×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

„Utasításra közli velem, a németek megszállták az országot”

 

„Magyarország címerét két lebegő angyal tartja. Már csak e két angyalban bízom. Igaz, ez nem csekélység” – írta a német megszállás első napjaiban Márai Sándor. A náci Harmadik Birodalom erői 1944. március 19-én megszállták a Magyar Királyságot. Mivel az egyik szélsőséges diktatúrát a másik, a Szovjetunió megszállása követte, hazánk e napon 46 évre elveszítette a függetlenségét.

„Alkonyatkor érünk be egy parasztszekérrel, poggyászainkkal, a falu végén egy lakatlan házba. Senki nem vár; a tulajdonosok elutaztak messzire. A fűtetlen házban kitört ablakok, jeges szobák fogadnak” – olvashatjuk a családjával a megszálló erők elől a fővárosból Leányfalura menekülő Márai híres Naplójában, négy nappal azt követően, hogy 1944. március 19-én a Margarethe hadművelet keretében a Wehrmacht erői megszállták a mindaddig területileg és katonailag független Magyar Királyságot.

Német motoros alakulat a Halászbástyánál Magyarország német megszállásakor. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen, a reprodukció 1975. április 8-án készült
(Fotó: Nemzeti Fotó/Reprodukció)

A vasárnapi hatalomátvételek évszázada

A magyar 20. század visszatérő eleme, hogy hazánknál aránytalanul nagyobb haderővel rendelkező, kényszerű szövetségesünk, amely rendszerint egy korabeli nagyhatalom, váratlanul, rajtaütés-szerűen, nagy katonai erővel megszállja hazánkat, és országunkra kényszeríti sajátos, az európai civilizációs normáktól rendre idegen társadalmi berendezkedését, illetve azonnal üldözni kezdi az értelmiséget.

A Magyarország elleni puccsok, megszállások a 20. században rendre a vasárnapi naphoz kötődnek: a hitleri Németország hadereje 1944. március 19-én, vasárnap hajnali 4 órakor szállta meg hazánkat. (A német megszállás áldozatainak emlékművét 2014. július 20-án, vasárnapra virradó éjjel állították fel a budapesti Szabadság téren.) A nyilas puccsra 1944. október 15-én, vasárnap délután került sor; a szovjet hadsereg 1956. november 4-én, vasárnap hajnali 4 óra 15 perckor indított katonai offenzívát a függetlenségéért küzdő Magyarország és annak fővárosa ellen.

A német megszálló hadsereg teherautói a Margit hídon (Fotó: Nemzeti Fotó/Reprodukció)

Az évszázad derekán kétszer is megismétlődik, s mindkét alkalommal kísértetiesen hasonló forgatókönyvvel, hogy egy kényszerű szövetséges indít Magyarországgal szemben offenzívát. Mind a Harmadik Birodalommal, mind a Szovjetunióval kötött szövetség kényszerpályát jelentett az országnak; s a történelem folyamán mindkét korabeli nagyhatalom, e szövetséges viszony létrejötte után évekkel, nagy létszámú katonai erőt mozgósított Magyarország ellen. A támadást megelőző (szombat) estén mindként nagyhatalom igyekezett az ország „erős emberét”, a katonai offenzíva sikerét leginkább veszélyeztető személyiséget – tárgyalás ürügyén – kivonni vagy semlegesíteni, mindkét esetben sikeresen. Hitler tárgyalni hívta Horthyt, aki utasítást adhatott volna a katonai ellenállásra (míg Moszkva részéről tárgyalni hívták a csapatkivonásról Maléter Pált, a forradalmi kormány honvédelmi miniszterét a szovjet légi támaszponttá alakított Tökölre).

A német megszállás idején német katonák sétálnak Budapesten, a Duna-korzón (Fotó: Nemzeti Fotótár/Reprodukció)

Az 1944. márciusi német megszállás jelentősége, hogy hosszú időre véget vetett Magyarország függetlenségének. „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk” – olvasható az alaptörvényben.

Az előzmények

Magyarország kormányzója, Horthy Miklós 1942. március 9-én a nyíltan angolbarát Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnökké, aki Bárdossy Lászlót követte a poszton. Az 1943. első negyedévi ismételt béketapogatózások felkeltették a brit kormánykörök érdeklődését. Anthony Eden külügyminiszter március 10-én külön emlékiratban foglalta össze az addig történteket (memorandummal zárva azt), és ezt elküldte Washingtonba, illetve Moszkvába. Az USA kételkedett a kilépési szándékokat illetően, a Szovjetunió pedig kizárólag az ellenzékkel való kapcsolatfelvételt tartotta elképzelhetőnek.

Kállay Miklós portréja (Fotó: Nemzeti Fotótár/Reprodukció)

A magyar kiugrási lehetőségek kereséseiről a német külügyminisztérium, az Abwehr és a Gestapo és más diplomaták révén már 1943 elejétől naprakész információkkal rendelkezett. Hitler ekkor már elsődleges fontosságúnak tartotta Magyarország földrajzi helyzetét a keleti front szempontjából. 1943. szeptember 30-án a vezérkar beterjesztette a Margarethe I fedőnevű tervet.

Horthy, bár 1944 februárjában Hitlernek írt levelében leszögezte, „el vagyok szánva arra, hogy a magyar határokat egy esetleges orosz invázió ellen minden rendelkezésre álló erővel és eszközzel megvédem”, a németek már nem bíztak a Kállay-kormányban, a titkosszolgálat folyamatosan jelentette a magyar külkapcsolati eredményeket (mindezek mellett január 10-én ifj. Horthy Miklós „kiugrási irodája” is megkezdte a működését), illetve a Kárpátok önálló magyar védelemre tett intézkedései is csak tetézték a németek gyanúját.

Február 26–27-e között Hitler találkozott Antonescu marsallal, aki biztosította őt lojalitása felől, illetve a román csapatok magyarországi részvételéről is beszéltek. Hitler megnyugodott, hogy Románia kitart, és a Románia megszállását jelentő Margarethe II-t nem kell végrehajtani.

A szövetségesek álhírét, miszerint Triesztben hamarosan partra szállnak, majd légi szállítású egységek érkeznek az országba, a magyar kormány is elhitte. Hitler március 12-én kiadott hadműveleti parancsa szerint a németek is komoly intézkedéseket tettek a balkáni térség biztosítására.

A Margarethe I végső változatának kidolgozására február 28-án adta ki a parancsot Hitler.

Nemzeti ünnepünk délutánján a salzburgi Klessheimben Hitler megbeszélést tartott Heinrich Himmlerrel és Ribbentrop külügyminiszterrel a Margarethe I-ről. Ezt követően Ribbentrop táviratozott Jagow budapesti német követnek, aki a díszelőadást követően a várban közölte Horthyval, hogy mivel a Führer meggyógyult, szívesen látná egy vezérkari tanácskozáson, ahol a magyar csapatok ügyeit is tisztáznák.

Horthyék március 18-án a Turán nevű különvonaton megérkeztek Salzburgba, ahonnan a delegáció – Csatay, Szombathelyi, Ghyczy, Fütterer – a klessheimi kastélyba érkezett. Az eredménytelen tárgyalások ideje alatt minden külvilági kommunikációtól elzárták a magyar küldöttséget, ezzel a németek elérték, hogy a bevonulás napján az ne tudja ellenállásra felszólítani a magyar csapatokat. Hitler 17.00-kor kiadta a végrehajtási parancsot, és 22.00-kor, 5 órával a megindulás után a német csapatok megkezdték a kirakodást a „trójai falóként” kódolt (Trojanisches Pferd) hadművelet által meghatározott főbb magyarországi vasúti csomópontokon (Bicske, Ceglédbercel).

Március 19-én éjfél és éjjel két óra között a Sándor-palotában ülésező politikai és katonai vezetőknek kézbesítette Szentmiklóssy külügyminiszter-helyettes Ghyczy Jenő külügyminiszter által küldött táviratát, amely az előzetes megbeszélések alapján egyértelművé tette számukra a német megszállás kezdetét. Az okkupálás kisebb ellenállásoktól eltekintve sikeresen zajlott le.

Akik fegyverrel fogadták a németeket

Az újvidéki Duna-hídon félórás tűzharc alakult ki, amelyben 28 német katona és egy magyar honvéd esett el. Ellenállásról tettek jelentést Sopronból, Győrből, Székesfehérvárról és a budaörsi repülőtérről. A budai Várban a tűzharcnak is voltak áldozatai. A német hadsereg összesen mintegy ötven, a magyar mintegy tíz katonát vesztett. Több visszaemlékezés szerint a németeket virágesővel fogadták egyes települések német etnikumú lakosai.

A Budapestet elfoglaló német erők már a megszállás első óráiban tömegesen kezdték meg a magyar értelmiségiek őrizetbe vételét. Vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre budai lakására is kivonultak Gestapo emberei, hogy a németellenes politikus, újságírót letartóztassák. Bajcsy-Zsilinszky fegyverrel szállt szembe a rátörő németekkel, akik rövid tűzharcban megsebesítették, majd letartóztatták és elhurcolták.

A megszálló erők

A végleges műveleti tervben a hadművelet végrehajtására négy hadseregcsoportot szerveztek. A megszállásban részt vett német katonai, rendőri és repülő erőket legfeljebb százezer főre lehetett becsülni.

A XXII. hegyi hadtest a dél-magyarországi térségbe az elfoglalt Szerbia felől hatolt be három harccsoportjával. Március 19-én, az első napon biztosítaniuk kellett a Stettner-harccsoport számára több hidat: az eszéki Dráva-hidat, majd a bajai és a dunaföldvári Duna-hidakat.

A LXIX. különleges hadtestnek Horvátországból, délnyugati irányból kellett behatolnia az ország területére, és a Dráva-hidak biztosítása volt a fő műveleti célja két harccsoportjának.

A LVIII. tartalék páncéloshadtest északnyugati irányban, Ausztriából (Bécs térségéből) előretörő hadtest volt a legerősebb kötelék. Két harccsoportra bontották: a páncélos tankhadosztály (Panzer Lehr) Brucknál lépte át a határt és Győrön áthaladva Budapest felé tartott.

A LXXVIII. különleges hadtest északi irányból hatolt be magyar területekre. Mivel a szlovák kormányt a németek nem tájékoztatták a Margarethe-ről, ezért a hadtest nem kezdhette meg reggel 4.00-kor az áthaladást, mivel át kellett volna haladnia egész Szlovákián. Ezért meg kellett várniuk a 12.00-s biztonsági időt (a többi hadtest gyors sikerei érdekében), így csak a délutáni órákban tudtak behatolni Magyarországra. A hadtest alakulatai Rozsnyó és Kassa városokon át haladtak Miskolc ipari területei felé. A hadtest főereje elfoglalta Budapest keleti területeit, és ellenőrzése alá vont, illetve meggátolt minden keleti irányú közúti és vasúti mozgást.

Horthy március 19-én összehívta a koronatanácsot. Beszámolt klessheimi tárgyalásairól, majd bejelentette, hogy elfogadta Kállay Miklós miniszterelnök lemondását. Kállay elutasította, hogy az új kormány megalakulásáig ügyvezető kormányfőként funkcionáljon, de az ország érdekeire hivatkozva felszólította Horthyt, maradjon hivatalában, ugyanakkor azt javasolta neki, hogy függetlenül a Hitlernek tett ígéretétől, ne írjon alá semmit, s vonuljon vissza az államügyek vitelétől. Horthy ezt ebben a formában nem fogadta meg.

Őrizetben a polgári Magyarország

A hadműveletet követő hétfői napon, március 20-án Kállay a török követségre menekült, ahonnan november közepén távozott, amikor a szovjet csapatok már a Duna vonalára zárkóztak fel. Miután elhagyta a követséget, letartóztatták, majd a mauthauseni koncentrációs táborba, később Dachauba szállították.

A Gestapo kész listákkal érkezett. Azonnal megkezdődtek a Horthy által önkényesnek minősített, de a magyar hivatalos szervek által nem akadályozott letartóztatások. A németek őrizetbe vették többek között Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, a kisgazda Nagy Ferencet, a szociáldemokrata Peyer Károlyt, több arisztokratát, így gróf Sigray Ödönt, gróf Szapáry Gyulát, Gratz Gusztávot, zsidó származású nagytőkéseket, például Chorin Ferencet, továbbá a királyi olasz misszió tagjait, több lengyel vezetőt, s másokat. Mielőtt a németek irodájába érkeztek volna, a miniszterelnök, illetve környezete többeket maga riasztott telefonon.

Gróf Bethlen István miniszterelnök (Fotó: Nemzeti Fotótár/ Reprodukció)

Bethlen István, az angolszász orientáltságú, a zsidótörvényeket ellenző, Nyugat-barát politikus a budai alagútrendszeren át szökött meg a letartóztatás elől. (1944 decemberében az oroszok elfogták, 1945 áprilisban a Szovjetunióba vitték. Moszkvában, a Butirszkaja börtön kórházában halt meg szívbénulásban 1946. október 5-én.)

A hajtóvadászat azon politikusok és értelmiségiek (pl. újságírók) ellen folyt, akik németellenességükről voltak ismertek. A cenzúra bevezetésével számos lap került betiltásra (pl. Népszava, Magyar Nemzet), szerkesztőiket gyakran kivégezték vagy koncentrációs táborokba vitték.

Fokozatosan szigorították a zsidóságra vonatkozó törvényeket, a Magyarországra érkező Adolf Eichmann vezetésével pedig megkezdték a zsidókérdés végső megoldásának előkészületeit (Magyarország, egyedüli német szövetségesként, ezt korábban nem volt hajlandó megtenni). Az ország teljhatalmú biztosa Edmund Veesenmayer lett, aki Kállayék helyett egy Sztójay Döme volt berlini követ által vezetett kormányt állított az ország élére.

Március 19-e után fokozódott az ország kirablása is, Németország hadikölcsön címén szinte korlátozás nélkül szállította el a számára szükséges élelmiszert és nyersanyagokat.

Írók illegalitásban

Jellemző a korabeli Európában a béke szigetének számító Magyar Királyság (az ide menekült és befogadott lengyelek hatalmas tömegei mellett több náció, például franciák is éltek itt, más országokból zsidók is menekültek a viszonylagos biztonságot jelentő Magyarországra) kataklizmaszerű összeomlására, hogy szinte valamennyi jeles írónknak, politikusunknak, közéleti személyiségnek is menekülnie kellett lakásából. Nemcsak nekik: Budapesten például sokan, mint a visszaemlékezésekből kiderült, a budai erdőkbe menekültek az első éjjelen.

A fent idézett Márai mellett Illyés Gyula és Németh László is azonnal elhagyni kényszerült családostól a fővárost; emlékirataikból kiderül, milyen körülmények között.

Illyés Gyula a következőket jegyezte fel: „A német megszállás napján, 1944. március 19-én délben, annak a szemlőhegyi családi háznak a kapuján, ahol ma is lakom, becsöngetett M. Gy. barátom. A szomszéd utcában lakott. Azzal jött, hogy miként őt, félős, hogy a németek engem is keresni fognak. Tanácsos tehát nem otthon töltenünk legalábbis a most következő hetet. Irattáskáját föllebbentve mutatta, hogy ő – irományait összecsomagolván – már megy is el hazulról.”

Németh László szintén távozott lakásából, így futott össze Illyés Gyulával: „ (…) jó sötét volt már, amikor a Törökvész úti kereszttől a homályban derengő kockaház felé kezdtem mereszteni a szemem; az ugyanis, hogy Nagy Istvánék akasztófával fenyegettek, egyáltalában nem volt biztosíték, hogy a németek vagy az uralomra került nyilasok (mert biztosra vettem, hogy ők kerülnek uralomra) meg ne emlékezzenek 1940-41-es szerepemről. A homály akkor bukta elém Illyést. Én a bal oldali járdán mentem, ő szembe, gondokba merülten, a széles út túlfelén. Illyés nyilván nem szokott erre sétálgatni, főként ilyen napon, s ilyen késő este. Ha szembejön, engem keresett. – Persze, ő még nagyobb gondban lehetett, mint én. – Gyula? – szóltam rá. – Laci, te vagy az? – meresztette arra ő is a szemét. Elmondta, hogy nem tud semmit, el van vágva a világtól. (…) Hívtam vissza, hogy jöjjön hozzánk. A ház magasában azonban: — Gyerünk tovább — súgta hirtelen oda; két fiatalember ácsorgott a vaskapunál, s a ház kivilágított ablakát figyelte. (…) Hívott, hogy menjünk mi is a Nyugatiba: az egész család ott találkozik. (…) Az erősen elsötétített Nyugati kék papírjai mögött már ott volt az egész család; a szabadság fölötti örömüket a riadalom izgalmával leplező diákok is. A városból azonban nem volt olyan könnyű kikeveredni. Ezen az estén száz és száz házban folyt le olyanféle tanakodás, mint köztem és Illyés közt – s emberek ezrei húzódtak a vidék vagy jobb híján a budai erdők felé. A pályaudvarokon mindenkit igazoltattak, s az olyan vonatoknál, mint a miénk, csak a helyiérdekű járatok bérlete vagy a kintlakás igazolása ment fel a gyanú alól.”

Az elsők között kereste a Gestapo Kovács Imre parasztpárti politikust, népi írót, akinek később, a koalíciós időszak vége felé, Rákosiék és az ÁVO elől is menekülnie kellett. Csak akkor, 1947-ben hagyta el Magyarországot. 1944-ben az országon belül lett bujdosó:

„Eldugott budai utcában laktam, a Sas-hegy alatt, nem gondoltam, hogy tudják a címem. Telefonhívás ébresztett, egy ismeretlen hang csak annyit mondott: utasításra közli velem, a németek megszállták az országot. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter alarmírozta azokat, akikről tudta, hogy bajba kerülhetnek, köztük engemet is. A félórás tűzharc Bajcsy-Zsilinszkyvel időnyerést jelentett: gyorsan felöltöztem, bementem a városba, hogy megnézzem, miként történik Budapest megszállása.” (Kovács Imre: Magyarország megszállása)

A Vár elleni, 2021-es német támadás

A német megszállás áldozatainak emlékművét, Párkányi Raab Péter alkotását 2014. július 20-án állították fel a budapesti Szabadság téren. A felállított szoborkompozíció azoknak az embereknek állít emléket, akiknek halála vagy meghurcoltatása Magyarország 1944-es német megszállásához köthető. Általánosabb értelemben az emlékmű „…arra hivatott, hogy kifejezze azt a fájdalmat és megpróbáltatást, amelyet szabadsága elvesztése miatt a magyar nemzet érzett és elszenvedett”.

Az emlékmű felállítását a Szabadság téren folyamatos tiltakozási akció előzte meg. Az építési területet körbevevő kordont a tüntetők esténként elbontották, arra tiltakozó feliratokat festettek.

A megszállást követő esztendő, különösen annak utolsó hónapjai, amikor a magyar fővárost „erőddé” nyilvánították a német erők, míg az ostromló szovjet hadsereg az épületeket nem kímélve rombolta a fővárost, s mindezt tetézték a szövetségesek gyakran szintén polgári célpontok ellen is irányuló légitámadásai, leírhatatlan pusztítást okoztak Budapesten. A rombolás mértékét jelzi, hogy csak most, több mint 75 év múltán kerül sor a budai Vár számos, gyakran földdel egyenlővé tett épületének rekonstruálására.

Az elmúlt hetekben éppen a német állami televízió, a Deutsche Welle készített egy olyan, meglehetősen tendenciózus riportfilmet a Vár rekonstruálási munkálatairól, amely – a filmben megszólaló V. Naszályi Márta jóvoltából – szélsőséges nacionalizmussal, „az 1944-es állapotok visszaállításával” vádolták a magyar kormány építkezéseit. Az adó azóta bocsánatot kért a riportfilm miatt.