Bánatunk, Trianon: 101 éve tépték darabokra a Magyar Királyságot

 

Elsőként Benárd lépett az asztalhoz, és a cilinderét az asztalra téve, kesztyűjét beledobva rideg mozdulattal, álló testhelyzetben hirtelen rákanyarintotta a nevét a békeszerződés utolsó oldalára. Utána Drasche-Lázár következett, aki leült, és úgy írt alá. Állítólag elkeseredésében az aláírás után földhöz vágta a tollat, amely ezért sérülten van kiállítva. Benárd a szállodából hozott olcsó tollat, és azzal írta alá a szerződést, majd széttörte, hogy ez ne lehessen emléktárgy.

„Elvégeztetett. Ma délelőtt tíz órakor megkondultak a harangok, minden templomban szólt az orgona és az égbe szállt a magyar imádság, a magyar bánat, a magyar könyörgés. Az utcák forgalma megállt. A kereskedők becsukták boltjukat. Az iskolákban elnémult a tanító rendes tanítása, hogy a mai fekete napot szavával bevésse a gyermekvilág lelkébe. Ezrek és ezrek zarándokoltak kegyeletes nemzeti emlékek elé. A nemzetgyűléshez elnöke beszédet intézett arról, hogy ez a békeszerződés úgy erkölcsileg, mint anyagilag lehetetlenségeket tartalmaz és lehetetlen dolgokra senki sem kényszeríthető. A református templomban a Kálvin-téren Barabás Samu esperes, maga is menekülő, olyan imádságot mondott, hogy hallgatósága hangos zokogásra fakadt. Egy szörnyű, egy, óriás lelki tiltakozás volt ma e főváros minden lélegzetvétele azokban az órákban, a mikor a Trianonban aláírták a magyar békeszerződést.”

Így szól a Budapesti Hírlap 1920. június 4-i, 101 évvel ezelőtt megjelent számának tudósítása a honfoglalás óta a magyarságot ért talán legnagyobb tragédiáról, a trianoni békediktátum aláírásának perceiről.

„Első alkalommal történt, hogy békeszerződés aláírásakor uralkodó fejedelem is jelen volt, a görög király. A magyar delegátusokat automobil hozta a Grand Trianonba. Itt Henry ezredes fogadta a magyar urakat, és bekísérte őket az oszlopos csarnokba, a hol már minden előkészület megtörtént az ünnepies aktushoz” – írta az Est 1920. június 5-én, beszámolva az aláírás aktusáról. A lap cikkéből megtudjuk, hogy „pontban délután négy órakor indultak el szállásukról a magyar kiküldöttek”.

„Az ő gépkocsijuk jött elsőnek, csak azután érkeztek a ceremóniához meghívottak, a szövetséges hatalmak képviselői. Pénteken délután pontosan négy óra harminc perckor történt az aláírás szertartása. Millerand miniszterelnök, mint a békekonferencia elnöke nyitotta meg az ülést. Franciaországon kívül képviselve volt: Amerika, Olaszország, Anglia és két domíniuma, Görögország, Lengyelország, Örményország, Jugoszlávia, Csehország, Kína, Portugália, Nikaragua, Panama és Siam. (Ennek a 13 országnak csak a kis töredéke létezett önálló államként a Magyar Királyság alapításakor – a szerk.)

Jelen volt a görög király, Foch tábornagy és az udinei herceg. Nyomban az ülés megnyitása után Millerand elnök felhívta a magyar delegátusokat, hogy írják alá a békeszerződést. Azok teljesítették a felhívást s utánuk a szövetséges hatalmak megbízottai írták alá a szerződést. Az egész aktus csak néhány percig tartott.”


 

A kettétört toll és a szétzúzott „Magyarbirodalom”

A két magyar küldött, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágost keresztényszocialista népjóléti miniszter gesztusaival jelezte, hogy a legkevésbé sem jószándékukból írták alá a gyalázatos dokumentumot. Mint arról a honismeret.hu-n olvashatunk Menyhárt Csaba tollából:

„Fél 5-kor Millerand francia elnök mondott egy rövid beszédet, melyben felszólította a magyar delegátusokat a békeszerződés aláírására. Elsőként Benárd lépett az asztalhoz, és a cilinderét az asztalra téve, kesztyűjét beledobva, rideg mozdulattal, álló testhelyzetben hirtelen rákanyarintotta a nevét a békeszerződés utolsó oldalára. Utána Drasche-Lázár következett, aki leült, és úgy írt alá. Állítólag elkeseredésében az aláírás után földhözvágta a tollat, amely ezért sérülten van kiállítva. Benárd a szállodából hozott olcsó tollat, és azzal írta alá a szerződést, majd széttörte, hogy ez ne lehessen emléktárgy.”

A Chicago Tribune tudósítója az aláírási ceremónián a magatartásukat egészen különösen írta le: „A két magyar minden feszélyezettség nélkül, mégis könnyed habozással odalépnek a kis asztalhoz, amelyen a szerződés hever, és azt aláírásukkal látják el. (…) A versaillesi szerződést oly közömbös nemtörődömséggel írták alá.”

E néhány perc súlyos időkre – egyelőre 101 esztendőre – darabokra szakította Európa egyik legrégebbi keresztény államát, az 1000-ben alapított, s 1918-ban még történelmi határai között létező Magyar Királyságot. A Magyarbirodalmat, ahogy a 19. század első felétől kezdve nevezték hazafias eleink, így, egybeírva. (Ez az elnevezés a két háború közötti revíziós irodalomban még gyakori, a kommunista diktatúra később ezt a szót is kitörölte nyelvünkből – szerk.)

Feldolgozhatatlannak tűnt a változás: az Osztrák–Magyar Monarchia 621 538 négyzetkilométere területével Európa második legnagyobb méretű állama volt Oroszország után, ebből Magyarország területe Horvátországgal 325 411 négyzetkilométer, anélkül 282 870 négyzetkilométer volt.

A területi veszteségek mértékére jellemző, hogy az első világháború harci cselekményeit 1918 elején még megszállt és tönkrevert államként befejező Romániához 103 093 négyzetkilométernyi terület került, ez meghaladta a sokáig a magyarok által csak Csonka-Magyarországként emlegetett, mindenféle észszerűség nélkül, önkényesen kialakított magyar állam területét.

A történelmi Magyarország sokszínű, 18 264 533 fős lakossága után a csonka ország lélekszáma mindössze 7 599 249 fő volt. Az elmúlt évszázad tragédiáit, az újabb világháború, majd egy forradalom (az elesettekből, a kivégzettekből és a menekültek tömegeiből adódó) súlyos emberveszteségeit jelzi, hogy jelenlegi lélekszámunk sem mutat a száz évvel ezelőttihez képest szignifikáns méretű népességnövekedést.

Ami a különféle kataklizmákat segített túlélni, talán éppen a válságos pillanatokban erőt adó humorérzék: az Új Nemzedék című lap dühöngött egy cikkében, 1920. június 9-i számában azon, hogy a Hermina úton egy új kerthelyiség nyílt meg, Trianon névvel.

„Hát már ilyen mélyre süllyedtek önök?”

Nem valószínű, hogy a győzelem előszobáját jelenti egy vesztes világháború végén, az országra törő ellenségek gyűrűjében hazaküldeni egy több százezres hadsereget. A sértett és tehetségtelen, a baloldali radikálisokat kritikátlanul támogató Károlyi Mihály  hadügyminisztere, Linder Béla viszont éppen ezt tette. Így beszélt az Országház épülete előtt 1918 november 2-án:

„Ezer évek tradícióit, ezer évek szolgaságát, ezer évek zsarnokságát kellett romba dönteni. Ehhez ötéves háború kellett, ehhez ezer és ezer halál kellett, hogy egy új győzelmes élet támadjon fel belőle. Ez az új győzelmes élet a pacifizmus jegyében születik meg.” (...) „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”

A kétes egzisztenciákból álló kormány sarlatán intézkedései következtében magyar honvédtisztek ezrei kerültek ki a haderőből, és a kormány döntésének megfelelően a tábornokok, illetve az ezredesek szinte kivétel nélkül nyugállományba kerültek.

Megszüntették ugyanakkor a vezérkari, a tüzértörzskari és a hadmérnöktörzskari testületeket is. Egyedül a Károlyi-kormány által nem támogatott, sőt bizalmatlanul kezelt Székely Hadosztály maradt meg mint számottevő katonai erő. Ezt kihasználva a háborút kevesebb emberveszteséggel átvészelő Románia, Szerbia és az addig nem is létező Csehszlovákia – melynek vezetői az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregéből dezertáló katonákból toboroztak légiókat – az antant politikai és anyagi támogatásával bevonult Magyarország részben nemzetiségek által lakott, részben színmagyar területeire anélkül, hogy ott komoly fegyveres ellenállásba ütközött volna.

Erre azért volt szüksége Romániának, Szerbiának és Csehszlovákiának már a békeszerződés aláírása előtt, hogy a majdan létrejövő határoknak kész helyzetet teremtve érvényt tudjanak szerezni. Nem volt ugyanis valószínű, hogy az antant vezető hatalmai komoly hadsereget küldve ezt megtették volna helyettük.

A környező államok haderőinek bevonulását a belgrádi egyezmény tette lehetővé, amelyet 1918. november 13-án, 23 óra 15 perckor írt alá Linder Béla, a magyar kormány megbízottja. Ebben Magyarország hozzájárul a demarkációs vonalak és demilitarizált övezetek antantcsapatok általi megszállásához. Linder nem egyedül utazott Belgrádba. Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme című munkájában (Grill Károly Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1928) írja le e szégyenletes tárgyalás körülményeit:

„1918. november 18-án a forradalmi kormány megkötötte Franchet d’Espérey tábornokkal, mint az antant hatalmak megbizottjával a belgrádi fegyverszüneti szerződést. Az időközben tisztán katonák között megindult fegyverszüneti tárgyalásokhoz a fentebb jelzett előzmények után Károlyi november 6-án személyesen ment el Hatvany Lajos báróval, mint a nemzeti tanács, Bokányi Dezsővel, mint a munkástanács és Cernyák Imre századossal, mint a katonatanács kiküldöttjével Belgrádba, ahol az egész bizottságnak a legnagyobb mértékben elutasító és bántó fogadtatásban volt része. A francia tábornok Károlyit a bemutatkozás után, mint a vizsgálóbíró a vádlottat, a lámpa elé állította, hogy jobban lássa; amikor pedig Károlyi Csernyák Imrét, a katonatanács képviselőjét mutatta be Franchet d’Espérey tábornoknak, ez következőleg csattant fel: „Katonatanács? Hát már ilyen mélyre süllyedtek önök?” A semlegesség említésénél pedig a tábornok e szavakkal vágott közbe: „Önök nem semlegesek, önök legyőzöttek!”

Károlyi kormánya december 20-án elvezényelte Kolozsvárról a Székely Hadosztályt,  így a románok ellenállás nélkül foglalhatták el „Erdély fővárosát”. Szintén gondoskodott még az összeomlás időszakában is ez a kormány például arról, hogy a rendkívül kis létszámú, jórészt diákokból álló magyar fegyveres erő (amelynek puszta jelenléte és egyetlen nehézfegyverükből leadott lövései megállították a cseh légiókat) elhagyja a mindössze tíz százaléknyi szlovák lakossággal rendelkező Pozsonyt, Magyarország nyugati kapuját, mely így harc nélkül esett el.

A vörös rémuralomtól a román megszállásig

Ezt az ámokfutást folytatta volna a Kun Béla vezette magyar tanácsköztársaság 133 napos rémuralma, mely elért ugyan igen rövid ideig tartó katonai sikereket a Felvidéken, ám tevékenységére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy például a fent vázolt történelmi helyzetben nehézfegyverrel lőtte Dunapatajon (Borsody István tanácsköztársaságról szóló filmjében az itt történt események 19:22-től – a szerk.) saját lakosságát, melynek soraiból csak ezen a településen 63 helyi lakost lőttek le vagy akasztottak fel.

A Monarchia számos katonatisztje döntött úgy e végzetes időszakban, hogy – mivel a katona az ő felfogásuk szerint nem politizál – akár a tanácsköztársaság keretei között, de igyekeznek megvédeni Magyarországot és visszafoglalni az elözönlött területeket. Julier Ferenc, aki századosi rangban harcolt a világháború idején, 1919-ben a tanácsköztársaság vezérkari főnöke lett.

Mivel a vörös terrorban személyesen nem volt része, a két háború között, 1944-ben bekövetkezett haláláig megbecsült katonai szakíróként tevékenykedett. Julier Az első világháború magyar szemmel (Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1933) című művében az események egykor aktív résztvevőjeként írja:

„Az olasz front összeomlása után a magyar hadosztályok mintegy harmadrésze teljes rendben érkezett a magyar határra. Ha a forradalmi kormány ezeket szét nem kergeti, (…) az ellenség sehol nem jön át. (…) A bolseviki uralom 1919 márciusa után, rövid idő alatt még 6 hadosztályra és 3 dandárra tagozott 110 ezer főnyi haderőt tudott összeállítani, felszerelni, új ruhába öltöztetni és erős tüzérséggel felfegyverezni. Voltak repülőalakulatai és 30 és feles mozsarai. Ha ezt a szervezési munkát nemzeti alapon álló kormányzat 1918 novemberében végzi el, akkor Magyarország mindhárom ellenfelével szemben jó haderőt tud állítani. Semmi esetre sem szorul mai szűk határai közé.”

Magyarország szinte végóráit élte meg a román megszállással: 1919. augusztus 3-án Budapestet is megszállták az országba történt behatolásuk közben a lakosságot nem egyszer halomra gyilkoló, fosztogató csapataik.

Új fejezetet nyitott a minden önállóságától megfosztott ország történelmében, hogy Horthy Miklós 1919. augusztus 18-án a Szövetséges Katonai Misszió előtt bejelentette: amint arra engedélyt kap, négy napon belül tényleges haderővel rendelkezik, és helyreállítja a rendet Magyarországon Sir George Russel Clerk brit diplomata vele állapodott meg arról, hogy a román kivonulás után az általa vezetett Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenőrzést Budapesten.

Horthy Miklósnak az ország gyors konszolidálásán felül nem állt lehetőségében a kialakult helyzet okán semmiféle katonai nyomásgyakorlás, így Magyarország kénytelen volt elfogadni – hogy nemzeti létét megőrizze – az úgynevezett Béketanács cinikus nemtörődömséggel megszabott feltételeit.

Még 1919 elején a Béketanács semleges bizottságokat jelölt ki az etnikai határok megállapítására. Ez a Felvidéken például így zajlott: a semlegesnek nevezett delegáció két tagja cseh születésű amerikai állampolgár volt (Jan Karmezin és Robert Kamev). Ők Kassán, a Schalkház szállodában hamisított jegyzőkönyveket vettek fel, amelyek később a tárgyalásokon döntő érvként szerepeltek az elcsatolás mellett. Ugyanakkor a Teleki-féle, az etnikai megoszlást településszintig ábrázoló, Európában akkor még egyedül álló, híres „vörös térképet” nem vették figyelembe.

Ha nem írtuk volna alá…

Már a kortársak is eljátszottak a gondolattal, s azóta is fel-felvetődik: mi lett volna, ha nem írjuk alá a trianoni diktátumot a Párizs környéki palotában.

„A magyar küldöttségben a békeszerződés aláírásának megtagadása már a végleges szöveg megszületése előtt felmerült. 1920 februárjában gróf Apponyi Albert, a delegáció elnöke azon véleményének adott hangot, hogy ha Magyarország nem kap jelentős területi engedményeket, nem írja alá a szerződést" – olvashatjuk az Országgyűlési Könyvtár blogján.

„Amikor márciusban világossá vált, hogy a győztes nagyhatalmak már nem nyúlnak hozzá az általuk megalkotott békerendszerhez, a magyar békeküldöttség megvitatta az alá nem írás kérdését. Arra jutottak, hogy a békefeltételek visszautasítása Magyarországgal szembeni gazdasági szankciók bevezetéséhez vezetne, ami a háború utáni nehéz helyzetben a magyar kereskedelmi és pénzügyi élet összeomlását hozná el. (...) Úgy ítélték meg, hogy a győztesek előbb vagy utóbb képesek lesznek Magyarországot rákényszeríteni az aláírásra, és egy ilyen küzdelemben legyengült ország alkupozíciói csak tovább romlanak. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szomszédos államok mindegyikének további, a trianoni békén túlmenő területi igényei voltak hazánkkal szemben. (...) Összességében az aláírással szembeni ellenszegülés csak az ország nehezen helyreállított belső stabilitását sodorta volna veszélybe.”

Haza, a magasban

„Mára nagyjából konszenzus uralkodik az emlékezettel foglalkozó történészek, társadalomtudósok között a tekintetben, hogy egy történelmi esemény két-három nemzedék, azaz 60-80 év elteltével válik olyan aktussá, amelyet a társadalom többsége múltként kezel, és a történelem részének tekint. Ehhez képest a száz éve történt trianoni békeszerződés megítélése a magyar társadalomban a mai napig heves érzelmeket vált ki, és sok tekintetben része a közbeszédnek” – jegyezte meg egy cikkében Ablonczy Balázs.

Valóban: a Kárpátok karéjában, egykori, egységes országa területén jelenleg nyolc államban élő magyar nemzet a mai napig – ezt az elszenvedett, Európa történelmében a területei és népességbeli veszteség arányait tekintve példátlan esemény súlya alá is támasztja – részben jeleneként kezeli a történteket.

Eleink „A Kárpátoktul le az Adriáig”, egy hatalmas és erős országban élhettek, míg a jelen magyarjainak két hazájuk van: a „hivatalos” Magyarország vagy valamelyik utódállam, s a másik, a tágasabb, hiszen a magyar nemzet határai száz év múlva sem azonosak az ország határaival.

Az illyési „Haza, a magasban”  gondolat alapján a második világháborút követő, Trianont és a határon túli magyarság létezését szinte tabuként kezelő kommunista diktatúrák ellenére a Kárpátok között élő magyar nemzet részei továbbra is kapcsolatot tartottak és tartanak egymással. Az életmódok és kultúrák megismerése mellett az egykori, közös ország tudata tartja össze a szétszakított magyarságot, mely továbbra is a megkeresi és megtalálja ezeket a  kapcsolatokat a határon innen is túl.