Én fordítva vagyok begombolva - interjú Almási Évával

Ha engem valami igazán érdekel, akkor heves vagyok és szenvedélyes, viszont ha nem érdekel, akkor úgy vagyok vele, hogy miért ne lehetnék kedves?

Színészet, hegedű és pszichológia. Ady Endre, Szinetár Miklós és Hamlet. Szerelem és szenvedély, barátság és emlékezés, pánikbetegség és fatalizmus. A Nemzet Színészével beszélgettünk színházról, házasságról, múltról, jelenről és jövőről.

Nehéz örökséget kapott Almási Éva, aki már egy éve a Nemzet Színésze. Bár örül ennek a címnek, mégis kettősség van benne, hiszen jó barátnője, Psota Irén helyére választották. Talán a helyére szó, nem is a megfelelő jelző, mert mint mondja, az Irén által hagyott űrt senki sem töltheti be.

MTVA Fotó: Zih Zsolt

Almási Éva több mint 50 éve van a pályán. Rengeteg színpadi szerepbe bújt, számtalan játék- és tévéfilmben szerepelt, világhírű színésznőknek kölcsönözte a hangját. A színházban hol Eszter volt a Képzelt riportból, hol Grizabella a Macskákból, hol pedig Éva az Ember tragédiájából, de otthon „csak” egy joggingos nő, anya és nagymama. Lakásának falán nem lógnak színházi képek vagy kitüntetések, holott a családban mindenki színész. Férjével Balázsovits Lajossal, több mint 40 éve élnek együtt és lányuk Edit is színész lett.

Almási Éva Budapesten született, 1942. június 5.-én.

Éva az erkélyről kiabál nekem, „Gyere, nyitva a kapu!”. Bemegyek és az instrukcióit követve keresem az ajtót, ami felvezet a ház felső emeletére. Itt élnek a férjével, míg a ház alsó szintjén lányáék laknak. Miközben sétálok felfelé a lépcsőkön kutyaugatást hallok, felérek, ahol Angie fogad, akit Éváék egy menhelyről fogadtak be.

Érkezésemkor Éva éppen kávézott, engem is megkínál. Elmeséli, hogy már-már úgy érzi magát, mint a Hófehérke és a hét törpéből az egyik törpe, aki a poharát keresi. Mert Almási Éva is mindig ugyanabból a pohárból issza a kávét és bárhova is menjen, a kávéspohár vele van. „Képzeld, nyáron elmentünk a tengerhez, csak néhány fontos ruhadarabot vittem magammal és természetesen a poharam.”

-Kilencéves korodtól hegedültél és zenetagozatos gimnáziumba is jártál, aztán egy szerelem felnyitotta a szemed, hogy nem a zene irányába kell menned. Hogy jött a zene és miért pont hegedű?
-Nagyon jól és tisztán énekeltem egészen pici gyerekkorom óta, így anyámék gondolták, hogy zenével kellene foglalkoznom. Zongorára nem volt pénzünk és a lakásba se fért volna be. Így jött a hegedű… Aztán jött a szerelem, beleszerettem egy zongoristába, aki baromi tehetséges volt, én meg nem, így más pályát néztem…

-Érezted belül, hogy a hegedüléssel nem tudsz magasra jutni?
-Abszolút. A zeneiskolában is mindig alulteljesítettem, mert volt bennem egy rossz feszültség… Amikor felmegyek a színpadra, akkor is izgulok, de az más, az egy jó adrenalin, hogy megmutassam magam. Emlékszem a zeneiskolában, a vizsgákon annyira izgultam, hogy csupa izzadság volt a tenyerem… Anyám vart nekem egy ruhát, aminek a rejtett zsebébe hintőport tettem, hogy a hegedűn meg tudjam mutatni a fogásokat, de a hintőpor beleragadt a kezem redőibe és rosszabb lett a helyzet. Az ember érzi azt, hogy valami mennyire jó vagy éppen nem jó. Pici korom óta van egy normális önértékelésem. Ugyanúgy éreztem, hogy mikor értékeltek alul és mikor értékeltek felül a pályámon.

Budapest, 1973. február 26. Tahi Tóth László és Almási Éva színművészek jelenete a Vígszínház Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadásának próbáján. A darabot Marton László rendezte. MTI Fotó: Benkő Imre

-Érezted, hogy a Zeneakadémiára nem fogsz bejutni, így körbenéztél, hogy milyen akadémia van még, a színművészetire esett a választás. Az első körös felvételin ott volt Sulyok Mária és Szinetár Miklós, aki egyből felfigyelt rád és meghívott Polly szerepére a Koldusoperába.
- Igen, a felvételin benn volt Sulyok Mária és Szinetár Miklós. A Tetemre hívást mondtam, utána Ady Endre- Reinitz Béla: Őrizem a szemedet című sanzonját énekeltem. „Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet… Már vénülő szememmel őrizem a szemedet…” 18 éves voltam akkor, amikor az öregségről és elmúlásról énekeltem, de engem ez mindig érdekelt… Emlékszem, hegedűórára mentem Újpestre, álltam kinn a villamos peronján és az járt a fejemben, hogy meghalok. Azt gondoltam, olyan lesz a halál, mint egy utazás… Most is ezt gondolom. Mindig mindennek vége van. Az ember nem egyszer hal meg… Volt egy fura élményem, amikor rámentem az egyik nosztalgiacsatornára a televízióban. Egy fekete hajú, irtózatosan agresszív nő énekelt egy Villon balladát az öregségről és az elmúlásról. Néztem egy darabig, miközben az járt a fejemben, hogy Jézusom, hogy énekel ez a nő… Aztán jött a felismerés, ez én vagyok. Egy másodéves vizsgafelvétel volt, később kiderítettem, de egyszerűen nem ismertem magamra. Tudod, sokan mondják, hogy nézd meg milyen szép voltál fiatalon, de amikor visszanézem a képeket, én egy idegen nőt látok és azt érzem, hogy nekem ahhoz semmi közöm nincs.

Budapest, 1994. március 16. A Madách Színházban március 18-án mutatják be Schiller: Stuart Mária című színművét Kerényi Imre rendezésében. A képen: Almási Éva és Kelemen István. MTI Fotó: Ilovszky Béla

-Nem is szeretsz a múltra visszagondolni?
-Dehogynem. Szeretek és kell is visszagondolni, a szép dolgokra… 60 éves koromban leálltam, mert úgy gondolom, hogy az embernek néha le kell állnia és szembe kell néznie saját magával. Ez a leállás egy ösztönös döntés volt, bár van bennem tudatosság, én egy teljesen ösztönös nő vagyok… Azt vettem észre, hogy olyan lettem, mint a bányalovak, akiket már gyermekkoromban is sajnáltam. Volt, hogy az ágyamban sirattam ezeket a nehéz sorsú állatokat, akik csak mentek körbe-körbe és minden napjuk ugyanaz volt. Aztán felnőttként arra eszméltem, hogy ugyanolyan lettem, mint ők. Az élet ment, de én azt vettem észre, hogy körbe-körbe járok, és akkor azt mondtam, le kell állnom. Én húzom az igát, ha kell, de ha én egyszer megállok, akkor megmakacsolom magam és nincs az a helyzet, amiért megmozdulnék. Ez az egész életemben így volt. Akkor is, amikor elváltam színházaktól. Ha eljöttem egy színházból senki nem tudta meg, csak az utolsó pillanatban, mert nem jeleztem. Tudod, nekem van egy nagyon rossz tulajdonságom, nem tudok jelezni, és nem tudom elmondani, mi zavar vagy bánt.

- Gyűjtöd, gyűjtöd, mígnem felszínre tör?
-Amíg nem oldok meg valamit, addig képtelen vagyok beszélni róla. Ezért nehéz velem együtt létezni… Soha nem voltam olyan, hogy a világ elé tárjam a dolgaim… Mégis, ha visszagondolok, és tudtam volna jelezni a környezetemnek, ha bajom volt, akkor talán könnyebb lett volna. De az ember nem tud megváltozni, akar, de nem tud és talán nem is kell… Születtünk egy természettel, születtünk egy karmával, vagy nem tudom minek nevezzem, és azt vinni kell. Ahogy a Sirályban is van, „Tudd viselni a keresztedet, és higgy!”. Ez a mondat nekem borzasztóan tetszett, felvételiztem is vele egykor. Emiatt az egyetlen mondat miatt tanultam meg az egész monológot. Tudod, vannak mondatok, amit soha nem volt alkalmam elmondani a színpadon, mégis az életem fontos mondatai.

-Milyen fontos mondataid vannak?
- Például ez, vagy a pánikbetegségem idején egy részlet, a Hamlet monológból. “..Hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akarata nélkül. Ha most történik: nem ezután, ha nem ezután, úgy most történik, s ha most meg nem történik, eljő máskor:készen kell rá lenni… Ám legyen!!” Emlékszem, amikor mentem az alagútban a kocsival, dugó volt. Se előre, se hátra nem tudtam menni és egyedül voltam. Álltam az alagút közepén és előjött a pánikbetegség. Levert a víz, úgy éreztem elájulok. Akkor elkezdtem ismételgetni ezt a Hamlet monológot, mint egy mantrát. És egyszer csak kijutottam az alagútból.

- Még mindig előjön a pánikbetegség?
- Az elmúlt. Úgy 38 éves korom környékén jött ki, de akkoriban még nem is tudták, hogy az pánikbetegség. Nem szedtem rá semmit és különben is fatalista vagyok. Egy dologtól félek csak, pontosabban nem is félek tőle, hanem utálom, ez a kiszolgáltatottság. Ezt mindig is utáltam… Ezt nem a családra értem, mert van egy fantasztikus lányom és férjem. Mindig én vagyok a baj, nem más. Ha én napközben lefekszem, akkor világvége van itthon, tudják, hogy nagy baj van…

- A magánéletben zárkózottabb vagy, de a színpadon mennyire vagy nyitott?
- Magánemberként van bennem valami, amit nem tudok kinyitni, de a színpadon más a helyzet. Nemrégiben, ahogy festettünk kezembe kerültek a szövegkönyveim. Volt, ami tele volt írva mindenféle velős gondolattal és volt, amiben egy tollvonás nem volt. Az az érdekes, hogy azokra a szerepekre emlékszem igazán, ahol a szövegkönyvben nem volt semmi belefirkálva, mert ott, mintha egy csatornán lejöttek volna a szerephez szükséges érzetek. Amikor Erzsébetet játszottam a Stuart Máriában, én nem olvastam utána az életének, de emlékszem állandóan enni akartam és volt egy monológom, amikor azt kértem, legyen ott nekem egy VIII. Henrik kép. A próbán, a monológ közben egyszer csak elkezdtem ütni a képet. Később kiderült, hogy Erzsébetnek evésmániája volt és a lelkében örök konfliktus az apjával.

Budapest, 1985. december 1. Bubik István (Ottó), Almási Éva (Gertrudis) előtt térdel a Bánk bán című tv-film egy jelenetében. MTV Fotó: Baldóczy Csaba

-Hatott rád. Egyébként a szerepek mennyire hatottak Almási Évára?
-Ha 20 évvel ezelőtt kérdezed, azt mondom, semennyire. De most azt mondom, hatottak, bármennyire is azt gondoltam, hogy nem. Nem lehet úgy órákon át szerepet játszani, hogy az ne folyjék át a lelkeden. Én letettem, ahogy hazajöttem, Editkéztem, de a lelkem mélyén ott dolgozott a szerep. Tudod olyan ez, mint mikor bántás ér. Azokra se tudok reagálni, pedig nem vagyok egy érzékelten ember. A bántások olyanok nekem, mint mikor egy tűvel beleszúrnak az emberbe és kiégetik. Egy pici szúrás, szinte észre sem vesszük, mert erősek vagyunk, de azok a pici szúrások idővel heggé válnak. Valószínűleg ugyanígy voltam a szerepekkel… Szóval hatottak rám, bár alapvetően nem változtattak meg. Általában erős nőket játszottam és szerettem, mert az ember az erős nőben tudja megmutatni bátran a gyengeségét és a törékenységét. De egy dolgot fontos tudni. Az erős nő nem hajlik, hanem törik.

- Volt, hogy törtél?
- Nagyon sokszor. Nekem az az igazi veszteség, amikor a szeretteim elmennek. Ha dátumokat kérdezel, hogy mit, mikor játszottam, nem tudom, csak azt tudom, hogy az Edit és a férjem mikor született és azt, hogy mikor ment el az apám, az anyám és a testvérem… Nem tudom elveszíteni a szeretteimet. Veszíteni tudok, a tárgyakhoz sem kötődöm. Amikor kiraboltak minket, nem volt jó érzés, de a legborzasztóbb az volt, hogy elvitték az anyám hajtincsét is. A többi dolog, amit elvittek, nem érdekelt, az se érdekel, hogy milyen kocsival járok. Egy autónál a lényeg, hogy menjen és ne hagyjon cserben. Bár ezt gondolom, mégis mindig jól kijöttem a kocsijaimmal, jókat beszélgettem velük. Az utolsó autóm, egy korombéli pasi volt, azt gondoltam jóban vagyunk, de kiderült, hogy nem. Indultam valahová, és nem volt sehol… Hagyta magát ellopni, és aki hagyja magát ellopni, ahhoz nekem semmi közöm… De emlékszem, volt a férjemnek egy Fiatja, halál szerelmes volt a Lajosba, én akárhányszor beleültem leállt. Ezt hidd el nekem! Emlékszem, mennem kellett valahová, de az én kocsimmal gond volt, Lajos győzködésére elvittem a Fiatot. Elindultunk, mentünk néhány kilométert, majd kidurrant az egyik kereke, kicseréltem. Hazafelé jövet a másik kereke durrant ki, akkorát rúgtam abba a kocsiba…

- Tárgyakhoz nem kötődsz, emberekhez igen…
- Igen, és ezek az elmenetelek nagyon megviselnek. A hiányra nincs szó. Megtisztelő és nagy öröm a Nemzet Színészei közé tartozni, hisz nagyszerű kollégák választottak maguk közé, de ez egy nehéz örökség is, mert ha az embernek a barátja megy el, és az ő helyére kerül, abba nehéz belenyugodni. Éppen ezért már az első percben elhatároztam, hogy létrehozok egy alapítványt és egy díjat Psota Irén emlékére, hogy Irén emberi tisztessége és művészi sokoldalúsága tovább éljen. Hála az égnek a szakma és mindenki, akihez fordultam nagyszerűen fogadta az ötletet, nyitottak és segítőkészek voltak. Első szóra azt mondták, hogy természetesen támogatják. A díjat március 24-án fogják átadni, a Madách Színházban. A díjazott egy színésznő lesz, akinek a sokszínűsége és szakmai teljesítménye méltó Psota Irén örökségéhez. Azt hiszem, Irén biztosan látja majd, hogy mennyire szeretik őt.

Budapest, 1999. március 11. A Madách Kamaraszínházban március 13-án mutatták be a Psota estet Szirtes Tamás rendezésében. A képen: Kiss Mari, Psota Irén és Almási Éva. MTI Fotó: Ilovszky Béla

Szeretném, ha létrejönne egy művészi és szellemi híd a mai színészek és az egykori nagyok között. Én fantasztikus színészekkel játszottam, a Márkussal, a Sulyokkal, a Psotával, a Domján Edittel, a Gábor Miklóssal, fontos, hogy az ő értékeiket tovább örökítsük. Hídra és alapra mindig szükség van, mert építkezni csak biztos alapokra tudunk. Én ezt a saját tapasztalatomból is tudom. Nagyszerű tanárim voltak a főiskolán, de a trükköket, a figyelmet, a színpadi létezést azoktól tanultam meg, akikkel együtt játszottam. Ezt szeretném, de nekem annyi volt itt a szerepem, hogy ezt az alapítványt létrehoztam, és nem több.

- Játszottál a József Attilában, a Vígszínházban, Szolnokon, de a legtöbb időt, 18 évet a Madách Színházban. Azt mondtad, hogy az szerelem volt és a színház volt a második otthonod. Nehéz volt az elválás?
- Miután meghoztam a döntést nem, de addig nehéz volt és az utolsó napok is nehezek voltak. Be voltam rendezkedve a színházba, volt kispárnám, papucsom, dobozba gyűjtött nézői levelek… Azt, hogy jól tettem, vagy rosszul tettem, már mindegy is. Egy valamit viszont tudni kell, ahol az embert szeretik és elhagyja azt a helyet, azt előbb-utóbb visszakapja az élettől… Márpedig engem szerettek, mint kiderült. De akkor azt éreztem, hogy kihűlt körülöttem a levegő és magányos voltam. Én bírom a magányt, de egy színházba nem jó magányosnak lenni. Tudod, később aztán, amikor egy darabot próbáltunk azt mondta egy kollégám, hogy mennyire megváltoztam, milyen kedves lettem. Én fordítva vagyok begombolva… Ha engem valami igazán érdekel, akkor heves vagyok és szenvedélyes, viszont ha nem érdekel, akkor úgy vagyok vele, hogy miért ne lehetnék kedves?

- A magánéletben is ilyen szenvedélyes vagy?
- Akit szeretek azok irányában igen. A szűkebb családomért ölni tudnék és aki szereti őket, azokat én is szeretem. Ez néha baj is. Mert azt érzem, hogy nem illik már ekkora szenvedéllyel létezni. Ha az Editet, a Richárdot vagy a Lajost valaki bántja, nagyon indulatos tudok lenni. Az az érdekes, hogy magammal szemben, amikor engem bántottak, ezt az indulatot soha nem éreztem.

- Benned, hogy csapódott le, amikor bántottak?
- Amit mondtam neked, ezek úgy kiégettek belül. Igazi nagy bántásokra nem emlékszem. Nem azért, mert nem bántottak, csak soha nem engedtem, hogy úgy megbántsanak, mint amikor 16 éves voltam. Akkor nagyon szerelmes voltam egy fiúba, bármit kért tőlem, megtettem neki. Ha azt kérte volna, akkor a Dunának is mentem volna. Aztán ez a fiú elment külföldre… A fényképe az Oktogonnál ki volt téve, és én egy éven át jártam hozzá randevúzni, miközben vártam, hogy írjon. Nem írt… Én viszont írtam neki, amire válaszolt, nagyon durván. Megőriztem a levelét és nemrégiben a kezembe is került. Még most is kiver a víz, ha olvasom… Ezután mindig hagytam a lelkem mélyén egy kis zugot, ahova menekülhetek. Visszanézve, ez gyávaság volt, mert néha bele kell halni dolgokba… A színpadon viszont kimutattam minden érzést gátlástalanul.

MTVA Fotó: Zih Zsolt

-Több mint 40 év vagytok házasok a Lajossal, mi a jó házasság titka?
-A szabadság… A házasság egy véd- és dacszövetség, ahol vannak íratlan szabályok, azokat nem szabad elmondani vagy leírni, hanem meg kell érezni. Pontosan tudni kell azt is, hogy mikor kell odaállni a másik háta mögé és megtartani őt akkor, amikor eldől, és ennek működnie kell vica versa. Ha ezeket betartja az ember, működik. Ha nem tartja be, akkor el kell menni és nem szabad félni. Félelemből nem szabad egy rossz kapcsolatban sem benne maradni, mert annál rosszabb nem történhet egy emberrel, minthogy nem szeretik eléggé. És bizony tudni kell dicsérni is a másikat, mi Lajossal kölcsönösen elismerjük egymás munkásságát, azaz Lajos dicséri az én vasalásomat, én meg az ő főztjét.

- Mi az, amit másként csinálnál, ha újra kezdhetnéd?
- 18 évesen szerződtetett a Szinetár, a szüleim áldásukat adták, de apámnak volt egy kikötése. Az, hogy végezzem el a tanárképzőt, hegedűből. Ezt megígértem neki, aztán nem teljesítettem. Ezt bánom, meg kellett volna csinálnom. Ha elvégeztem volna, már rég nyitottam volna egy hegedűiskolát. Tudod mindig törekedtem arra, hogy több lábon álljak, a kiszolgáltatottságtól való tartás miatt… 30 éves lehettem, amikor pszichológia szakra felvételiztem az egyetemre. Nagyon érdekelt a pszichológia. Tisztességesen készültem, de nem vettek fel. Később kiderült, azért nem, mert nem gondolták komolyan, hogy én ezt tényleg akarom. Ismert színésznő voltam már akkor és úgy gondolták, csak viccelek. Pedig én halál komolyan gondoltam. Sajnálom, hogy ezt elengedtem…

- Richárd, az unokád már elmúlt 11 éves, milyen nagymama vagy? Elkényezteted?
- Nem hagyja magát. Hasonlít rám a természete, ezzel egy kicsit nehéz is szembenézni. De remekül elvagyunk kettesben. Tudod, azt veszem észre, hogy keresem a Richárd kegyeit. Egy csomó mindent, amit nem tanultam meg az életben, például, hogy hogyan kell a férfiakkal bánni, azt én most kőkeményen tanulom tőle. De én ezt élvezem…

- Végszóként mit üzennél, vagy mit kívánnál az embereknek?
- Nem tudok üzenni, csak remélni tudok. Bízom benne, hogy ez a világ Richárdnak és még az ő gyermekének is élhető lesz, vízzel és élelemmel. Ha kívánhatnék valamit az élettől, akkor ezt kívánnám. Nem a világbékét, bár az se lenne kutya!