Már nyugalom van bennem, kiadom magam - interjú Máthé Erzsivel

Boldog vagy? - Igen, bár inkább elégedett vagyok. Nincs bennem fájdalom, nincs bennem harag és nincs elégedetlenség sem. Csönd van bennem, olyan vagyok, mint egy sima, csöndes víztükör. Nem haragszom senkire. A színházban sok örömöm és sok bánatom is volt.

Utólag azt mondom, te jó isten, hogy bírtam ezt a 65 évet, ennyi izgalommal, ennyi tökéletességre való törekvéssel - erről is mesélt Máthé Erzsi, akinek egykor a színház volt az élete. De Casablanca és Gobbi Hilda is szóba került, csakúgy, mint a kabarék, a színpadi szerelmek és a magánélet is.

MTVA Fotó: Zih Zsolt

Délelőtt van, toporgok a hóban a budai ház kapujánál. Megpillantom a nevét, kicsit hezitálok, hisz mégiscsak a legtöbb időt megélt Nemzet Színésze vár rám. Nagy levegőt veszek, és csengetek. A kapu nyílni kezd, elindulok a ház felé. A művésznő segítője, Annuska a teraszon vár, int, hogy arra menjek. Ahogy belépek a tágas házba, rögtön meghallom Máthé Erzsi hangját.

A művésznő fiatalos lendülettel fogad, bemutatkozunk, majd rögtön betessékel a tágas nappaliba. Kéri, hogy üljek le, ahova csak akarok, a lényeg, hogy jól érezzem magam. Azt mondja, tegyem le a táskám nyugodtan a földre, babona ide vagy oda, ő mindig a padlókőre teszi le.

Lehuppanunk a kanapéra, egymással szemben. Szemléljük egymást. Mondja is, hogy most kicsit megnéz magának. Néhány másodperc után megkérdezi: „Őszintén, hogy nézek ki? 90-nek nézek ki?” Mire a válaszom, hogy nem, egyáltalán nem, 20 évet vígan letagadhatna. „Az sok, szerintem csak tíz évet” – mondja ő nevetve. Az én korom is megsaccolja, néhány évet ugyan tévedett, de szerencsére jó irányba.

Beszélgetni kezdünk magázódva, de Máthé Erzsi felajánlja, tegeződjünk, mert úgy mégiscsak közvetlenebb a hangulat. Örömmel elfogadom az ajánlatát és nagy megtiszteltetésnek érzem. A Nemzet Színészeit soroljuk felváltva a beszélgetés elején. Psota, Sinkovits, Bessenyei, Garas… Máthé Erzsi már 17 éve a Nemezt Színésznője, csakúgy, mint Berek Kati és Törőcsik Mari, de a kezdeti csapat többi tagja, akik a művésznő pályatársai és barátai voltak, már elhunytak, helyüket újak vették át.

Máthé Erzsi Budafokon született, 1927. május 16-án. 2000 óta a Nemzet Színésze.

- Mindig azt mondtad, hogy a színház az életed, a legcsodálatosabb szerelmed. Már öt éve, hogy nem játszol, hiányzik?

- A színház volt az életem, a mindenem, de letettem, magam mögött hagytam. Nem hiányzik, nem szoktam színházzal álmodni és nem szoktam visszagondolni. Furcsa érzés ez és egyben pokoli is. 65 évet játszottam, de a végén úgy éreztem, hogy üres lettem, elfáradtam benne… Mindig is lámpalázas voltam és erős volt bennem a megfelelési kényszer, sokat gyötrődtem és küzdöttem, ez elhasználta az idegrendszerem és tovább már nem akartam ezt a küzdelmet. Óriási volt bennem a megfelelési vágy, és csak magamat gyötörtem. Volt rendező, aki mondta, hogy Erzsike ne gyötörje magát, van ideje. De én már az első 5 percben, amikor megkaptam egy szerepet azon gondolkoztam, hogy megbirkózom-e a feladattal vagy sem. De hát 65 év, az 65 év, ennyit csak letettem. Amikor csináltam, a mindenem volt, az életem volt, a színházért éltem.

-Egyik napról a másikra lett vége?
- Nem. Azt kezdtem el érezni, hogy a színház, ami egykor a szenvedélyem volt, elveszítette szépségét, az ízét és elkezdett kőkemény munkává válni. Ebben a kőkemény munkában pedig elkezdtem elfáradni. Ráadásul a korosztályom kihalt: akikkel kezdtem a Katonában vagy meghaltak, vagy elmentek másik színházba, nem találtam a helyem, és a fiatalokkal sem mindig találtam meg a közös hangot.

-Játszottál a Vígszínházban, Pécsett, a Nemzetiben, a Katonában, tévében és rádióban, a Nemzet Színésze vagy, holott te a világ legjobb titkárnője akartál lenni.
- Kereskedelmi iskolát végeztem és titkárnő akartam lenni. El is helyezkedtem egy faárudában. Ott dolgoztam már 1945-ben, amikor a május elsejei műsorban felléptettek. Láthattak bennem valamit. Egy monológot adtam elő, én voltam Napóleon fia, a Sasfiók. Az előadás után a faáruda igazgatóasszonya azt mondta nekem: “Kislányom, menj el színésznőnek, tehetséges vagy, ne maradj itt gépelőnek!”.

Hirtelen telefon csörgése zavarja meg a beszélgetést. “Hozd ide kicsi anyám, kérlek” – mondja nekem, így elfutok a telefonért és odaadom a művésznőnek. „Szia Zsuzsikám, majd ha ráérsz, akkor gyere. Jó, Zsuzsikám. Szeretettel várlak!” –mondja, miközben türelmesen várok, hogy folytassuk.

- Szóval jelentkeztem a Színház-és Filmművészeti Főiskolára. A felvételin kirúgtak, de nem adtam fel, a titkárságon megkérdeztem, hogy hol lehet még színészetet tanulni. Az Országos Színészképző Iskolát ajánlották, elmentem. Egy Ady verset mondtam.„Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy” – szavaltam. Felvettek. Szenzációs, nagyon kiváló színész tanáraim voltak: Rátkai Márton, Lázár Mária, Ascher Oszkár, Várkonyi Zoltán. Ezek a nevek a mai fiataloknak már sajnos semmit nem mondanak, pedig kiváló színészek voltak. A vizsgaelőadásunk rendezője az akkor még nagyon fiatal Gobbi Hilda volt.

Rabette, Biedermann felesége szerepében Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók című színművében, melyet Marton Endre rendezésében mutatott be a Katona József Színház 1960. március 18-án (MTI Fotó: Keleti Éva)

Rabette, Biedermann felesége szerepében Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók című színművében, melyet Marton Endre rendezésében mutatott be a Katona József Színház 1960. március 18-án (MTI Fotó: Keleti Éva)

-Mit adtatok elő a vizsgaelőadáson?
- Gorkij csodálatos remekművét, az Éjjeli Menedékhelyet. Az előadás a Nemzeti Színházban volt, és az összes létező színház igazgatója ott volt. A vizsgaelőadás után szerződést ajánlottak a Vígszínházba, ez 1948-ban volt. Akkoriban három igazgatója volt a Vígnek, Tolnay Klári, Benkő Gyula és Somló István. Végül csak rövid ideig voltam a Vígszínházban, mert a színházak államosítását követően elosztották a színészeket, így Pécsre kerültem. Ott találkoztam Bessenyei Ferenccel és Kálmán Györggyel. Fiatalok voltak, és zsenik.

- Ha jól tudom Pécsen nem csak Bessenyei Ferenccel és Kálmán Györggyel hozott össze a sors, hanem Szendrő Józseffel is, aki a színház igazgatója volt, de idővel nem csak igazgató-színész kapcsolat alakult ki köztetek.
- Nem, Szendrő József lett az első férjem. Három vagy négy hónap ismeretség után elvett feleségül, pedig amikor Pécsre kerültem még volt egy udvarlóm, itt Pesten. De Szendrőnek tetszettem, és imponált a közeledése. Fiatal volt, rendkívül művelt, sikeres és jóvágású. Miért ne mentem volna hozzá? Szendrő József fedezte fel és segítette egyébként Hofi Gézát és Latinovits Zoltánt is.

Budapest, 1977. február 1. Máthé Erzsi színművész. MTI Fotó: Friedmann Endre

-Otthon, kettesben sokat beszélgettetek a színházról?
- Egyáltalán nem, ideje is alig volt. Szinte minden este a színházban voltunk, délelőtt meg próbáltunk, így ment ez, közben albérletben laktunk. Emlékszem, egyszer mentem be hozzá az igazgatói szobába kérni valamit, egyelten egyszer, de ő kivágta az ajtót és kifelé mutatott az ujjával.

-Délelőtt próba, este játék, hogy bírtátok ezt?
- Ez volt. És annak idején volt még a rádiózás és a tévézés is! Hogy bírtuk? Fiatalok voltunk, volt bennünk erő, energia és akarat. Utólag én is azt mondom, te jó isten, hogy bírtam ezt a 65 évet, ennyi izgalommal, ennyi tökéletességre való törekvéssel. De ez a hivatásunk volt, amit szerettünk.

-A tökéletességre törekedtél és sokszor kételkedtél is magadban. Mikor hitted el, hogy tehetséges vagy?
- Már gyerekként is volt bennem belső kényszer, hogy a tükör előtt előhívjak érzéseket. Ültem, álltam a tükör előtt és sírtam, zokogtam, nevettem vagy táncoltam egy zenére. Mindig játszottam valamit, de akkoriban nem is jutott eszembe, hogy színésznő legyek. Azért sem, mert egyszerű családból való voltam, elvált szülők gyereke. Aztán színésznő lettem. Emlékszem, amikor Gobbi Hilda azt mondta rám, hogy ’Ő, mindent el tud játszani!’. És valóban, voltam én minden, cseléd, királynő, szobalány, komika és parasztasszony is. Talán ez a tehetség, hogy minden szerepben megálltam a helyem. A pályafutásom alatt volt minden, bánat, csalódás, tragédia, öröm. Összegezve mindent, örülnöm kell és boldognak kell lennem.

-És boldog is vagy?
- Igen, bár inkább elégedett vagyok. Nincs bennem fájdalom, nincs bennem harag és nincs elégedetlenség sem. Csönd van bennem, olyan vagyok, mint egy sima, csöndes víztükör. Nem haragszom senkire. A színházban sok örömöm és sok bánatom is volt.

Sinkovits Imre Sas Béni szerepében és Máthé Erzsi Mara, Sas Béni felesége szerepében játszik Szakonyi Károly: Hongkongi paróka című darabjának főpróbáján, a Katona József Színházban, 1973. december 14-én. A mű bemutatóját Illés István rendezésében december 22-én tartották (MTI Fotó: Keleti Éva)

Sinkovits Imre Sas Béni szerepében és Máthé Erzsi Mara, Sas Béni felesége szerepében játszik Szakonyi Károly: Hongkongi paróka című darabjának főpróbáján, a Katona József Színházban, 1973. december 14-én. A mű bemutatóját Illés István rendezésében december 22-én tartották (MTI Fotó: Keleti Éva)

-Több örömöd volt a színházban, mint a magánéletedben?
- Mivel a magánéletem nem sikerült, ezért a színház lett az életem. A Szendrővel való kapcsolatom tönkrement, tudod született egy kisfiunk is, aki sajnos meghalt. Pécsett három évig éltünk együtt, de aztán Budapestre kerültünk, én a Nemzeti Színházba, ő pedig a vidéki színházakat igazgatta. Mindketten itt voltunk Pesten, házasok voltunk, de már nem is találkoztunk. Aztán évekkel később elváltunk. A második férjem egy magas pozícióban lévő mérnök lett. Feleségül vett, majd állást kapott Marokkóban, Casablancában.

-Úgy tudom, hogy követted őt Casablancába.
- Így van. Kértem egy év szabadságot a színháztól, amit meg is kaptam. Egy éven át az Atlanti-óceán partján éltem. Ez maga volt az őrjöngő csoda. Az örökké kék ég, a folyamatos napsütés, a narancsfák, a klíma. Én egy évet éltem kint, de a férjem végül hét évig maradt. Miután vissza kellett jönnie, tönkre is ment benne lelkileg és egészségileg is. Az itteni lehetőségei beszűkültek. A távolság pedig tönkretette a házasságunk. Ennyi idő alatt mindkettőnknél kialakultak szerelmek, barátságok. A találkozás már nem volt a régi.

- Egy év után te miért jöttél haza?
- Egyrészt csak annyi időre engedtek el, másrészt hála az istennek súgtak az ösztöneim. A férjem egyértelműen kijelentette, hogy nem jön haza. Kért, hogy maradjak kint, de nemet mondtam, mert volt egy megérzésem, ami azt mondta, hogy Erzsi, ne maradj kint… Már egy év után megszólaltak bennem ezek a női hangok. Bennem volt, hogy a színház kemény dolog, de ha kint maradnék, eljönne az idő, amikor engem ott egy teljesen más szerepkör várna… Rájöttem, hogy idővel nekem annyi lenne a szerepem, hogy van egy jó pozícióban lévő férjem, eltartott vagyok és el kell viselnem bizonyos dolgokat, szerelmeket, barátnőket. Ennek a szerepkörnek nem tudtam, nem is akartam alávetni magam, mert mindig önálló voltam.

Egy év után azt éreztem, hogy ez így kibírhatatlanul nehéz, mert közben több kapcsolat is szövődött. Akkor gyógyszert is szedtem. Soha előtte és utána nem, de akkor azt mondtam, hogy ezt én nem fogom bírni, én nem ez az ember vagyok. Túléltem, de tudtam, hogy ezt a helyzetet tovább nem tudom vállalni, mert ez nem én vagyok, ebbe belepusztulok.

Visszajöttem, csináltam az életem. Maradt a házasság, maradt a levelezés, maradt a telefon. Aztán hét év után visszajött a férjem. De nem tudta kiheverni azt, hogy a csodavilág elmúlt, belebetegedett, agyvérzést kapott és meghalt. Közben csináltam a színházat, az volt a menedék, a hivatás. A magánéletem nem sikerült.

- Miért nem vállaltál második gyereket?
- Ezen eltűnődtem én is. Az első gyermekem elhunyt, később a színház mellett már nem tudtam gyereket vállalni. Tudod, amikor én kezdtem a pályafutásom nagyon kevés színésznőnek volt gyermeke, mert ez nem fért bele az életünkbe. Egyedül éltem, a színháznak éltem, nem voltak meg a körülmények a gyerekvállaláshoz. Hogy ma, hogyan oldják meg a színésznők? Nem tudom.

Budapest, 2010. május 6. A Nemzet Színészei, Törőcsik Mari és Máthé Erzsi színművészek beszélgetnek. MTI Fotó: Kollányi Péter

-Jársz színházba?
- Egy főpróbára bementem Törőcsik Marival. Taxival mentem és járókerettel. A körülmények miatt azt mondtam, Erzsi ezt már ne vállald fel. Fárasztó, nem megy. Ha valakiért elmennék színházba az a Törőke (Törőcsik Mari), lenne, nagyon nagy színésznő, és persze Molnár Piroska. Nagyon nagy tehetség. Nagyon szeretem a művészetét, tud mindent, remek ember. Voltál már nála?

-Voltam.
- Nagyon okos nő, nagyon nagy karakter és nagyon mély dolgai vannak.

-Mivel telik egy napod? Olvasol?
-Igen drága, most épp egy Szuhay könyvet. (Kezébe veszi a könyvet és átadja nekem, a könyv hátoldalán ’régi’ színészek képei) Emlékszel ezekre az emberekre? Szendrő József, Feleki Kamill, Görbe János, Alfonzó (Markos József), Darvas Iván. Róluk olvasok. Hála Istennek szerencsés voltam, ismertem őket, játszhattam velük. Óriások voltak. Géniuszok. Játszottam fiatalokkal is, vannak kiváló színészek, de valahogy nekem a régiek a nagyok.

Budapest, 1960. december 6. Máthé Erzsi Éva és Bitskey Tibor Ádám szerepében Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának egyik jelenetében. MTI Fotó: Keleti Éva

- Szövődtek színpadi szerelmek?
- Volt színpadi szerelem, de ez amolyan plátói, titkos szerelem volt… Bitskey Tibor soha nem tudta meg ezt. Izgalmas, érdekes fiú volt, vonzó küllemmel és orgánummal.

- A tévénézők főként a kabarékból ismertek, szeretted a kabarékat?
- Imádtam. A Nemzeti Színházban sok drámát játszottunk és szerettem volna ebből kitörni. Bár volt a Nemzetiben olyan darab is, amiben volt humor is. Játszottam a Liliomfiban Camillát, a Bánk Bánban Gertrudist és voltunk Tábori Nórával parasztasszonyok is. Volt humorunk, ami egy adottság, így tudtunk kabarét is csinálni a nagy drámai szerepek mellett.

-Díjat alapítottál és alapítványt is létrehoztál. Mindig is ilyen segítőkész ember voltál?
- Igen, de ezzel nem akarok dicsekedni. Támogatom a fiatal és a vidéki színészeket. Tudom, hogy ez nem váltja meg a világot, de segíteni szeretnék nekik, mert nem törődnek velük. Óriási problémának tartom és érthetetlen számomra, hogy nagyon elhanyagolják a vidéki színházakat. Nem tudok Pécsről, nem tudok Debrecenről… Írnak róluk? Kritikák jelennek meg? A Story magazinban miért mindig ugyanazokat az embereket látom? Értem én, hogy celebek nélkül nem veszik meg a lapokat. Én is átnézem ezeket, Annuska elhozza, belelapozunk, elolvassuk. De vidéken is szenzációs színészek vannak, ez azonban senkit nem érdekel, csak az, hogy ki vezetett részegen vagy ki lépett félre.

-Szíveden viseled az emberek sorsát.
-Mindig is empatikus voltam az emberekkel, át tudtam érezni a fájdalmukat, a küzdelmüket. Pedig sokszor tartottak és féltek tőlem, keménynek gondoltak, de ez csak védekezés volt. Zárkózott ember vagyok. Ha találkoztam egy emberrel falat emeltem, ez a fal vagy leomlik, vagy nem. Veled nyitott vagyok. Már nyugalom van bennem, kiadom magam.

- Mire vágysz még?
- Egészségre. Én nagyon szeretek élni, májusi gyerek vagyok, nagyon várom a májust, szeretném a 90-et megélni. Szeretem az életet, nem csömörlöttem meg tőle.

-Jó lenne 120 évig élni?
- Oh, igen, van ez a sanzon. Minden fizikai fájdalom ellenére, szeretek élni. Nem mondtam egyszer sem, hogy Uram, most már fejezzük be, mert aludnék. Félek a haláltól. Szörnyű ez. Mi az, hogy elmenni? Van bennem egy félelem, egy tartás, ez idős korban már megvan az emberben. Csak még mindig akarok maradni. Élni akarok!