A Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában az állásfoglalásra reagálva lépett elsőként a nyilvánosság elé Hal Melinda klinikai szakpszichológus, az értékközpontú pszichológusok munkacsoportjának tagja, aki sem tartalmilag, sem etikailag nem tartja elfogadhatónak a véleményt.

Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, főiskolai tanár azért kapcsolódott a vitába, mert úgy érzi, a pszichológiai társaság számtalan nevelést érintő kérdésben tett súlyos kijelentéseket, amelyekre reagálni kell.

A műsor elején elhangzott, hogy Uzsalyné Pécsi Ritát az állásfoglalás készítésekor meg sem kérdezték. A neveléskutató kiemelte, hogy természetesen nem szükséges minden tag véleményét kikérni, a tényleges párbeszédhez azonban szakmai vita kell.

A vitának nem feltétlenül az a lényege, hogy egyetértsünk, hanem az, hogy több szempontot kell behozni, ami elengedhetetlen a hiteles következtetéshez.

Az állásfoglalásban megfogalmazták, hogy a születéskor meghatározott nem biológiailag nem egyértelmű, ez azonban nem így van, ahogy fogalmaztak, egyetlen orvos „sem játszik istent”,  a biológiai nem a kromoszómákon, a genetikán múlik, tehát eldől már a megtermékenyítés pillanatában.

Elhangzott, vannak interszexuálisok, esetenként több nemi jelleggel, ők azonban néhány ezreléket képviselnek a születettek közül, ráadásul rendellenességnek minősül. A szexuális orientáció hosszú időszak alatt jön létre, amíg kialakul az önazonosság az egyén adott biológiai nemével. Ráadásul egyik tábornak sem sikerült megtalálnia a homoszexuális gént, ami jelen ismereteink szerint egyértelművé teszi, hogy a nevelés komolyan meghatározza a homoszexualitás kialakulását. Azaz, hiányzik a társaságok állásfoglalásából egy tagmondat.

Mert vannak olyan kutatások, amelyek a környezet hatását mutatnák ki, és ide sorolhatjuk akár a propagandát is. Azonban test és lélek nem elválasztható egymástól, biológiai, genetikai és egyfajta spirituális értelemben sem.

Kapcsolódó tartalom

Fontos kiemelni a hormonháztartásra gyakorolt környezeti hatások szerepet, a társadalmi hatásokat, a médiahasználatot, ezeknek a kisgyermekek érzelmeire, külső környezeti tényezők által kiváltott hatásait. A társaság nem számol a neveléssel.

Ez a hosszan kialakuló jelenség ráadásul nagyon alaposan kutatott terület, tudományos vizsgálatokkal alátámasztva tudjuk, hogy a kisgyermek kisiskolás korban érzelmi azonosulási mintákon keresztül tanul szerepeket, ehhez az érzelmi azonosuláshoz fontosak a mesék, a filmek.

Ezen keresztül beavatkozni a kisgyermekek érzelmi fejlődésébe azonban nem érzékenyítés, hanem megrontás, erőszakos beavatkozás egy természetes folyamatba. Igen fontos a nevelési folyamatban az, hogy milyen és mekkora területeket vizsgál hosszú ideje a tudomány. Az azonos nemű párok szülői mintájáról például egyszerűen nincs elegendő tudományos adat, mint például az elvált szülők esetében.

Fontos azt is hozzátenni, hogy amióta világ a világ, arról vannak tudományos eredmények, hogy anya és apa nevel gyereket,

míg az egynemű párok, ráadásul az LMBTQ-nak nevezett mindenféle személyek családi működéséről borzasztó kevés adat van.

Az sem egyértelmű, hogy az állásfoglalásba például egyértelműen az egynemű házaspár került be, miközben az LMBTQ pont nem egynemű párokról szól – ráadásul minderről a gyermekvédelmi törvényben szó sincs.

Óvodáskorban is lehet szó egyfajta szexuális edukációról, de fontos tudni, hogy ebben a korban a szexualitás nem a másik egyénre vonatkozik, az egy későbbi folyamat. Szintén fontos kiemelni, hogy még érettségi szinten sincsenek készen – kognitíve sem –, ebben a korban az eltérő szexuális orientációt még nem tudják értelmezni.

Az „érzékenyítésnek nevezett programok” keretében előzetes jogosítványok nélkül olvasnak mesét, olyan témákban, amelyekről a tudományban sincs konszenzus. Ez nagyon helytelen. Elvben tíz év múlva lehetne kutatni mindennek a hatásait, de meglehet, hogy akkor már késő lesz.

A pornográfia megjelenítése fiatalkorban egyfajta sokkhatás, a neveléstudomány tudja azt, hogy kisgyermekkorban egy fekete-fehér világra van szükség, mert egyszerűen nem érettek még az átmenetek felfogására, és ez teljesen normális állapot.

A gyerekek megkérdezik, kinek kell drukkolni, és ez nagyon fontos, mert kisgyermekkorban szilárd pontok kellenek, ezekre alapozva tud felnőttkorában olyan toleráns személyiséggé válni, amely képes az átmenetek elfogadására. Lényeg, hogy szükség van egy burokra, és ebben a korban ne találkozzon sokkoló, traumatikus élményekkel.

Érdekes, bár inkább brutális az, ami Amerikában és Nyugat-Európában történik, miszerint kiveszik a döntést a család kezéből, a kisgyermek nem is mondhatja el otthon, mi történt vele az óvodában, iskolában.

Egyértelmű az asszociáció: tudjuk, a zaklatás legjobb ellenszere a nyilvánosság – csakhogy ez a módszer éppen a nyilvánosságot zárja ki, ez egy létező stratégia, csak épp a bántalmazók stratégiája.

Kapcsolódó tartalom

A gyógyszerek tesztelése is hosszú időt vesz igénybe, ezzel szemben az érzékenyítő programokról semmilyen tudományos adat nem áll rendelkezésre, emiatt az erőszakos és eltitkolt érzékenyítés miatt nem tudjuk hány gyermeket ér trauma, szakmai szempontból tehát ebben a formában ezt ki kell vezetni.

A törvény pedig nem erről szól, hanem arról, hogy a szülő felelőssége, kinek a kezébe adja a gyerekeket. A törvényben nem szerepel stigmatizáció, diszkrimináció. Az említett állásfoglalás megjelenítése azért szomorú dolog, mert a tudósok nem szabatosan fogalmaznak, és épp a nevelés hatását tagadja az állásfoglalás.

Kapcsolódó tartalom