Elvéreztem ötször, de hatodszorra sikerült - Interjú Andorai Péterrel

A drámai szerepekkel hadilábon álltam, mert nem vagyok egy extrovertált pali, inkább befelé forduló. A büfében viszont érdekes módon nem, társaságban többnyire prímhegedűs voltam, de az is elmúlt, az édes ifjúság.

Ronald Reagan, bohém élet, pesti klubok. Radnóti Miklós, Bermuda-háromszög, Hamlet. Színház és filmek, sikerek és Oscar-díjátadó, örömök és gonoszkodások. Múlt és jelen, brutalitás kontra világbéke - a Nemzet Színészével beszélgettünk.

A Prima Primissima díjátadó másnapján kopogtatok Andorai Péter ajtaján. Fáradtan nyit ajtót, hajnalban feküdt le az elhúzódó ünnepség miatt. A kandalló fölött rögtön megpillantom a friss Prima díjat, amit kapott.

Beszélgetni kezdünk, egyből felajánlja, tegeződjünk, utálja a magázódást, a színházban a közvetlen hangvételhez szokott. Pontosabban, ahhoz szoktatták őt a nagy öregek, mint Sinkovits Imre, aki a magázódásnál jobban csak a művészurazást utálta. Ezt is megtudom Andorástól, sokan így hívják őt a szakmában.

Budapest, 2016. szeptember 26. A magyar színház- és filmművészet kategóriában Prima Primissima Díjra jelölt Andorai Péter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze budapesti otthonában 2016. szeptember 26-án. MTI Fotó: Czimbal Gyula

Andorai Péter Budapesten született, 1948. április 25-én. A Nemzet Színésze cím mellett számtalan díjjal jutalmazták munkáját. Több tucat színpadi szerep és megszámlálhatatlannak tűnő filmszerep fűződik a nevéhez.

- Mindig is színész akartál lenni?

- Nem, pontosabban az elején nem, aztán meg már más nem akartam lenni. Elég jól rajzoltam, általában portrékat. Karikatúrákat is készítettem, a tanáraim nem vették jó néven, de a diáktársaim igen. Szóval a képzőművészeti volt a cél, aztán kétirányúvá vált a dolog. A gimiben a rajztanár a képzőművészetire inspirált, míg a magyartanár a pódium felé hajtott. A kettő között billegtem. Aztán egy színházi előadás mindent eldöntött. Érettségi előtt voltam, amikor a Madách Színházba mentünk az osztállyal, a Hamletet néztük meg Gábor Miklóssal és ott történt valami. Utána döntöttem el, hogy ezt a pályát választom. Később már sodortak az események, a ’60-as, ’70-es években irodalmi csoportok tömkelege volt Budapesten és én teljesen rákattantam ezekre. Aztán nekirugaszkodtam a felvételinek, elvéreztem ötször, hatodszorra felvettek.

- Hogy volt erőd hatodszor is menni, ha előtte ötször elküldtek?
- Akkor már nagyon erős volt bennem a késztetés és tudtam, hogy semmi mást nem akarok csinálni. Tudtam, akárhogy is, ha kell tűzön-vízen át, de színész leszek. Hatodszorra már korengedéllyel mentem felvételizni, amit a minisztériumtól kellett kérnem, mert már elmúltam 24 éves.

- Jól tudom, hogy egy Radnóti eclogát szavaltál a hatodik nekifutásra, és a felvételin ott volt Fanni, Radnóti Miklós özvegye, aki elsírta magát?
- Ez ma már városi legendának tűnik, de akkor nagyon is konkrét volt. A megboldogult Montágh Imre húzott félre, és súgta meg, hogy így volt. Oh, Montágh Imrét imádtuk, nagyon nagy veszteség volt a halála a szakmának. Visszatérve Radnótira, harmadévesen el is játszhattam őt egy tévés vizsgafilmben, az Ikrek havában. Felkértek a filmre, mert sokak szerint hasonlítottam a költőre.

- Mi lett volna, ha nem vesznek fel?
- Nem történt volna semmi, mert akkor már egy éve segédszínész voltam Kecskeméten. Radó Vili bácsi a színház igazgatója ráérzett arra, hogy a színészet nekem való és azt mondta: „Péter, két-három év és főszerepet fogsz játszani”. A kecskeméti játék talán a legszebb epizódja volt a szakmai életemnek. Pestről Trokán Peti és Muskát Laci is jött, hárman mentünk le. Fiatalok voltunk és bohémok. De maga a színházi légkör is más volt, mint manapság. Vidék mindig is jobban vonzott, mint a főváros.

Budapest, 1986. szeptember 21. Andorai Péter vendégművész Nyikolaj Sztavrogin Vszevolodovics és Törőcsik Mari vendégművész Varvara Sztavrogina szerepében Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Ördögök című színművének próbáján a Vígszínházban. MTI Fotó: Ilovszky Béla

- Miben volt más a színház régen?
- A nagy színházi forradalmak idején, a ’70-es, ’80-as években úgy tartotta a színházi köznyelv, hogy van Pest és van a Bermuda-háromszög, ahol magas szinten művelik a műfajt. A Bermuda-háromszög Kaposvár, Kecskemét és Szolnok volt, hosszú évekig. Akkor a kritikusok és a nézők is lezarándokoltak vidékre. Vonaton, szekéren, vagy valakinek a Trabantjában, Zsigulijában 5-6 ember zsúfolódott be, hogy lássa az előadásokat. Ma már nincs ilyen, de van már több száz csatorna, és most mindenki oda kapcsol, ahova csak akar.

- Kritikákat olvastál, kíváncsi voltál rájuk?
- Fiatalon még igen. Emlékszem, amikor hajnalban a klubokban együtt olvastuk a kollégákkal a friss, ropogós kritikákat. Aztán ez is elmúlt. Ez a dolgok rendje, az állandó változás törvénye.

- A színház mellett rengeteg filmet is forgattál. Melyik áll hozzád közelebb?
- A film, mert intimebb eszközökkel dolgozik és sokszor intimebb környezetben, függetlenül a látványosabb jelenetektől. A filmben az ember úgy szólal meg a saját hangján, ahogyan mi most beszélgetünk, míg a színházban emelt hangon beszél, és ez a fajta színházi pátoszos előadásmód régen nem fért bele a stílusomba. Hosszú idő alatt és belső küzdelmek árán tanultam meg a hangerőt és hangszínt úgy felnyomni, hogy ne legyen fülsértő, de azért megmaradjon természetesnek és őszintének.

Szolnok 2001. szeptember 26. A szolnoki Szigligeti Színházban szeptember 28-án mutatják be Háy Gyula: Isten, császár, paraszt című színművét Csiszár Imre rendezésében. A képen: Andorai Péter. MTI Fotó: Barna Sándor

- Mi volt életed nagy szerepe?
- Soha nem vágytam egyetlen szerepre sem, de nem is válogattam. Általában, amit rám osztottak, az úgy klappolt, azonos volt az én belső karakteremmel. Amikor éreztem, hogy valami nem jó, akkor szóvá tettem, de öt ujjamon meg tudom számolni azokat a szerepeket, amit kényszernek éreztem.

- Volt olyan szerep, ami álmatlan éjszakákat okozott?
- Biztos, hogy volt. Főleg amiatt, hogy meg tudok-e birkózni a feladattal. Voltak szerepek, amelyeknél megkérdőjeleztem a saját határaimat és képességeimet. Azt, hogy vannak-e olyan hangi, fizikai adottságaim, amivel hitelesen meg tudom formálni az adott szerepet. A könnyű műfaj közelebb áll hozzám, azokban könnyebben fel tudok oldódni, de a véres drámai szerepek is megtaláltak, azokkal mindig nehezebben küzdöttem meg, mert le kell menni a mély tudatba, a szenvedélyekbe, az érzelmekbe. Ezek amúgy is jobban megterhelik a színészt. A drámai szerepekkel azért is hadilábon álltam, mert nem vagyok egy extrovertált pali, inkább befelé forduló. A büfében viszont érdekes módon nem, társaságban többnyire prímhegedűs voltam, de az is elmúlt, az édes ifjúság.

-A bohém élet?
-A bohém élet.

Budapest, 1992. október 5. Söptei Andrea Leni és Andorai Péter Karl Max szerepében Milan Uhde Örömhír című színművének próbáján. MTI Fotó: Ilovszky Béla

- Bomlottak utánad a nők?
- Magas, vékony és akkor még sikeres ember voltam, így persze. Szóval volt ilyen, de ezzel nem dicsekszik az ember.

- Két végén égetted a gyertyát?
- Mondhatni igen, de ráfoghatnám arra, hogy ez a szakma ilyen, és akkor ilyen idők jártak, meg akkor ilyen volt a légkör, mindenre rá lehet fogni, de ez is egy szakmai ártalom. A ’70-es ’80-as években megvoltak a jó kis pesti klubjaink, a Fészek, a Balettcipő, a Rátkay Klub. Ezekben mindig össze lehetett futni a színészkollégákkal. Hajnalig beszélgettünk mindenről, sportról, csajokról, teljesen hétköznapi dolgokról. Szóval ott ettünk, ittunk, örültünk vagy éppen gonoszkodtunk a másik bukásán, mert ez is benne volt a kalapban. Akkoriban többet és nyíltabban beszélgettünk az előadások után, de a rendszerváltás új terméke, az hogy mindenki bebújik egy álarc mögé és elkezd teljesen másképp működni, mint előtte.

- Nem tőled hallom először, hogy valami megváltozott, mert már alig beszélgetnek egymással a színészek.
- Ez így van és annak köszönhető, hogy átpolitizálták és túlpolitizálták a színházat, és mindez a kárára vált. Meggyőződésem, hogy a színháznak meg kellene maradni Thália templomának, ahol az emóció, az érzelmek és a lélek viszi a prímet, nem pedig a hideg, tiszta ész és logika. Élesen le kellene választani a kettőt.

Budapest, 1990. május 24. Rádiókabaré felvétele. Bán János, Egri Kati, Andorai Péter a Magyar Rádió 3-as stúdiójában. MTI Fotó: Hámor Szabolcs

- Mire gondolsz?
- A nagy klasszikus drámáknak is megvannak a maguk politikai dimenziói, de ebben a túlpolitizált színházi világban az lenne a lényeg, hogy megtalálják a helyes arányt. Ez nem mindig megy.

- 33 évesen kis híján Oscar-díjat kapott Szabó István filmje a Bizalom, amiben főszerepet játszottál. Hogyan emlékszel vissza arra, ami akkor, 1981-ben történt?
- Egy nagyon erős, életre szóló élmény volt, amit köszönök a sorsnak és Szabó Istvánnak, hogy játszhattam nála. Nemcsak maga az Oscar gála volt jó, hanem az, hogy a film világkarriert futott be. A közönség szerette. Komoly nemzetközi sikere után, az Oscar tulajdonképpen csak hab volt a tortán, bár nem kapta meg, de óriási esélyes volt. Emlékszem, egy nappal el is halasztották a díjátadót, mert akkor követtek el merényletet Ronald Reagan, amerikai elnök ellen.

- Egy évvel később a Mephisto viszont megkapta az Oscart. Prima díjjal is jutalmazták munkádat, nincs benned csalódottság, hogy végül a Prima Primissima díjat Marton László kapta?
- Egyáltalán nincs. Sőt, hálát adok istennek, hogy az eddigi munkáimat elismerték. Ezt nagyon őszintén mondom, nekem minden egyes apró siker ugyanakkora, mintha én kaptam volna a fődíjat. Belőlem hiányzik a szakmai irigység, én drukker vagyok.

- Érzékeny ember vagy…
- Annak kell legyek, ha ezt a szakmát választottam. Ez egyfajta belső utazásra is készteti az embert. A szív, az érzelem, a lélek aspektusából próbálom felépíteni a szerepeket, csak a legvégén jön a logika és a racionális érvelés.

-A szerepek formálnak téged?
- Nyilván, de nem tudatosan. Rengeteg szerep megformálása után az ember önmaga is változik, főleg az erkölcsi normák tekintetében és a lélek gazdagodásában. De ezt soha nem summáztam magamban, még korainak tartom. Lehet felőlem bárki jó színész, ha azt látom, hogy nem a szíve, csak az agya működik.

- Hiányzik a színház?
- Hiányzik, de most inkább a kispadról szemlélem a többieket.

- Drukker, kispad. Nagy sportrajongó vagy?
- Nem vagyok megszállott, csak figyelemmel követem a nagy sporteseményeket. De visszatérve a szakmára, várom, hogy a „rendező” beküldjön a pályára. Semmi nem történik véletlen. Azt gondolom, hogy a Teremtő pontosan tudja, mit, mikor és miért csinál. Azt hiszem, ebben is van rendszer, biztosan megvan az oka és az ideje, amikor egy látens betegség manifesztálódik, hogy az ember észbe kapjon.

MTI Fotó: Czimbal Gyula

- Hogy észbe kapj? Talán meguntad a színészetet?
- Dehogy. Amit szeretek, azt soha nem unom meg. Viszont éreztem már egyfajta fáradtságot és kiégettséget. Idő kellett, hogy újratöltődjek. Az embernek hagynia kell magának időt az egyedüllétre, hogy félrevonuljon és összegezze kicsit az életét. Ha van benne elég spiritusz és belső igény, hogy újra megmutassa magát, akkor elkezd működni a dolog és beindulnak a színészi reflexek. Az állóvíz mindig megmozdul, csak nem mindegy, hogy más dobja bele a kavicsot, vagy én.

- Nem is volt igazán állóvíz, hisz az elmúlt években is forgattál.
- Így van. Játszottam Szabó István Ajtó című filmjében és két Szász János filmben is, A nagy füzetben és a hamarosan bemutatandó Sóhajok hídjában. De vannak még terveim, így rajta vagyok a visszatérésen, lelkileg már készen állok, most a fizikai gyógyulásra koncentrálok. Ha a szakma látja, hogy újra egészséges és munkaképes vagyok, akkor az ígéretek szerint sok új feladat vár még rám.

- A szerepek előtt egyébként izgulsz vagy a rutinnal ez elmúlik?
- Aki fellépés előtt nem izgul, az civil a pályán. Egészséges izgalomról beszélek itt. A műfajnak van egy furcsa sajátossága, takarásban rettentően izgul az ember, de amikor belép a színpadra vagy a kamerák elé áll, akkor 180 fokos fordulat következik be és olyan érzés, mintha egy Seduxen és egy extasy bombát kapnék egyszerre.

- Egyszer azt mondtad, hogy „nagyon kell szeretni és tisztelni a közönséget, illetve magunkat a színpadon, mert akkor fognak szeretni minket”.
- Ez egy örök igazság.

- Te érzed a szeretetet?
- Az előadások végén vagy egy filmbemutató után ezt érzi és megérzi az ember.

- Ha egyetlen dolgon lehetne változtatni a múltadban, változtatnál valamit?
- Semmit, mert mindennek így kellett történnie. Nálam sokkal nagyobb rendezők rendezték el az életem.

- Mire vágysz még?
- Természetesen a „világbékére”. De komolyra fordítva a szót, azt látom, hogy az emberi természet egy tapodtat sem változott, sőt, talán brutálisabb és kifinomultabb, mint a történelmi időkben. Nekem elég lenne, ha béke, harmónia és rend lenne a világban. Ezzel kiegyeznék és remélem mindenki más is.