logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Kétharmad. Ma ez a történelem.

Az újabb kétharmados győzelem történelmi gyökereiről írt Máthé Áron a Huszárvágás blogon megjelent írásában.

 

Vasárnap este a Fidesz újra kétharmados győzelmet aratott az országgyűlési választásokon. Néhány olyan szempontot szeretnék ebben az írásban megfontolásra ajánlani, amely el szokta kerülni a figyelmet, pedig hosszú történelmi tapasztalat áll ezek mögött.

A vesztes baloldal magyarázatai között felbukkan, hogy a Fidesz „hűbéri rendszert” épített ki és lekenyerezi a szavazókat.

Engem ez az érvelés a kommunista Szabad Nép egyik 1948-as számában megjelent, az egykori reakciós XI. kerületet megbélyegző gondolatmenetre emlékeztet. „Nézzék csak ezt az irtózatos Csonka-féle gyárat, ahol műhelyről műhelyre járt a mézesmázos gazda, szépen kifényesített tízforintosokat csúsztatott a jól viselkedő munkások kezébe, kinevelte a maga munkásarisztokráciáját. Ezt az embert imádták (értsd: a kispolgári életmód felé kacsintgatók imádták), s vele együtt imádták a feszületet, amely ott állt az üzemben felszerelt oltár tetején, a tanoncotthon könyvek helyett vásárolt díszes szentképeit és az újonnan érkezett urakból lett munkások sima modorát.”

Ettől függetlenül érdekes lenne végiggondolni, hogy az a bizonyos „hűbériség”, amit a marxi ideológia úgy megbélyegzett, vajon annyira rossz dolog volt? Vagy inkább az ősidőktől adott emberi kapcsolati rendszer, a kliens-patrónusi viszony egyik változata?

Annyi bizonyos, hogy ma sokan vannak, akik vagy érzelmileg azonosulnak a Fidesszel, és/vagy anyagilag érdekeltek a Fidesz további kormányzásában (például CSOK-ot szeretne felvenni, babaváró hitele van, családi adókedvezménye, stb.).

A két halmaz nem fedi egymást teljesen, persze a metszetük jelentős. De még csak az sem igaz, hogy mindenki, aki mondjuk anyagilag a jelenlegi kormányzathoz kötődik, az feltétlenül Fidesz-szavazó lenne. Ott van például az államapparátus jelentős része, amely megszólja, rosszabb esetben kiröhögi a saját irányítóit.

Ez a tény egy esetlegesen, nagyhatalmi intézkedésre bekövetkező puccs, egy „október 15.” szempontjából elég rossz előjel, de itt most csak arra akartam célozni, hogy az anyagi érdekeltség nem feltétlenül jelent szavazatot.

A második történelmi vonatkozás a baloldal értelmiségi gőgje. Nincs olyan magyarázatuk, hogy ők rontottak volna el valamit. Hogy rossz volt a taktika, hogy nem a megfelelő embert, embereket választották az adott szerepekre, hogy rossz volt a sztorijuk, amit el akartak adni a választóknak. Sőt: már hetek óta az a bajuk, hogy Márki-Zay túl őszinte – vagyis két önellentmondás között kikotyogja, hogy tulajdonképpen mire is készülnek.

Ez az értelmiségi gőg nagyjából a XX. század beköszönte óta kísérti a magyar világunkat, és nyugodtan mondhatjuk, hogy az értelmiség ma ugyanúgy fényévnyire van a magyar valóságtól, mint azok az elődeik, akik lelkesen szavalták Ady „magyar ugarról” írott versét.

Ide kapcsolódik a saját országunk, a saját népünk megvetése, lehülyézése is. Az állandó kritika, amelybe egy választás után nem fér bele, hogy önkritikává forduljon át, hanem csak annyi, hogy a választókat nevezzük birkának, jobbágymentalitásúnak, műveletlennek, nem-európainak és a többinek. Két évvel ezelőtt Szalai Zoltánnal közösen írtuk le egy, az előbbieket megtestesítő könyv kapcsán: „Lehülyézéssel nem lehet citoyeneket nevelni”.

Nagyon messzire vezetne, hogyha Konrád György és Szelényi Iván „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” című tanulmányától kezdenénk a történetet, azonban annyit talán megkockáztathatunk: Gyurcsány Ferenc 2009-es bukása óta a baloldal a saját értelmiségének a túszává vált. 2014, 2018 és 2022: ezeken a választásokon profi politikusok által vezetett tömb állt szemben műkedvelő értelmiségiek, félértelmiségiek és újságírók által meghatározott politikai csoporttal.

Ide kapcsolódik a baloldal és a fenti értelmiségi attitűdöt hordozók csoportja körében az a gravitációs jellegű kölcsönhatás, amely őket mindig és minden időben a külső, nagyhatalmi, birodalmi központok felé vonza és vonzotta. Lehet Orbán Viktort putyinizmussal vádolni, de a magyar szuverenitást első helyen kezelő Fidesszel szemben a baloldaltól mást sem lehet hallani, mint a feloldódást az általuk Nyugatnak nevezett, Európa-ellenes, posztnyugati világban.

Ezért kell nekik az európai ügyészség – az majd megvédi a magyarokat a saját hülyeségüktől! Valójában az ő helytartói pozícióikat védené meg, a választókkal szemben. Ezért kardoskodnak az euró bevezetése mellett – az majd kirántja egy szuverenista kormány kezéből az egyik legfontosabb fegyvert, a pénz fölötti szuverenitást. Ahogyan Konrád György írta: „az internacionalizmusnak […] az értelmiség a különleges hordozója. […] A munkásosztály nemzetibb osztály, mint az értelmiség.”  Magyarországon azonban ezzel a mintázattal szemben a kuruc, szabadságharcos hagyományok nagyon is meghatározóak.

A külfölddel és a nagyhatalmakkal szembeni állásfoglalás azonban – némileg szembe menve az előzőleg megállapítottakkal – alapvetően 1956 és a téeszesítés társadalmi tapasztalatából fakadt. A trianoni békediktátum és a két világháborús vereség után 1956 (majd a megtorlás és az erőszakos téeszesítés) a félrehúzódás, a megmaradás parancsát erősítette meg a magyar nemzetben.

Erre rakódott rá a Kádár János-féle kényszerfegyverszünet, ami nemcsak a szerény anyagi gyarapodást jelentette a politikamentességért cserébe, hanem azt a lehetőséget is, hogy Magyarország kivonulhat a történelemből. Kilépni a kudarcos, sötét, véres huszadik századból a sokadik országos erőszakhullám után – ezt elfogadták a magyarok.

Kádár János ez irányú programjának sikeréről és kudarcól utóbb így panaszkodott az elvtársainak: „A legrosszabb, ami a morális területen történik: bizonyos közösségi szellem volt azért az országban, még a személyi kultusz idején is. […] Részemről tudatos volt, hogy egy kicsit fújják ki magukat az emberek, foglalkozzanak a családdal. Ezt teljesítettük, sőt azt kell mondani, hogy túlteljesítettük. […] Most már az emberek gondolkodásában a hoci-nesze meg a kis pénz, kis munka szemlélet van.”

Éppen ezért a történelemből való kivonulás és a „hagyjanak minket békén” alapvető igénye és dackorszakra emlékeztető hozzáállása mellett egy iszonyatos űr is tátong, ami egyúttal a nemzeti közösségként való sikerre való éhséget jelenti. Emlékszünk a 2016-as EB idején a „foci-forradalomra” Budapest utcáin? Amelyik párt ilyen, közös sikert tud ígérni és menedzselni, az eleve jobb esélyekkel fog indulni.

Azonban – kuruc ide, kuruc oda, nemzeti közös siker léte vagy nem léte – nagyhatalmi háború esetén a magyarok az eresz alá állnak, bölcsen félrehúzódva. Ilyenkor életbe lép az 1920-ban, majd 1956-ban megtanult történelmi lecke: a nagyhatalmi tervek között a kis nemzetek számítanak a legkevésbé. Ez a jelenlegi ukrajnai háború esetében is érvényesül, s a magyarok ezt talán érteni vélik. Úgy foglalhatjuk össze: kimaradni és megmaradni.

A „kimaradásra” való vágyakozással szemben azonban ott van egy másik imperativus is. A trianoni koncepciós per és életfogytiglani ítélet valódi jelentését ritkán ízlelgetjük. Gondoljunk bele: amikor a magyar békeküldöttség megérkezett, hogy a Quay d’Orsay-n, a francia külügyben tárgyaljon, nem a magyar határokat közölték velük, hanem a már megállapított csehszlovák, román, délszláv és osztrák határok ránk vonatkozó részét. Vagyis mi voltunk a resztli, a maradék.

Az új nagyhatalmi elrendezésben szerepet sem kínáltak nekünk, hiszen a „bűnös nemzet” koncepciója (ami már akkor is létezett!) nem szerep. Idézzük fel Lord Rothermere későbbi sajtókampányának indító szalagcímét: „Magyarország helye a Nap alatt”. A mindenkori magyar politika felelőssége tehát, hogy az éppen uralkodó nagyhatalom történelmi galaxisában szerepet találjon Magyarországnak. Hogy helyet verekedjen ki magának a Nap alatt.

A magyarok 2010-ben úgy döntöttek, hogy a kádári meghunyászkodás, a „merjünk kicsik lenni” üzenete nem vezet sehova. Arról döntöttek tehát, hogy megpróbálnak visszatérni a történelem színpadára, hogy megpróbálnak helyet keresni maguknak az európai-atlanti rendszerben.

Azonban a világ változik, aminek a következtében az óvatosság reflexei is működésbe léptek. Ez a látszólagos történelmi ellentét hozzájárult az új választási sikerhez.  2022-ben a magyarok azt üzenték: nem engedünk a ’48-ból, nem engedünk a 2010-ből, de felfordulást sem akarunk.

Vajon most sikerülhet-e? S ha nem is sikerül egészében, kivel szemben kell majd megcsinálni a kiegyezést?

Ajánljuk még