A VERITAS Történetkutató Intézet vezetői és munkatársai úgy vélik, hogy nem szabad homályban maradnia a magyar múlt egyetlen fontos részletének sem. Ennek az elkötelezettségnek a jegyében igyekeznek a legjobb tudásunk szerint végezni a munkájukat, a jelenben és a jövőben egyaránt. Mottójuk amit a „Haza bölcse”, Deák Ferenc mondott 1848-ban: „…hazudni nem szabad”.
Négy évvel ezelőtt 2014 januárjában a kormány kormányrendelettel döntött a VERITAS Történetkutató Intézet létrehozásáról, azzal a kimondott céllal, hogy az elmúlt több mint másfél száz esztendő magyar történései kutatását újra- és átgondolva, harag és elfogultság nélkül forduljon a magyar nemzet történetében meghatározó jelentőségű, nem kevés vitát kiváltó – és feltehetően mindenki számára elfogadható konszenzusos eredményt soha nem hozó – események felé. A Híradó.hu a négy éve fennálló intézet eddigi munkájáról kérdezte prof., habil. Szakály Sándort, az MTA doktorát, egyetemi tanárt, főigazgatót.
Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója (MTI-fotó: Máthé Zoltán)
– Kikkel és miként indult az új intézet?
– 2014. január 2-a a VERITAS Történetkutató Intézet alapításának időpontja. Másfél, két hét múlva lépett be Prof. Dr. Marinovics Endre valamint dr. Dobos László – ő 2016 év végén nyugdíjba vonult –, akik főigazgató-helyettesek voltak. A titkárságvezető Meggyesi Csilla, Kovács Mónika személyi asszisztens – most már humán referens – , és utána jöttek sorra a történész kollégák, a munkatársak, akkor jött a gazdasági vezető. Felállt az intézet, aminek az első napjaiban személyemben egymagam voltam a kezdete. Mosolyogtam, amikor a 168 Órában Sándor Zsuzsanna körülbelül két vagy három hétre rá írt olyat, hogy nem tudja, hol van ez az intézet, felhívta a Miniszterelnökséget, információt gyűjtene, keresi a honlapot és nincs semmi.
– Ez elkedvetlenítette?
– Erről én akkor azt gondoltam, és most is azt gondolom, hogy egy újonnan alakult, a nulláról induló intézménytől még nem feltétlen kell elvárni, hogy saját honlapja, mélyebb múltja legyen az alapítást követően néhány hét múlva. Aztán egy-másfél év elmúltával, ahogy talpra álltunk már új feladatokat is kaptunk azzal, hogy levéltári, irattári anyagot vettünk át, amely az egykori kárpótlási kárrendezési hivatal iratanyaga. Közel tizennégy iratkilométer. Azzal az Intézet egy kutató, egy irattári és egy levéltári részre oszlott. Most mintegy negyvenen vagyunk az adminisztratív munkatársakkal együtt.
– Már a megalakulásuk kezdetén kaptak hideget-meleget. Miért?
– A kezdetektől folyamatosan támadták az intézetet és a személyemet is. Mára ezek a hangok elhalkultak. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy bizonyos csoportok érdekeit sértette az, hogy létrejött egy intézet, amelyik nem biztos, hogy pont ugyanabban a szellemiségben működik, mint amit más intézetek képviselnek. A szakmán belül a véleménymonopólium megtöréséről volt szó. Ez nem jelenti azt, hogy különféle kutatóintézetekkel, az Akadémiával nekünk ne lenne kapcsolatunk, vagy adott esetben ne lennénk szívélyes jó viszonyban egy-egy más nézeteket hangoztató kollégával. De vannak olyan munkatársak és vannak olyan kollégák, akiknek a VERITAS Történetkutó Intézet több mint szálka a szemükben.
– Zsigeri elutasításban volt részük?
– Többször elmeséltem már azt, ami velem akkoriban megtörtént. Tanulságképpen. Amikor megjelent a kormányrendelet a VERITAS Történetkutató Intézet megalapításáról, másnap reggel ott volt a számítógépemen, a leveleim között, hogy aláírást gyűjtenek, akik tiltakoznak a VERITAS Intézet létrejötte ellen. Értelemszerűen, akik a levelet küldték, nem tudhatták, hogy az új intézet kapcsán az én személyem is érintett, elvégre gyakorlatilag rám épült az egész. Számos alkalommal elmondtam, felkértek, pályáztam. Azt hogy más miért nem pályázott, nem tudhatom. Nyilván volt olyan, akinek a nevem felmerülésekor eleve elállt a szándékától.
Boross Péter volt miniszterelnök (MTI-fotó: Balogh Zoltán)
– Bántották a méltatlan támadások?
– Az ilyesmihez nem lehet hozzászokni, csak bizonyos idő után tudni kell elviselni. Megmondom mi bántott: nem az volt a lényeg, hogy milyen jó, hogy ez a kormány a történeti kutatásokra új intézményt hoz létre, és pénzt is ad ezekre a kutatásokra, hanem épp ellenkezőleg: azon lamentáltak az ellenérdekeltek, hogy milyen alapon jön létre egy intézet, amiről a velünk ellenszenvezők már jó előre rögtön tudni vélték, hogy ilyen meg olyan lesz.
– Az alapítók valószínűleg tudták, mekkora csalánosba nyúlnak egy modern korunk történelmével fogalakozó intézet létrehozásával.
– Amikor ez az intézet létrejött – nem titok –, Antall József néhai miniszterelnök munkatársainak egy része, közülük is Boross Péter egykori miniszterelnök kezdte szorgalmazni, hogy a kiegyezéstől az első szabadon választott kormány – az Antall-, majd a Boross-kabinet – működésével bezárólag kéne foglalkozni a történelemmel, hiszen a 19. század második fele és a rendszerváltoztatás utáni első kormány közötti évtizedekben nagyon sok olyan dolog van, amit újra át kellene gondolni. Egyikünk sem volt naiv. Sejtettük, milyen lesz a fogadtatás.
– Most hogy néz ki az Intézet?
– Az intézeti részben három kutatócsoport van. A dualizmus kori – a kiegyezéstől 1918-ig tartó időszakkal foglalkozik –, a második a Horthy-korszakot vizsgálja, 1918 és 1945 között, míg a harmadik szekció a háború utáni első szabadon választott kormányunk működésével bezárólag kutatja az adott időszakot. Minden kutatócsoporthoz öt-hat szakember tartozik, akiknek az átlag életkora 35 és 40 év körüli, leszámítva azt a néhány magamfajta három-négy idősebb történészt, aki szintén a VERITAS ügyét képviseli. Nemcsak hogy relatíve fiatal az intézetünkben dolgozók állománya, de vannak közöttük határon túli magyar történészek is.
– A kutatómunka mellett, van-e szerepük a magyar közelmúltat illető közvélekedés formálásában?
– Az csak természetes, hogy a kutatásainkkal párhuzamosan, azok tükrében a nyilvánosság előtt sem rejtjük el a véleményünket. Konferenciáink vannak, itthon és külföldön előadásokat tartanak az intézetben kutatók, rendszeresen publikálnak szakmai folyóiratokba. Büszke vagyok rá, hogy elég jelentős a publicisztikai tevékenységünk is, ami fontos, mert az emberek döntő többsége nem vaskos monográfiákat olvas. Inkább a napi- és hetilapokból tájékozódik. Noha túlnyomórészt az intézet értékrendjével azonos médiafelületen jelenünk meg, a kollégáim soha nem mondják azt, hogy a nagy nyilvánosság előtt nem ülnek le más szellemiségű szakemberrel vitatkozni.
– Mások is ugyanígy gondolkodnak? Eltűrik a szakmai ellenvéleményt?
– Sajnos nem mindig. Előfordult már, hogy amikor fiatal kollégám ment egy konferenciára, szóltak neki a szervezők, hogy nem akarnák kiírni, hogy ő a VERITAS munkatársa. Felhívtam a szervező intézmény vezetőjét és mondtam neki: „Ne haragudj, te tudsz erről? El tudod képzelni, hogy mi ilyesmire vetemednénk?” Nem tudott róla, menten el is határolódott a kirekesztő munkatársától. Itt tartunk. Ha félünk ellenvéleményt hallani valahonnét, valakitől, akkor az illetőt egyszerűen nem kell meghívni. Ámbár nagyon sajnálatosnak tartom az ilyen hozzáállást.
Kegyeleti séta a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapján (MTI-fotó: Kovács Tamás)
– Az önök részéről fontos lenne egyféle gesztus, „szakmai kéznyújtás” a más véleményt preferálók irányába?
– Hogyne. Hadd mondjak egy példát erre. Nem azért hogy legitimizáljuk magunkat: mi a Holokauszt Emlékközponttal is felvettük a kapcsolatot. Mi lett a reagálás? Az akkori vezetést, a kuratórium vezetőjét Haraszti Györgyöt – számunkra eléggé el nem ítélhető módon és eszközökkel – méltatlanul elkezdték támadni. Még a rabbiképzőben betöltött rektor-helyettesi állásáról is le kellett mondania, pedig egy nagy tudású emberről van szó. Ez számomra emberként és történészként, kutatóként is elfogadhatatlan. Ugyanis egy szakmát művelünk. Nem biztos, hogy mi ketten mindenben egyet tudunk érteni, de Harasztit korrekt szakembernek ismerem, akivel – horribile dictu – még konferenciát is együtt szerveztünk.
– Ezek szerint meglehetősen döcögős a szakma párbeszéde.
– Párbeszéd van, de vannak, akik ezt nem tudják elviselni. Fenntartom a véleményemet: azért, mert egy véleménymonopólium uralja a közgondolkodást. Megint csak a példa kedvéért említem. Jómagam is és a szakma nagyjai is, akik a magyar 2. hadsereg történetével foglalkozunk, számtalanszor leírtuk, elmondtuk már: a Donnál nem maradt ott 200 ezer katonánk. Erre jönnek széltében-hosszában a különböző rendű-ragú publicisták, politikusok – sajnos mindegyik oldalról megesik –, akik szajkózzák azt, amit a történetírás már százszor cáfolt. El kéne felejtenünk ezeket a régi kliséket.
– Egyetemes nemzetben gondolkodóként máshol is tevékenyek?
– Természetesen. Nemcsak Magyarországon, a határon túli magyarlakta részeken is igyekszünk küldetésünket teljesíteni. Királyhelmectől Újvidékig tartunk szakmai előadásokat, bejárjuk az elcsatolt nemzetrészeket. Legutóbb Erdélyből érkezett felkérés, ahol az 1918-as események kapcsán most arra az időszakra figyel a közvélemény. Kárpát-medence-szerte kísért a múlt. Bőven vannak még megválaszolatlan kérdések.
