A teljes beszélgetés itt hallgatható vissza.

Hol vannak a szólásszabadság határai, elsősorban Németországra gondolva, az Ön véleménye szerint?

– Ezeket a határokat nagyon nehéz meghatározni, és pontosan ez a döntő. De számomra a határ az erőszakra való felhívás. A véleményeknek szabadon meg kell jelenniük, de ahol az erőszak, illetve emberek elleni közvetlen erőszakra való felhívás elhangzik – ha például halállistákat állítanak össze, ahogy ez a világhálón előfordul –, az teljesen elfogadhatatlan, és azon nincs mit szépíteni. Képzeljük el a londoni Speaker’s Cornert. Ott működik egy önszabályozás, ha valaki gyűlöletet kelt, vagy őrültségeket beszél, azt a többiek leállíthatják. Azt kellene elérni, hogy ugyanez az önszabályozás a szabad internet terében is működjön, és ne az úgynevezett internetóriások próbálják szubjektív alapon a véleményszabadságot mindenféle módon mederbe terelni.

Az mindig fontos, ha létezik az önszabályozás. A kérdés, hogy mindenki, aki a világhálón van tartja-e magát ehhez?

– Én azt gondolom, hogy a hülyeséget és eszeveszett dolgokat bizonyos szinten már ma is figyelmen kívül hagyjuk. Van, aki azt állítja, hogy a Föld lapos, de hát ezzel nem tud kárt okozni. A gondok inkább ott kezdődnek, amikor magánvállalkozások, mint ezek a nagy technológiai cégek, különböző szervezeteket bíznak meg azzal, hogy bizonyos bejegyzéseket töröljenek, mert azokban embergyűlöletet vélnek felfedezni. Azt megállapítani viszont, hogy hol kezdődik a gyűlölködés és hol végződik a cenzúra nagyon nehéz. Éppen ezért úgy vélem, az lenne a helyes, ha a tévesen törölt bejegyzések esetében – amelyekről a bíróság is megállapítja, hogy nem lett volna szabad eltávolítani –  büntetésfizetési-kötelezettség álljon fenn. Ezzel fékezni lehetne a törlési buzgalmat és a véleményszabadság korlátozását.

A kérdés az, hogy ki dönt arról, hogy hibás döntés született a törléssel, vagy csak rámondják, hogy valami hamis híresztelés „fakenews”. Szóval ki határozza meg, mi a hamis, a nagy hálózatok, közösségi médiahálózatok?

– Pontosan ez a probléma, hogy ezek az úgynevezett tényellenőrök, olyan tényeket is megítélnek, amelyek félig mondhatók ténynek, nem a teljes valóságot tükrözik. Így dönteni arról, hogy valami törölhető nagyon problematikus. Én azt helyezném előtérbe, hogy egy szabad társadalomban szükségünk van szabad médiára és szabad véleménynyilvánításra. Ebbe beletartozik a tények kétségbevonása, legyen szó klímamodellről, vagy a járványkutatók véleményéről. Ez része a szabad tudománynak és szabad társadalomnak. A tudomány története nem képzelhető el a kételkedés nélkül, hogy a korábbi tudást megkérdőjelezzük, hiszen így megyünk előre. Persze, hogy ki dönt erről, nos az a nagy gond. Csak a határesetekben szabadna beavatkozni, ahol ténylegesen embergyűlöletről, erőszakról van szó. Ott lépni kell, de minden egyéb esetben hagyni kellene, és persze az ostobaságot nem figyelembe venni.

Az utóbbi években, nem gondolja, hogy annak szabadsága, hogy mit lehet kimondani a sajtóban, a nyilvánosságban szűkült? Zsugorodott annak tere, hogy mit szabad mondani?

– Ebben nem vagyok ilyen pesszimista. Nehéz mérni is, hogy akkor most a szabad szólás tere szűkült-e, ugyanis amint valakit blokkolnak, törölnek, más felületeken megjelenik. Az internet korában annyi lehetőség van a kifejezésre, mint soha korábban. Ha valaki vissza tud emlékezni, hogy milyen volt annak idején a vasfüggöny korában – nekem vannak emlékeim erről. Akkoriban, ha valaki a hagyományos médiában nem szerepelt, akkor az gyakorlatilag nem létezett. Ma nem így áll a helyzet, ott vannak a hongkongi disszidensek, de Kínán belül is vannak bloggerek. A világ tehát jóval nyitottabbá vált, de ellen kell állni annak, hogy ezt a mértékű véleményszabadságot korlátozzuk és politikailag visszaéljünk vele.

Azt látjuk, hogy sok társadalom mélyen megosztott, ami azzal is összefügg, hogy vannak olyanok, akik úgy érzik, a világlátásuk egyáltalán nem kap helyet a nyilvánosságban, és ezért felmennek a világhálóra és ott keresik meg azt a közösséget, amely osztja az adott vélekedést. Ezekben gyakran jön létre olyan közeg, amely kialakítja a saját igazságait, és a társadalom más tagjai számára elérhetetlen információit, ami pedig elég veszélyes folyamat.

Azt említette, hogy manapság ott a lehetőség, hogy ha nem megy az egyik platformon, akkor majd egy másikon  futhat a véleménynyilvánítás. Csakhogy a kérdés az, milyen széles ez az alternatív csatorna?

– Engem mindig lenyűgöz, hogy pontosan a fiatalok mennyire kreatívak abban, hogy megtalálják az új utakat. Például az Instagramon keresztül képek segítségével mennyi mindent el lehet mondani, vagy éppen podcaston keresztül – ami Németországban nagyon népszerű forma. Ugyanúgy a blogokon és online újságokon keresztül nagyon sok a lehetőség. Szóval szerintem a hely létezik, a gond persze mindig a terjesztés, minden új internetcsatorna az ismeretlenségből indul, és azután kell megalapozni az érdeklődők által. Pontosan ezért nem szabad hagyni, hogy ezek az internetes magánóriások rendelkezzenek teljhatalmúlag azok felett az algoritmusok felett, amelyek révén bármit eltávolíthatnak, vagy a nem kívánatos tartalmakat állandóan háttérbe szoríthatják.

Akkor ezek az óriáscégek vajon teret és utakat adnak a szabad szólásnak, vagy inkább korlátozzák azt?

– Nos, mindkettőt teszik, pontosan ez benne a csavar. Például az Apple és Google saját hírcsatornát indított, amelyben saját maguk állítják össze a híreket egy bizonyos sorrend alapján. Kívülről pedig nem ismerhető fel, hogy milyen algoritmus alapján állapítják meg a hírsorrendet, fontosságot. Ez pedig elég sajátos, hiszen mi, mint lapkiadó mindig próbáljuk megtalálni, miért szerepelnek bizonyos témák a lista tetején, mások a lista alján. Az említett esetekben pedig nagyon nehéz ezt megállapítani. Ezért helyes lenne itt is bizonyos mércéhez tartani magukat, mint minden normál sajtóvállalkozás, kiadó esetében történik. Hogy legyen átlátható, milyen kritériumok alapján válogatják a különböző tartalmakat, vagy mindig egy bizonyos vélemény tűnik csak fel. Az a legkevesebb, hogy átláthatóan járjanak el.

A másik gond pedig ezekkel az internetes óriásokkal, hogy alapvetően nem rendelkeznek saját tartalmakkal, hanem felhasználják azokat a tartalmakat (híreket), amelyeket az egyszerű felhasználók, vagy más médiumok állítottak elő, mondjuk a Bild Zeitung cikkeként, vagy a Magyar Hírlap írásaként. Ezek a tartalom-előállítók mégis alig részesednek az internetes vállalkozások hasznából, ha egyáltalán részesednek. Sokáig nem maradhat így az, hogy a Google és társai, meg a Facebook milliárdos nyereségeket húznak abból, amit mások találtak ki.

(Címlapfotó: Matthias Corvinus Collegium Facebook oldala)