– Minden esztendőben újra a megújulásra, a megigazulásra figyelmeztet a Megváltó születésének ünnepe. Mit mond, mit jelenthet nekünk ma Jézus születése – itt, Magyarországon?

– Azt, hogy Isten hűséges szeretete, ígérete szerint valósággá lett, vagyis a zsoltáros, szép szavával az igazságot meghamisító, összevissza beszélő, szépséget elrútító, jót elrontó világban Isten az igazmondó és a hűséges. Bátran bízhatunk benne, hogy mindaz, amit Krisztus születésével megkapunk, elnyerünk, az kiteljesedik bennünk. Óriási dolog, a legnagyobb dolog ebben a világban, hogy van egy csalhatatlanul biztos és szilárd pont az ember számára.

– Jézus születése mennyiben világítja át napjainkat? Át tud-e hatolni jelenünk zaján, az egyre gyorsuló tempón, a fogyasztási kényszeren a karácsony üzenete?

– Egy régi, szép hasonlatot hadd idézzek, melyet Martin Buber zsidó tudós használt az 1950-es években: „Isten-fogyatkozás”. Meghökkentően hangzik, tudom. Buber a napfogyatkozásból vette a hasonlatát: a Nap mindig ragyog és süt; ha mi sötétségbe kerülünk, az nyilván azért van, mert valami közénk és a világító Nap közé került. Mi került oda? Az, amit a kérdésben feltett. Rohanunk. Fogyasztunk. Számolunk. Hatékonyak, eredményesek akarunk lenni. Az ember tehát képzelt valóját helyezi önmaga és Isten közé. Nem úgy áll oda Isten elé, ahogy van, teljes valójában – a szükségeivel, a végességével, a szeretetre szorultságával. Pedig a karácsony, ahogy olvassuk a Bibliában a várakozók örvendező énekét, azt hirdeti, hogy „Meglátogatott minket a naptámadat”. Átragyog karácsony fénye egészen mihozzánk. Pedig mi annyi mindent emelünk magunk elé és magunk fölé: mindazt, amiről azt gondoljuk, hogy az az igazi élet. Visszatérve a napfogyatkozásos hasonlathoz, ez a jelenség akkor következik be, amikor a Hold beáll a Föld és a Nap közé. De a Holdnak is csak akkor van fénye, ha ráragyog a Nap, s azt veri vissza. Az embernek is csak akkor van fénye, világossága, hogyha Isten fényét tükrözi vissza az életre.

– Mennyire tud a keresztyénség, a református vallás kilépni a templomok falai közül? Eltelt a rendszerváltás óta harminc esztendő, szélesebb mozgástér adódott – élt-e az egyház ennek lehetőségével?

– Számomra az elmúlt harminc év ennél is fontosabb kérdése az volt: mi történne, ha az emberek újra visszatalálnának a templom falai közé? És ha visszatalálnak, ott az Ige erejében és a Szentlélek hatalmával megújulnak, akkor már nem is kérdés, hogy megváltozott élettel, felfogással, az emberszeretet belső impulzusaival élnek, forgolódnak családjukban, munkahelyeiken, a társadalomban bárhol. Véghetetlenül sok dolog történt az elmúlt harminc esztendőben itt, Magyarországon vagy Közép-Európában: szabadok vagyunk, hozzászólhatunk a társadalom alapvető kérdéseihez, nem „zugolyában” kell elvégezni a szeretet munkáit. Tehát az elesettekhez, a kicsikhez, a fogyatékkal élőkhöz, a szegényebbekhez, a társadalom peremén tengődőkhöz, a határokon túlra is, sőt, egészen az üldözött keresztyénekig elérhet a szeretetünk, megannyi, ezer jellel. Én ezen a karácsonyon arra biztatom az embereket: ha igazán meg akarják élni vagy mutatni keresztyéni valójukat, akkor béküljenek ki egymással.

– Olyan dilemmákkal, kihívásokkal szembesülünk korunkban, amelyek példátlanok voltak talán egész történelmünk során: megkérdőjelezik a férfi és a női önazonosságot, vagy akár a „karácsony” szó használatát. Milyen választ adhat a keresztyén ember vagy akár a református egyház ezekre a kihívásokra?

– Bizonyos szomorú történelmi emlékeket nem szabad elfelejteni, s akkor nem rémülünk meg annyira, de eltökéltebbek leszünk. Volt már idő, Magyarországon is, amikor – ha nem is olyan nagy zajjal, de egy csapásra – minden át lett nevezve. Így lett például a karácsonyból „fenyőfaünnep”. Nem is volt ez olyan régen, ne felejtsük el! A férfi és a nő, a család valóságaira tekintettel pedig ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el Lukács evangéliumának karácsonyi történetét, melyben egy férfi, egy nő és egy csecsemő, József, Mária és Jézus megérkeztek Betlehembe – és nem volt számukra hely. Most nagyon erősen hat bennem ez a megjegyzés, mely nyilván kétezer évvel ezelőtt azt jelentette, hogy nem fértek el a fogadóban. Nem árt azonban a mai veszélyre odafigyelni. Az pedig bölcs dolog, hogy az egyházak közösen is emlékezetik a társadalmat arra, hogy a család: férfi és nő, és ha a házasságukat Isten is megáldja, gyermek. Ennek a méltóságát vissza kell állítani. Legyen számukra hely!