Van, aki három hónapos kórházi kezelés után is küzd a koronavírus szövődményeivel

 

Folytatta riportsorozatát az M1, amelyben hétről-hétre olyanok mesélik el történetüket, akik már átestek a koronavírus-fertőzésen. Ezúttal egy 53 éves ápolónőt ismerhettek meg a nézők. Nagy Gergelyné mélyaltatás, több mint három hónapos kórházi kezelés és hosszú rehabilitáció után még mindig küzd a szövődményekkel.


Szakemberek szerint nemcsak a koronavírus-fertőzés kiszámíthatatlan, hanem a betegség utáni szövődmények kialakulásának kockázata és azok súlyossága is egyénenként változik.

Nagy Gergelyné Hajnalkánál lázzal és köhögéssel kezdődött, több mint három hónap kórházi kezelés és lassan egy éve tartó folyamatos rehabilitáció lett a vége. Még tavaly májusban, a járvány első hullámában kapta el a koronavírust, de a mai napi küzd a betegség szövődményeivel. Az 53 éves ápolónő cukor- és pajzsmirigybetegként fertőződött meg.

„Biztos, hogy nagyon sokat segített az alapbetegség abban, hogy én ilyen mélységesen elkapjam ezt a Covid-féle vírust, igen, az immunrendszerem, ha azt megnézzük, az biztos, hogy azért padlón volt, annak ellenére, hogy soha nem éreztem. Tehát észrevétlenül mászott az emberbe bele” – kezdte Hajnalka.

Az 53 éves nőt az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetbe szállították.

Ekkor már olyan súlyos állapotban volt a tüdeje a fertőzés következtében, hogy azonnal lélegeztetőgépre került, majd műtüdő-kezelést kapott.

„Az volt, hogy elvisz a mentő, gyorsan rendbe tesznek, egy-két hét alatt meggyógyulok és jövök vissza a régi énemmel” – tette hozzá. Hajnalkát több mint két hónap után ébresztették fel a mélyaltatásból. A 68 nap folyamatos fekvés miatt izmai teljesen leépültek, nem tudott felkelni, a lélegeztetés miatt pedig beszélni sem.

„Ébredés után, ahogy megtapasztaltam azt, hogy mik vannak bennem és milyen képek vannak körülöttem, úgy tisztában voltam vele, hogy súlyos betegségen mentem keresztül, ahol a dolgozók nagyon-nagyon keményen megküzdöttek értem, hogy én itt életben maradjak” – közölte.

Hajnalkának nemcsak fizikailag volt nehéz a mélyaltatás utáni időszak.

A nő ugyanis az ébredés után szembesült azzal, hogy mennyi idő esett ki az életéből, hogy mennyi ideje volt kórházban és hogy mennyi ideig nem találkozhatott a családjával sem.

„Szépen folyamatosan adagolták, tehát hirtelen mindent nem mondtak el, bevonták a pszichológus segítségét is, és így ő általuk egyre fokozatosabban tudtam meg, hogy bizony nagyon-nagyon sok napot voltam távol” – jelentette ki.

Bár 105 nap után Hajnalka elhagyhatta az intenzív osztályt, hetekig, majd hónapokig tartó rehabilitáció és kezelések sora várt még rá.

„Kezdődött újból elölről az egész, újból kezdtem tolószéket használni, járókeretet, lábfejemelőt, amivel segítették a lábamat, mert mindkét lábamnál elment a láb emelése, tehát nem tudtam felemelni a lábamat és akkor szép fokozatosan, lassan, kicsinyenként kezdtem el tornázni, erősödni” – fogalmazott.

Hajnalkának többen is azt mondták, hogy

csodaszámba megy, ha valaki a hónapokig tartó mélyaltatás, műtüdő-kezelés és lélegeztetés után kikerül a kórházból.

„Csodának mondják, de én úgy gondolom, hogy a csoda az nem az enyém, hanem azoké, akik ezt létrehozták, akik segítettek abban, hogy meggyógyuljak, bármilyen úton, módon, célon ezt. Értem a Korányi kórház dolgozóira, értem a Kisbéri kórház dolgozóira, illetve a saját családomra elsősorban, illetve itt a közösségre, az ismerősökre, ismeretlenekre, akik mind segítettek, akár az irányított véradáson, de akár csak egy gondolatban vagy egy imával” – ismertette.

Hajnalka még több mint hét hónappal a gyógyulása után sem élhet teljes életet. Még mindig nehezére esik a járás és a mindennapi teendők elvégzése is – mindez pedig folyamatosan emlékezteti arra, hogy milyen kiszámíthatatlan a koronavírus.

„Lelkileg az nagyon sokáig meg is fog maradni szerintem, mert azért valahol mindig érezzük azt, hogy nem vagyunk tökéletesek, nem ugyanaz az életünk ami volt, és sürgetnénk minél előbb, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. Mindenképpen meg kell hogy találjam a biztonságot, főleg azért mert szeretnék visszamenni dolgozni, és én úgy gondolom, hogy ha az oltást megkapjuk, az legalábbis valamennyire biztos, hogy biztonságot ad, ha másért nem, akkor legalább ezeket a szövődményeket nem kapjuk el olyan mélyen, olyan erősen. Tehát mindenképpen úgy gondolom, hogy az oltásnak azért itt nagyon nagy szerepe van”– mondta.