logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

„Az embernek lelkiismeret-furdalása van, hogy életben maradt” – Wittner Mária emlékére – VIDEÓ

| Szerző: hirado.hu
Amikor a meggyötört és megalázott magyar nép a sztálinista terror ellen forradalmat, a szovjet hadigépezet ellen szabadságharcot indított, Wittner Mária is ott állt azok között, akik beverték az első szöget a kommunizmus koporsójába. A harcokban való részvételért halálra ítélték, majd életfogytiglani börtönre változtatták büntetését. Kádárék amnesztiájával sem szabadulhatott, csak sok évvel azután, hogy a kommunista vezető kijelentette: nincsenek már politikai foglyok a börtönökben. Tragédiák, megpróbáltatások sorával terhelt életútja a rendszerváltozás eufóriája után a történelmi igazságszolgáltatás kudarcainak, csalódásainak megélésébe torkollott, miközben síkra szállt a történelemhamisítás és annak művelői ellen, elszántan védelmezve a szabadságharcosok érdekeit. Wittner Máriát nem kellett megfejteni: karakteréről a vele készült interjúk, riportfilmek mellett szerepvállalásai, gesztusai, megnyilvánulásai is nyíltan árulkodtak. Az igazság elkötelezettjeként elveihez mindvégig hű, őszinte és nemes szívű, ugyanakkor kemény és harcos természetű ember volt, akinek sorsa nem csupán a nemzedékével, de a nemzetével is összefonódott. A hosszú betegség után, életének 85. évében elhunyt szabadságharcosra emlékezünk.
Fotó: MTI/Kovács Tamás

Megilletődve állok a magyar Országházban, ahol történelmünk kimagasló személyiségei a magyar nép javára alkottak törvényeket – mint Tisza István, Klebelsberg Kuno, Hóman Bálint. De itt alkottak törvényeket egy hamis eszme nevében is, mely egy jobb sorsra érdemes magyar nemzet elvesztésén munkálkodott. Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat – az élőket, a holtakat –, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat” – hangzott el Wittner Mária 2001. február 24-én elmondott parlamenti beszédében, amelyet eképpen zárt le az egykori szabadságharcos:

„A Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket”.

Miután világossá tette, hogy a gyilkosoknak nincs megbocsátás, Wittner Máriát a nyilvánosságban már csupán a politikai-eszmei árokrendszer egyik oldalán tartották hiteles személyiségnek . Mindazok tábora, akikről beszédében szót ejtett, illetve szócsöveik számára, „a felkelők érdekeinek elszántan védelmezőjéből”, „1956 élő lelkiismeretéből” a „polgári-nemzeti politikusok janicsárja” lett.

Hogy Wittner Mária miként vélekedett a megbékélésről az utódpártok képviselőivel, miért nevezte módszerváltásnak a rendszerváltást, és miért vélte úgy, hogy kijátszották az ötvenhatosakat, arról bőséges adalékkal szolgál viszontagságos életútja. Távolról indulunk.

Wittner Mária 1937. június 9-én született Budapesten. Hat testvére volt. Édesapját nem ismerte, édesanyja két hónapos korában lemondott róla, kétéves korában a keresztanyja a karmelita rend gondoskodására bízta. Miután az apácák felkutatták az édesanyját, 1948-ban visszavitték hozzá, ám ő két hónap múlva az Üllői úti gyermekotthonba adta gyermekét. Gimnáziumi tanulmányait feélbehagyva Szolnokon, majd a kunhegyesi járási tanácson vállalt gépírói munkát. Miután várandós lett, összeveszett a vőlegényével és állást változtatva gazdasági idénymunkát végzett, később pincértanulónak szerződött. 1955-ben megszületett a fia, akivel fél évig egy debreceni csecsemőotthonba költözött, majd Budapestre, egy józsefvárosi albérletbe költözve alkalmi munkákat vállalt.

1956. október 23-án részt vett a Magyar Rádió épületének ostromában és elfoglalásában. A lőszerutánpótlást biztosította, másnap reggel pedig a szovjet katonák és a rendőrök elleni harchoz csatlakozva oldalkocsis motorkerékpárral a kórházba szállította sebesült társait. Október 25-én a Corvin köziekneknek lőszert szállított, tárazta a fegyvereket, töltötte a Molotov-koktélokat.

Havriláné Sticker Katalin és Wittner Mária a VIII. kerületi Vajdahunyad utca 41-es házban mûködõ felkelõ csoport tagjai kezükben fegyverrel az ’56-os forradalom és szabadságharc idején (MTI Fotó: Tóth László)

Itt ismerkedett meg Havriláné Sticker Katalinnal, legközelebbi harcostársával, akivel a következő napokban nagyrészt a sebesültek ellátásában segédkeztek. Később a Vajdahunyad utcai felkelőcsoporthoz csatlakozott, amelynek tagjaival 30-án megtámadta a X. kerületi rendőrkapitányságot, hogy fegyvereket szerezzenek. Hogyan győztünk az ávósok és a szovjet csapatok ellen címmel parancsnoka kérésére cikket is írt a Magyar Honvédnek, de írása már nem jelenhetett meg. November 4-én az Üllői úton harcolt a benyomuló szovjet csapatok ellen, mígnem egy aknaszilánk kórházba juttatta.

November 9-én hagyta el a Péterfy Sándor utcai kórházat, december 15-én udvarlójával, a később szintén elítélt Farkas Józseffel Ausztriába menekült. Hiányzott a fia, és miután sokan elhitték az új vezető, Kádár János ígéretét, hogy nem lesz megtorlás, a szabadságharc leverése után visszatért az országba. December 27-én ismét külföldre indultak, ám elfogták, hamarosan mégis kiengedték. Ezután gyári munkásként a Palack- és Üvegipari Vállalatnál helyezkedett el.

1957. július 16-án letartóztatták, és nyolc társával elsőrendű vádlottként állt a bíróság elé. „Fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt 1958. július 23-án az első fokon eljáró Tutsek-tanács három társával, köztük barátnőjével, Havrila Béláné Sticker Katalinnal, valamint Kóté Sörös Józseffel és Tóth Józseffel együtt halálra ítélte. (Wittner Mária egy nyilatkozatában felidézte, hogy amikor a tárgyaláson Tutsek vérbíró visszautasította Tóth József kérelmét a tanúi meghallgatására, akikkel bizonyítani tudja, hogy nem voltak jelen Köztársaság téri vérengzésnél, a negyedrendű vádlott Tóth felugrott a bírói karzatra, és bevitt két monoklit Tutsek szemei alá)

A Corvin közi szabadságharcosok csoportja a Vajdahunyad utca 41-es számú házban 1956. november 1-jén, néhány nappal azután, hogy itt alakítottak ki harcálláspontot a felkelők. A hátsó sorban áll Wittner Mária (jobbról a hetedik) és a vele együtt siralomházba jutott, majd kivégzett társai: Kóté Sörös József (balról a harmadik) és Havrila Béláné Sticker Katalin (jobbról a hatodik).  (MTI Fotó: 6×6 cm-es másolatról reprodukált kép – az eredeti fotónegatívot 1957-ben lefoglalta a megtorláson dolgozó hatóság)

Mária közel kilenc hónapot töltött a siralomházban, ahol elmondása szerint a legborzasztóbb az volt, amikor a mérhetetlen csendet megtörve a kivégzésre induló, búcsúzó halálraítéltek felkiabáltak rabtársaiknak.

„Az embernek lelkiismeret-furdalása van, hogy életben maradt, ezt nem is hiszem, hogy ép ésszel fel lehet fogni. Amikor a társamat közvetlen mellőlem vitték el, elájultam. Amikor eszméletre tértem, megesküdtem, ha valaha az életben módom lesz rá, én nem fogok hallgatni, és beszélni fogok róluk.”

A Magyar Nemzetnek 2003 nyarán adott interjúban pedig így idézte fel a halálra ítélt társaival töltött időszakot:

„Volt egy félkör alakú, hat szeletre lefalazott sétálóudvar, a halálos zárka, aminek a két végét egy híd kötötte össze. Nevezhetjük tortaszeletnek is. Ebben kóválygott egy-egy fogoly. Amikor négyen voltunk, négyen kóvályogtunk, utána hárman, aztán, amikor Salit – Bakos Gyulánét – felakasztották, akkor már csak ketten maradtunk Katival. Amikor a társamat, Sticker Katit kivégezték, egyedül maradtam és nagyon sírtam. Nagyon sírhattam, mert a fal másik oldaláról, bakot tartva valakik átnéztek. S akkor én csak annyit mondtam: ne haragudjatok, fiúk, én nem tehetek róla, hogy életben maradtam”.

Wittner Mária 2011. március 10-én Németh Szilárd fideszes politikus oldalán. Az akkori csepeli polgármester kezében tartja a Mansfeld Péter 56-os mártír nevét viselõ utcanévtáblát. A kerület önkormányzata az alig 18 évesen kivégzett 1956-os forradalmár emléke elõtt tiszteleg születésének 70. évfordulóján (MTI Fotó: Koszticsák Szilárd)

Mivel még nem töltötte be huszadik életévét, a másodfokú tárgyaláson, 1959. február 24-én a Borbély-tanács életfogytiglanra változtatta az ítéletet. A Mandinernek 2020-ban adott interjúban elárulta, számára az olvasás segített kibírni a halálsort, majd az életfogytiglant. A börtönben olyan könyveket is olvashatott, amilyenek kint, a szabad világban indexen voltak. „Kanttól az irodalmi klasszikusokig mindent végigolvastam, amikor pedig gyönyörködni akartam, művészettörténeti könyveket nézegettem például a Louvre-ról vagy az Ermitázsról” – mondta.

Végül 1970-ben szabadult, hét évvel azután, hogy Kádár egy csepeli beszédében kijelentette: nincsenek már ’56 miatt politikai foglyok a börtönökben.

A közkegyelem kihirdetéséhez hozzájárult, hogy az ’56-osok kiengedése érdekében az ENSZ a „magyar kérdés” napirenden tartásával évekig igyekezett nyomást gyakorolni Kádárra, aki szerette volna elérni az ügy levételét a napirendről, s ezzel javítani az ország nemzetközi megítélésén. Új korszakot akart nyitni, mivel a megtorlások egyértelmű politikai jellege és túlzottsága miatt számára is egyértelmű volt, hogy a hatalomnak idővel amnesztiát kell majd hirdetnie. Az 1963-as amnesztiarendelet után azonban sok bent tartott forradalmár csak a hetvenes évek elején szabadulhatott ki.

Amikor rabtársaival a Heti Híradóban olvasták, hogy újabb közkegyelem lesz, egy nyilatkoztata szerint Wittner Mária már nem hitt abban, hogy valaha elengedik.

Tóth Ilona, az 1956-os forradalom mártírja, orvostanhallgató, a Nemzetõrség posztumusz õrnagya mellszobrának avatási ünnepségén a Bajcsy-Zsilinszky Kórház udvarán 2020. október 22-én (MTI/Illyés Tibor)

Amikor mégis megtörtént, varrónőként helyezkedett el, előbb a fővárosban, majd Dunakeszin és Gödön. Évekig Szolnokon lakott, majd férjhez ment – ebből a házasságból született második gyermeke –, ám később elvált. 1956-os sérülése egyre jobban terhelte a gerincét, ezért állást kellett változtatnia. Felvették a gödi téeszbe takarítani, 1980-ban azonban – gerincműtétje után – leszázalékolták.

A rendszerváltozást Wittner Mária eufóriaként élte meg, ám az érzet – miként arra oly sokszor utalt nyilatkozatatiban – illékony volt, és tiszavirág-életűnek bizonyult.

Az általa mindvégig mélyen tisztelt Krassó György köréhez tartozott: tüntetett a kerekasztal-tárgyalások, majd a listás választások ellen, emellett súlyosan kifogásolta az „elvtársak” részvételét az 1956-os emlékünnepségeken. Aktív szerepet vállalt számos 1956-os szervezet munkájában, 1990-től a Politikai Foglyok Országos Szövetségének (POFOSZ) elnökhelyettese lett, valamint az ’56 Alapítvány kuratóriumi tagja, 1993-tól a Szabadságharcosokért Alapítvány Lakásfelmérő Bizottságának elnöke, részt vett az Iván Kovács Emlékbizottság felállításában és az ’56-os Emlékbizottság tagja lett. Számos médiaszerepléséből eredő népszerűségét általában nemes ügyek szolgálatába állította, síkraszállt például azért is, hogy a hozzá hasonló többi halálraítélt is kapjon lakást.

Miután a POFOSZ, később az 56-osokat magukba foglaló szervezetek felszalámizódtak, a hosszú évekre bebörtönzöttek háttérbe szorultak, és „álötvenhatosok” törekedtek az utódpárti kormányzatok kosztalanítására, Wittner Mária úgy vélte, újra ellenséggé vált. Miközben mélységesen elkeserítette az egykori forradalmárok széthúzása, súlyos és alaptalan rágalmak érték az ötvenhatos múltjával kapcsolatban. Elmondása szerint minderre az 1994-es „temetői puccs”, azaz a 301-es parcella körbekordonozása „tette fel a koronát”.

„A nagy eufóriában elfeledkeztünk az együtt töltött börtönévekről, amikor bizonyos emberektől távol tartottuk magunkat, és akkor csak az egymásra találás öröme dolgozott, s nem volt bennünk semmi óvatosság. Nem tudtuk azt, hogy amikor kiosztották a szerepeket és a különböző pártokba elküldték az embereiket, az nálunk csapódott le először” 

– nyilatkozta.

Wittner Mária az Országgyûlés plenáris ülésén 2011. november 24-én (MTI Fotó: Földi Imre)

És itt visszérkezünk Wittner Mária emlékezetes 2001-es parlamenti beszédéhez. A vele szemben csoportosuló ellenérzéseket ezek után csak fokozta, amikor a következő évben a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnökségi tagja, 2006-tól 2014-ig pedig a Fidesz országgyűlési képviselője lett. A szabadságharc 50. évfordulójának megünneplése körül 2006 októberében kialakult, eleve végletekig feszült belpolitikai légkörben újra a figyelem középpontjába került, miután a legtöbb 1956-os szervezet és az egykori forradalmárok között elsőként fejezte ki, hogy nem kívánnak együtt ünnepelni az akkori, szocialista többségű kormányzat képviselőivel.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc hőse életének teljes körű összefoglalásával, a Szabad Tér Kiadó 2012-ben, születésnapja alkalmából egy 300 oldalas interjúkötettel tisztelgett Wittner Mária életútja előtt. A könyv előszavát Orbán Viktor jegyezte. Így fogalmazott:

Németh László azt írja, «egy nemzet igazi, használható történelme nem az, amely házban, képben, versben, szólásban, ünnepekben és mindennapokban itt maradt. Amiről csak tudunk, de nincs itt, az nincs is igazán.» Adhat-e élőbb, teljesebb képet az 1956-os forradalom történetéről bármi, mint egy velünk, közöttünk élő, 75. születésnapját ünneplő, törékeny asszony igaz elbeszélése? Hajtsunk fejet előtte, hogy a szívünket mindannyian felemelhessük!”

Kiemelt kép: Wittner Mária beszédet mond 2006. június 18-án, a szovjet csapatok kivonulásának 15. évfordulóján a budapesti Szabadság téren (MTI Fotó: Földi Imre)

Ajánljuk még