Feinsilber Róbert, gyakori becenevén Róbert bácsi 1925 és 1930 közötti Budapesten osztott ételt a nyomorgóknak. A köznyelvben Apostolként elnevezett férfi a magyar jótékonyság mintaképe volt… míg le nem bukott.
1925 elején a főváros pénz hiányában megszüntette az addig tízezreket érintő ingyen ételosztást. A városházán ekkor megjelent egy alacsony, pocakos, kecskeszakállú, görbe lábú úr, hogy ő átvenné a szegények étkeztetését.
Feinsilber Róbert (Forrás: Wikipédia)
A külföldi vagyonnal rendelkező, török állampolgárként bemutatkozó Feinsilber Róbert „élete nagy céljaként” az emberiség megsegítését tűzte ki, melyet a gyakorlatban jótékonykodással, népkonyha üzemeltetésével kívánt megvalósítani. Sőt, teljes vagyonát hajlandó volt feláldozni, hogy még második fogást is kapjanak a szegények.
A később Róbert bácsiként emlegetett férfi a valamikori népkonyhák berendezését átvéve a Városligetben ütött tanyát egy kis bódéban. A jótékonykodás mellett egyúttal adományok gyűjtésére is engedélyt kapott a hatóságoktól. Az adakozni kívánó gazdagok pedig sorban álltak a bódé előtt. Róbert bácsi a pénzt összegyűjtvén a „munkaidő letelte után” visszatért az Erzsébet körúti négyszobás lakásába, esténként pedig előszeretettel töltötte idejét művészek, hírességek társaságában a környező kávéházakban.
Feinsilber Róbert, vagy ahogy mindenki ismerte, Róbert bácsi a húszas évek második felében ingyenkonyháján, a Kálvin téren, a Kálvária téren, a Haller téri szegénypiacon, és az Almássy téren osztott ingyenebédet az éhezőknek. A képen Róbert bácsi (az előtérben féloldalt) a Diana patika melletti ételosztáson (MTI Fotó: Reprodukció)
Róbert bácsit nemsokára mindenki ismerte Budapesten. A szegények Apostolnak becézték megmentőjüket, aki a Városligetben, a mai Kálvin téren és az Almássy téren etette a rászorulókat. Az ingyen konyhán élők hálából csapatostul álltak szolgálatába, és pár hónap múlva már négyszázan járták a főváros gazdag házait az adományok begyűjtése céljából. Róbert bácsi megkerülhetetlen szociális intézménnyé nőtte ki magát.
Ebéd egy népkonyhán (MTI Fotó: Haár Ferenc)
Megállapodott az éttermekkel és piaci árusokkal, hogy zárást követően megkapja az el nem adott, romlandó árut. Budapest három nagy laktanyájának moslékát is begyűjtötte, hogy megmelegítve, összeöntve másnap a szegények üres gyomrának szolgáljanak táplálékul.
A korabeli sajtó imádta őt, 1929-ben még az életrajza is megjelent. De azt soha senki nem firtatta, hogy miből tartja fenn magát és az ingyen konyhákat.
Az adományok egy része azonban soha nem jutott el a rászorulókhoz: a fél sertések a hentestől, a kofák által felajánlott zöldségfélék, gyümölcsök, a fűszeresek által küldött zsák lisztek szép sorban átvándoroltak más kereskedőkhöz vagy vendéglősökhöz, akik örömmel vásárolták meg a portékát jóval a piaci ára alatt. Az ügyes adok-veszek jól ment egy darabig, aztán a tisztességes emberek lassacskán mégis elkezdtek sugdolózni: ennek a Róbert bácsinak valahogy maga felé hajlik a keze. Egy kereskedő testvérpár még fel is jelentette őt, hogy uzsorakamatra adott hitelt számukra.
Forrás: ImagineBudapest
Ekkor „új vállalkozásba” kezdett: megalakította a „Az Öngyilkosokat Az Életnek Megmentő Irodát”, amely egyfajta ingyenes lelkisegély-szolgálatként működött. Tíz fiatalember foglalkozott a Turul-madárról lehozott vagy gyomormosáson átesett öngyilkosjelöltekkel. A hálás rokonság pedig bőkezűen honorálta szeretteik életben tartását.
A jótékonykodásból Róbert bácsi igencsak megszedte magát. A botrány során ugyanis kiderült, hogy hét nagy bérházat, 150-200 ezer aranykoronát, két családi házat mondhatott magáénak Budapesten, s körülbelül 150 ezer aranykorona értékű betétje volt Bécsben. Az évek során lányának, Londonba is küldött apanázst, amely majd’ egymillió pengőre rúgott.
Török állampolgárságára hivatkozva az eljárás megszűnt ellene, el nem ítélték, ellenben 1930-ban kiutasították az országból. A később Párizsban (vagy Bécsben) letelepedő, majd egy tébolydában, 92 évesen elhunyt öreg neve azonban még sokáig fogalom volt Pesten.
Bár jótékonykodása vitatható, neve sokáig fennmaradt és közmondás tárgyává is vált, ha valami lehetetlent kellett teljesíteni. „Nem vagyok én Róbert bácsi!” – hangzott a gúnyos megjegyzés.
A XIX. századi Budapesten az akkori arisztokrácia árnyékában több tízezreknek jutott nyomor és reménytelenség a mindennapjaikba. Az ImagineBudapest olyan tematikus sétát indított a fővárosban, amelyben a korabeli karitatív intézmények épületei mellett, megismerkedhetünk az igazi, önös érdekektől mentes jótékonykodók történeteivel is.
