriban kulturális esemény volt, mert megindított számos, igen tisztességes szellemű, gyermeknevelést célzó sorozatot. A Rémusz bácsi is ebbe a kategóriába tartozott. Szerencsére azt színes filmre rögzíthettük.

– A mesék után a valóság, a környezet dokumentálása következett – hogyan lett Rockenbauer Pál munkatársa?

– Legelőször egy szociográfiai film készítésekor dolgoztunk együtt. Telkibányán forgattunk (Aranygombos Telkibánya – dokumentumfilm Telkibányáról, 1968 – a szerk.). Megkedvelhetett engem, mert attól kezdve vitt magával, sok-sok éven át én voltam az ő operatőre.

– Érdekes, úttörő vállalkozás volt a Rockenbauer Pál által kiválasztott, tízfős stáb által szinte egyetlen „nagy meneteléssel ” végig gyalogolt és biciklizett „Másfélmillió lépés Magyarországon” című sorozat. Hogy tudtak ebbe belevágni egy olyan korban, amikor szinte kihaltak a természet- és falujárás korábbi hagyományai?

– Ehhez valóban kellett az a kisugárzás, ami őt jellemezte. A Másfélmillió lépés Magyarországon, az „…és még egymillió lépés” című sorozattal, valamint a Kerekek és lépésekkel (ezt a sorozatot a stáb tagjai készítették el, Rockenbauer halálát követően – a szerk.) együtt lefektette a hazai túra-kerékpározás, természetjárás alapjait.

Magyarország, 1980. Rockenbauer Pál természetjáró, televíziós szerkesztõ portréja. A felvétel készítésének pontos dátuma, helye ismeretlen. MTV Fotó: Zih Zsolt

Valóban a legnehezebb években vágott bele a természet- és országjárás népszerűsítésébe: például még nem voltak hozzáférhetők Magyarországon sem a túrázáshoz alkalmas nagy hátizsákok, sem a túrabakancsok.

– Hogyan hidalták át a túrafelszerelések hiányát?

– Különböző rossz anyagokból tákoltuk össze a szükséges felszerelést, vagy beszereztük máshonnan, amit lehetett: Csehszlovákiából a túrabakancsot, vagy én például piacon vettem egy szovjet, fémvázas hátizsákot.  Nagyon gyenge felszerelései voltak akkor a hazai turistáknak. Rockenbauer munkái viszont beindították a természetjárást, megnövelték az igényt ezekre a holmikra, eszközökre. Nézzük csak meg, napjainkban az üzleteben hányféle, elérhető áron kínált kerékpárt lehet kapni, hogy hányan ülnek ma nyeregbe!

– Ehhez viszont kellett az, hogy valaki elöl járjon.

– Abban az időben mi, tízen először vágtunk neki az országnak; ez híradást jelentett az embereknek, hogy így, kerékpárral és hátizsákokkal felszerelve is lehet túrázni.

– Akkoriban vehemens méretű felszerelések kellettek a forgatáshoz. Hogy tudták ezeket „nyeregbe emelni”?

– A kerékpárokra hatalmas zsákokat szereltünk, ezeket szintén külföldről kellett megszerezni; ezekbe raktuk a filmes felszereléseket. Elsők között voltunk, akik rászerelték a kamerát a kerékpárra. Napjainkban már a legtermészetesebb, hogy pici kamerákat lehet ide-oda rögzíteni bárhová, térdre, homlokra, a bicikli különböző helyeire: bravúros képeket kapnak, akik kerékpárral rögzített filmet készítenek. A mi nehézkes eszközeinkkel viszont külön ki kellett találni, hogyan rögzítsünk: a gépeket „ráépítettük” a kerékpárra. Ezek nagy kamerák voltak ugyanis.

– A filmezéshez ma is rengeteg egyéb eszköz kell: „statívok”, világítás. Ezeket ki cipelte?

– A gyaloglás során tízen elosztottunk mindent. Mi ketten voltunk operatőrök Stenszky Gyulával, így az egyik héten ő vitte a nehéz kamerát, a következő héten én.

– Mekkora súlyt jelentett akkor egy ilyen „nehéz eszköz”?

– Olyan 4,5 – 7 kilót nyomott egy nagy kamera; ha nagy kazetta is volt rajta, az megnövelte a súlyt. Volt egy kis kameránk is, amivel öröm volt dolgozni, ám azzal csak vágóképeket lehetett készíteni, hangos felvételt nem. Emellett rengeteg felszerelést osztottunk el a stábtagok között, hogy ki mit vigyen. Súlyos volt például az akkumulátor-töltő. Míg ma kétdekás kis töltők vannak, és egy hétig működő akkumulátorok, akkor egy lámpa-akkumulátorhoz, ami 18 percig működött, egész éjjel kellett az asszisztensnek töltenie.

Szombathely, 1965. augusztus 29. Szabados Tamás, a Magyar Televízió operatõre dolgozik a hagyományos Savaria Karneválon.  Fotó: MTI/Kovács Sándor

Ezeket az egyenként másfél kilós akkumulátorokat rendkívül nehéz volt feltölteni, ugyanis nem mindig akadt olyan hely, ahol áramhoz jutottunk volna, ami elég kínos volt. Mégis, megoldottunk mindent azzal, hogy elosztottuk egymás között a súlyokat, a nyersanyagokat.

– A Magyar Televíziónak nem voltak könnyebb kamerái, korszerűbb eszközei?

– Az igazán jó minőségű kamerákat „a politika” használta fel, pedig azt a képminőséget éppen a természetfilmeknél érte volna meg felhasználni, hiszen ott lehet látványos, szép felvételeket rögzíteni. Ehelyett elvitték a híradósok 3-5 napokra ezeket a kamerákat, mert azt a politika így kívánta. Mi pedig megkaptuk ezeket a minőségileg is legrosszabb kamerákat. Bár ezeknek a filmeknek az elkészítése akkoriban is „drága dolog” volt, ma már ötvenszer ekkora költséggel készítenek el ugyanilyen típusú filmeket. Ma már milliárdok szerepelnek a filmgyártásban. A mi filmjeink, például Jelfák című sorozatom abba a kategóriába tartozott, amikor egy-két milliós költségvetésből kellett kihozni 16 részt. Ma ugyanez 20 milliós nagyságrendet jelentene. Nem beszélve arról, hogy újabban mindent egy picit szélhámos módon csinálnak. Például a saját kamerájukat használják fel, ám bért fizettetnek ki a használatra. „Kiáramlanak” a pénzek a gyártás során…

– Hogy juttatták vissza a már leforgatott anyagot?

– Egy héten kétszer találkoztunk a gyártásvezető által vezetett autóval: kicseréltük vele a kész felvételeket, ő vitte tovább azt előhívni.

– A színes filmezés akkoriban még így sem volt olcsó mulatság.

-–Abban az időben színes filmfelvételhez szükséges alapanyag csak valutában volt beszerezhető a Magyar Televízió számára. A „Másfélmillió lépés…” például elvitte a valutáért vásárolható színes filmnyersanyag egész éves keretét. Nagyon nehezen jutott tehát hozzá Rockenbauer azokhoz a feltételekhez, melyek biztosították a forgatást, ám az első sorozat, a „Másfélmillió lépés…” sikere meggyőző volt. Milliók nézték a sorozatot.

– És milliók kezdtek arra gondolni, hogy ők is elindulhatnak.

– Az akkor megalapított országos Kék túra-útvonalnak csak most, a Covid-járvány idején 25 ezren, a Rockenbauerről elnevezett útvonalnak négyezren vágtak neki.

– Milyen volt a stáb fogadtatása a forgatási helyszíneken? Idegenként érkeztek a kis falvakba, vagy a műemlékekhez. Nem kísérte Önöket gyanakvás, bizalmatlanság?

– Abban az időben szerették a televíziót. Még nem voltak – már bocsánat – szélhámos riporterek. Akkor még hittek a televíziónak, amely bemutatta a problémákat. Ez ma már szinte csak a közszolgálatnál van így, sokan az „oldalvizeken” rontják a televíziósok tekintélyét.

– Különlegesek ezek az országjáró felvételek, látszik, hogy szívvel, szakértelemmel is készítették őket.

– Rockenbauer földrajz-biológia szakos tanár volt, és a világot másképp nézte, mint az átlagember. Az egyetem után szinte azonnal a televízióhoz került: rádiósként ugyan, de a televízió kötelékében dolgozott.

– Igazi világutazó volt Rockenbauer, járt a Kilimandzsárónál, és a Déli-sarkot is megcélozta. Részt vett ezek közül valamelyik úton?

– Az Antarktiszon lehettem vele (A Déli-sarkvidéken jártunk (expedíciós filmsorozat, 1969 – a szerk.). Az első hat magyar között voltunk, akik a hetedik kontinensre léptek. A legelső magyar, aki ott járt, egy Titkos Ervin nevű meteorológus volt, Rockenbauer a negyedik, s én számítottam az ott járt ötödik magyar állampolgárnak. Most 87 éves vagyok, és lehet, hogy már csak én élek az elsőként ott járt hat magyarból. Az hogy ide eljutottunk, nemzetközi szintű esemény volt. Rockenbauer, aki nagyon olvasott és tanult ember volt, minden szempontból felkészülten érkezett ide.

– Mennyire sikerült a stábnak a Déli-sarkot megközelíteni?

– Pali jutott el a legtovább, a Vosztok állomásig. Ez 900 kilométerre van a Déli-sarktól. Kisorsoltuk, hogy melyikünk megy – ő vitte be odáig a nagy kamerát, amivel aztán felvételeket készített. A repülő ugyanis csak egy személy elszállítását vállalta. Körülbelül 170 liter üzemanyag szükséges egy kilónak az Antarktiszra szállításához. Ki lehet számolni tehát, mekkora költséget jelentett oda juttatni akár egy embert, kamerával.

– Gondolom, Ön addig sem ült tétlenül.

– Ezalatt egy Harkovcsanka nevű, a harkovi harckocsi-üzemben készült „hójáró” terepjáróval mentünk forgatni. Nagy élmény volt ezen a különleges, lánctalpas járművön utazni. Igaz, ezek a járművek állandó javításra szorultak – mint minden a szovjet állomáson, ahol gyakran akadoztak a dolgok. Mégis, a szovjet repülők találták meg a leggyorsabban és a legtöbbször az eltévedt, bajba került embereket az Antarktiszon.

– Hogy működött ez a segítség?

– Az amerikaik nem tudtak leszállni ezen a terepen a hatalmas gépeikkel. Ám vittek magukkal 10-15 üzemanyagos hordót, amelyet ledobáltak, így juttatva el őket a szovjetek gépeihez. Azok tehát újra és újra fel tudtak szállni és sávonként keresve vizsgálták át a terepet – így találták meg az egyik elveszett, híres belga kutatót.

– Ezek szerint elég szoros lehetett az együttműködés.

– Kifejezetten jó, baráti kapcsolat volt az antarktiszi szovjet és az amerikai állomás között.

– Azóta eljuthat az Antarktiszhoz, akinek ez az álma: hányan éltek vajon honfitársaink a lehetőséggel?

– Ma már azt mondhatjuk, legalább százan voltak magyarok az Antarktiszon; közülük sokan hatalmas utakat is megtettek síléccel, komoly feladatokat vállalva. Ám ez utóbbi csak a tíz százaléka ennek a száznak. A többiek a dél-amerikai hajóállomásról jó pénzért leutaznak az első antarktiszi kikötőig. Ott lefilmezik a fókákat és a pingvineket. és boldogan hozzák haza a felvételeket. A hatnapos antarktiszi úton így „sikeres emberekké” válnak… Ám Rakonczay Gábor például gyalog bement a Déli-sarkig, ez rendkívüli teljesítmény!

– Megrendítette a közvéleményt a népszerű sorozatokat alkotó rendező váratlan halála. Mi vezethetett a termékeny pályát kettétörő tragédiához?

– Ő egy rendkívül érzékeny, „lelki ember” volt, és sokat gyötrődött. Megviselte, hogy csak öt-tíz évente kapott feladatot. Egy ennyire felkészült embernek, mint Rockenbauer volt, szörnyű, ahogy mennek az évek: bead egy újabb és ismét egy újabb tervet, ám nem kap munkát, nem tud dolgozni. Ez számára nagyon megalázó volt. Nekem ott volt az Öveges professzor-féle sorozat, vagy a Rémusz bácsi, a szórakoztató osztálynak is nagyon sokat dolgoztam, de ő nem kapott elég feladatot – pedig mindent meg tudott volna oldani, másoknál jobban és tisztességesebben. Egy idő múlva pszichológushoz járt, gyógyszereket szedett. Ám egyszer csak nem szedte őket. Mi arról nem tudtunk, hogy már egy hónapja nem szedi be a gyógyszereit… Talán valami furcsa hangulatba került, s egyszer csak bebújt a hálózsákjába – és örökre elbúcsúzott tőlünk.

– Rockenbauer különös légkörű, igényes műsorai messze túlmutatnak azon, amit ismeretterjesztő filmnek nevezünk. Hogy lehetne összefoglalni ezt az örökséget?

– Az egész világról szeretett volna valamit elmondani. Egy magyar Attenborough volt, aki épp olyan nagy hatású lett volna, ha Magyar Televíziónak van annyi pénze, mint a BBC-nek. Tudta, nem csak tanulmányiból, de érzékeivel felfogva is, a világ pusztulását.

Füzér, 1979. július 31. Rockenbauer Pál rendezõ és a vezetõ operatõr, Szabados Tamás a füzéri várkápolna építészeti szépségét örökítik meg a forgatás elsõ napján. Fotó: MTI /Kozák Albert

Átérezte, hogy a vizekkel, a természettel nagy gondok vannak – és ennek lenyomata érzékelhetőek a filmjein is. Műsorait, amelyeken átsugárzott az ő gondolatisága, milliók nézték. Gondoljunk bele, hogy egy parasztember képes volt délután öt órakor lemenni a földjeiről, hogy megnézze ezt a műsort! Mert érezte, hogy ez őróla szól.

– Nemcsak a filmeken látható, szép népviseletek tűntek el azóta, a sorozatot jellemző igényesség is ritkaságszámba megy már.

– A magyar parasztságról, a magyar falu életéről szóló kis filmekkel Rockenbauer tényleg valóságos kis kincseket alkotott. Egy-egy kis filmben 8-10 dologgal is foglalkoztunk: a templommal, a helyi építkezéssel és a természettel. Rendkívüli emberekkel, különleges hatású helyzetekkel, s a természet látványával. Ezek a sorozatok ma is olyan érzéseket és ismerős helyzeteket villantanak fel, hiszen hordozzuk múltunk összes kísérletét arra, hogyan lehetne rendbe hozni a világot.

– Rockenbauer Pál síremléke egykori, legkedvesebb kirándulóhelyén áll. Látogatják vajon ma is nyughelyét?

– Hogyne, minden évben százak látogatják Zengővárkonyban a síremléket. Ezt a szelídgesztenyésben a kitaposott ösvények is bizonyítják, melyek mind egy helyre vezetnek: az ő sírjához.

(Címlapfotó: Füzér, 1979. július 31. Rockenbauer Pál rendező (b) és Szabados Tamás vezető operatőr a sziklanövényeket filmezi a füzéri várhegyen. Az MTV Natúra Szerkesztősége tizenhárom részes, egyenként 30 perces sorozatot forgatott az Országos Kéktúráról. A tíz fős forgatócsoport július 31. és október 15. között teszi meg az 1.083 km-es távot, naponta 15 km-t haladva.  Fotó: MTI/Kozák Albert)