Nem hordott a tenyerén a sors – Interjú Molnár Piroskával

A színészet nem szerelem, hanem kőkemény munka. Tudod, már egyre nehezebb bemenni, feltenni, aztán lemosni a sminket. (...) Igazából abba is hagyhatnám a pályát, mert a 72. évemben vagyok. De akkor mit csináljak, üljek itthon és nézzem a tévét?

Szerepekről és álmatlan éjszakákról, férjekről és szeretőkről, fájdalmakról, örömökről, félelmekről és reményekről beszélgettünk a Nemzet Színészével, aki gyermekkora óta pontosan tudta, hogy színésznek született.

Csengetek a I. kerületi társasház bejáratánál. Az ajtó zúgni kezd, bemegyek és felmegyek a lépcsőn. A Nemzet Színésze 1969 óta él ebben a házban. Az ajtóban vár, köntösben. Ahogy meglát, elmondja, hogy semmi másra nem vágyik, csak egy pizsamás délutánra.

Ő Molnár Piroska, aki fiatalon versenyszerűen tornázott, megyei bajnok is volt talajtornában. Tanára, Pali bácsi szerint menő sportoló lehetett volna, csak az a hülye színészet elvette az eszét. De Piroskában soha nem volt egy cseppnyi kétely sem, amióta az eszét tudja, színész akart lenni. Így a közgazdasági technikumból egyenes út vezette őt a Színház-és Filmművészeti Főiskolára.

- Mindig is színész akartál lenni, de mégis, hogy jött a közgazdasági technikum?
- Én tudtam, éreztem, hogy színésznek születtem, de édesanyám kívánsága az volt, hogy legyen egy szakmám, amiből meg tudok élni. Drága édesanyám féltett a színészi pályától, bizonytalannak tartotta és nem tudta megítélni, hogy tehetséges vagyok-e, vagy egyáltalán, valóban színésznő leszek-e. Sajnos színpadon már soha nem láthatott, mert elhunyt, amikor elsőéves voltam.

- Honnan lehet azt tudni gyerekként, hogy színésznek születtél?
- Szerintem minden jó színész érzi és tudja, hogy színésznek születik. Ez nagyon hamar eldől.

Molnár Piroska. MTI Fotó: Kovács Attila

- Érezted, hogy színésznő leszel, de másoknak nem mondtad.
- Hangosan szinte soha nem mondtam ki, pontosabban egyszer, akkor meg kinevettek. Tudod, sokan azt gondolták, hogy a színésznők szőkék, kék szeműek és korona van a fejükön.

- Emlékszel még az első színpadi szerepedre? Mi volt az?
- Honnan tudjam már azt, 50 éve volt! – mondja nevetve. Amikor elvégeztem a főiskolát, Szegedre szerződtem és azt hiszem, egy Gáspár Mari-darabban játszottam, az Állam én vagyok, talán az volt a címe.

Molnár Piroska Ózdon született 1945. október 1-jén. A Nemzet Színésze 2011 óta.

- Szerintem nem lehet téged nem szeretni. Szerettek mindig?

- Hála Istennek igen, legalábbis úgy érzem. Bármelyik színházba is mentem, mindig jó kollégákat találtam, mindig befogadtak. A színészek valahogy megérzik egymás közt, hogy kivel lehet dolgozni. Ráállnak egymás hullámhosszára.

- Van olyan kolléga, akivel nagyon szeretsz együtt dolgozni?
- Nyilván vannak, de ezt nem jó nevesíteni. A legtöbb kollégával szeretek játszani, de olyan sincs, hogy valakivel nem. Mikor az ember színpadra lép, akkor el kell felejteni mindent. Úgy nem lehet próbálni vagy játszani, hogy az embernek az az érzése, nem kedvelem a másikat. Azt ki kell törölni. Lehet, hogy utána nem megyek el vele kávézni, de a színpadon a munka a legfontosabb.

MTI Fotó: Ilovszky Béla

- A kollégáid szeretnek, de mitől függ az, hogy a közönség kit szeret és kit nem?
- Ha az ember jól csinálja, amit csinál, akkor a közönség szereti és a lábai előtt hever. De ez is furcsa, mert lehet a közönség kedvence olyasvalaki, akit én nem tartok hatalmas színésznek. A közönség vagy szeret valakit, vagy nem, de nem biztos, hogy minőségi döntést hoz. Emlékszem Kulka János már hat éve Kaposváron volt, amikor a Szomszédokat forgatta. A színházzal szemben volt egy közért, ott jó kávét főztek, átjártunk oda. Egyik alkalommal, amikor kijöttünk a közértből, jött két rendőr, először majdnem elütöttek minket, majd kiszóltak a kocsiból Kulka Janinak, hogy „Doktor úr, maga mit keres itt”? Mire János a színházra mutatott és mondta, hogy itt játszom főszerepet már hat éve. Ennyi. Azok az emberek nem jártak színházba, de tévéztek. Mégis, ha az ember sok főszerepet játszik a színházban, azt gondolná, hogy onnan is ismerik. Én is, néha azt érzem, mintha egész életemben nem játszottam volna mást, mint a Bors nénit. Több mint 23 éve van műsoron, de folyton a Bors nénivel jönnek, holott nem erre leszek büszke a koporsóban.

- Mire lennél büszke?
- Arra vagyok büszke, ha van időm, vagy rávisz a lélek arra, hogy elmossak egy kávéscsészét. Én már nem szeretek semmi olyan munkát, ami a színészeten kívül van. Ha tehetem, nem csinálom meg, inkább fizetek érte.

-A színészetet akkor nem lehet megunni, az egy örök szerelem?
-A színészet nem szerelem, hanem kőkemény munka. Tudod, már egyre nehezebb bemenni, feltenni, aztán lemosni a sminket. Szóval ez nem hobbi, hanem súlyos munka, viszont, amikor az ember ott van a színpadon, mindent elfelejt. Úgy szoktuk mondani, hogy olyanok vagyunk, mint a cirkuszi ló, ha megfújják a trombitát, akkor táncolunk.

- A munka hosszú-hosszú ideig frissen tudja tartani az embert…
- Ezen sokat gondolkozom mostanában. Borzasztó, ebben a depressziós, korán sötétedős időben, hogy amikor mások mennek haza a munkából, én akkor kapom magam össze és megyek a színházba. Aztán arra gondolok, hogy egy csomó ember azért jön, mint én, csak nem a színpadra, hanem a nézőtérre. Nyavalygok-nyavalygok, de ha felment a függöny, akkor nyavalygásnak nincs helye. Ez a minimum. Meg hát igazából abba is hagyhatnám a pályát, mert a 72. évemben vagyok. De akkor mit csináljak, üljek itthon és nézzem a tévét? Jó persze, szeretek olvasni, zenét hallgatni, meg tulajdonképpen semmit tenni is nagyon jó dolog. Sőt, imádok színházba járni, amikor csak szabad estém van, megyek. Azt viszont biztos meg lehetne unni, hogy nem csinálok semmit, abba valószínűleg belebetegedne az ember, vagy hamarabb meghalna. Borzasztó ez a halál. Az ismeretségi körömből, szinte minden napra jut egy.

- A halálhírek folyamatosan szembesítik az embert az elmúlással, pedig erre utálunk gondolni.
- Egyrészt utálunk rá gondolni, másrészt így 70 fölött kis félelemmel is gondolok rá, nem azt mondom, hogy hol van az még. Sajnos tudjuk, hogy mi sem ússzuk meg, mert ez az élet rendje, de egyszerűen nem hisszük el. Emlékszem a legmegdöbbentőbb élményem gyerekkoromban az volt, amikor szembesültem vele, hogy én is meg fogok halni. Azt hittem, hogy jó, persze halnak meg emberek, de én biztosan nem fogok. Amikor felvilágosítottak, hogy mindenki meghal, az rettenetes volt. Aztán az ember ezt eltemeti magában. Most úgy érzem, hogy Istenem, adj még egy kis időt. A Bors néni a szerep szerint 80 éves, így azt gondolom, de szép lenne, ha én is megélném a 80-at.

- Hagyjuk most az elmúlást. Tudod, hogy több mint 60 filmet forgattál? Egyébként melyik áll hozzád közelebb, a film vagy a színház?
- Igen? Jézus, Mária! Ez meglepő. Azt tudom, hogy a színpadi szerepeim száma 200 fölött van, de a film meglepett, hogy ennyi.

- Melyik áll hozzád közelebb, a film vagy a színház?
- Nem tudok választani. A színházban hetekig próbál az ember egy előadást, van lehetőség a változtatásra, a megélésre, a film az egy pillanatnyi koncentráció, ami ráadásul utána nem is a saját kezemben van, hanem a rendezőében.

- Nincs olyan, hogy megunsz egy szerepet?
- Milyen pofátlanság lenne ez. A közönségre, aki ott ül a nézőtéren, nem tartozik, hogy én hányadszor játszom azt a szerepet, és az sem, hogy unom-e a szerepemet, mert ő súlyos pénzért megváltotta a jegyet.

- Voltak álmatlan éjszakáid egy szerep miatt?
- Minden szerep álmatlan éjszakákat okoz, és minden szerepbe egy kicsit belehal az ember. Még akkor is, ha századszor játssza. Egy szerep folyamatosan él, mindig lehet változtatni rajta és sokszor rácsodálkozom, hogy te jó ég, ezt miért így csináltam? Folyamatos rádöbbenéseim vannak, de ez frissen is tartja az embert, ráadásul örömet is okoz, mert jó érzés, hogy ismét rájöttem valamire. Mindig lehet változtatni, ez a színész szívére van bízva. Gondolj bele, hogy miért megy tönkre legtöbbször a színészeknek a szíve! Azért mert a teljes valójukat adják.

- Egy átlagembernek egyetlen élete van, egy színésznek van az igazi meg még vagy száz.
- Így van. Sok életet megélünk, és sok érzést hívunk elő magunkból. Régi jó tanárom, Pártos Géza, aki a színészmesterséget tanította nekem és a fél magyar színésztársadalomnak, mindig azt mondta, attól színész valaki, hogy minden emberi tulajdonság megvan benne, és éppen azt erősíti fel és hívja elő magából, amit a szerepe megkíván.

Jordán Tamás Nicomano és Molnár Piroska Sofronia szerepében a Karneválszínház Niccoló Machiavelli Clizia, a titokzatos szépség című előadásának főpróbáján Szombathelyen. MTI Fotó: Czika László

- Az életben egyszer voltál férjnél, de a filmekben, a színpadon hányszor is?
- Nagyon sokszor. Jordán Tamással és Koltai Robival mindig nevetünk azon, hogy hányszor voltak a férjeim vagy éppen a szeretőim színpadon. Egyszer összeszámoltuk, de már nem emlékszem.

- Sokféle karaktert játszottál.
- Hála az Istennek nagyon sokfélét. Soha nem skatulyáztak be egy-egy szerepkörbe. Nagy adomány, hogy az alkatomból fakadóan ezt meg lehetett tenni. Ráadásul, ahogy mentem előre, nem ritkultak a szerepeim, hanem szaporodtak. Végigettem az étlapot. Ezt is az egyik drága tanárom mondta: „Ne izguljon, magának végig kell ennie az étlapot, hogy megkapja a desszertet”.

-A Nemzet Színésze vagy 2011 óta, mit jelent neked ez?
-A legtöbbet ez jelenti, mert ezt a díjat a kollégák adják, és az, hogy maguk közé választottak, a legtöbbet ér. Az viszont borzasztó, hogy valakinek a halála után lép az ember a Nemzet Színészei közé.

- Ha bekapcsolod a tévét és meglátod magad, mi történik? Elkapcsolsz vagy nézegeted egy kicsit Molnár Piroskát?
- Mikor hogy. Van, amikor ott ragadok, főleg a régebbi felvételeknél és nézem, hogy milyen is voltam. Vagy azt mondom, hogy Jézus, Máriám! Vagy azt, hogy, jó ez a nő, nincs vele semmi baj.

-A Tháliában négy darabban játszol, emellett a Belvárosi Színházban, a Rózsavölgyi Szalonban és az Örkény Színházban is. Forgatsz is és szinkronizálsz. Hogy lehet ezt bírni?
-A szinkron nem az én világom már, ezért lemondtam az összeset, egyedül Kathy Bates maradt. Azt sem szívesen csinálom, de muszáj, mert a megrendelő az én hangomon kéri. Ma a szinkron olyan, mint a favágás, nincs idő próbára, rögtön felveszik. Harminc évvel ezelőtt láttuk a filmet egészében, most csak azt a minimális részt látja a színész, amihez a hangját adja.

- Több interjúban is munkamániásnak írtad le magad.
- Igen, mondjuk a legtöbb színész az. Az elfoglaltság jó, mert akkor nincs ideje töprengeni az embernek a saját életén. Legszívesebben már abbahagynám, de akkor meg az ember reggeltől estig hülyeségeken gondolkozik. Jobb, ha el van foglalva.

- Hogyan érzed, az élettől nehéz szerepet kaptál?
- Nem könnyűt, nem hordott a tenyerén a sors. Színészet szempontjából igen, de magánemberként nem.

- A szakmai sikerek tudnak kárpótolni az élet nehéz helyzeteivel szemben?
- Nem tudnak. Ha valakit rossz dolgok érnek az élete során, azt nehezen tudja kárpótolni bármi, de hát ezért csinálom, hogy ne gondoljak az életemre.

- Lehet, hogy attól lettél jó színész, hogy az életben kapott sok rosszat, mindig beépítetted a szerepeidbe és a néző érezte a hitelességet?
- Pontosan. Nem kívülről hívtam elő az érzelmeket, hanem magamon átszűrve adtam vissza őket. Kiadtam magamból, így nem nyomott a földbe sem. Annak idején azt tanultam, hogy a színésznek az előadás során fel kell használnia azt az érzést, ami éppen érte őt az életben. Ha beépíti ezt a szerepbe, kicsit magán is könnyít, és a szerep is dúsabb lesz. Aztán, ha lement a függöny, sírva fakadhat.

- Kicsit olyan a színház neked, mintha pszichológushoz mennél.
- Igen, egy színésznek nincs is szüksége pszichológusra. Mindig csodálkozom ezeken az újfajta divatokon, mint a családfakutatás, meg a házasság-tanácsadás. Megőrülnék, hogyha egy idegen ember arról beszélgetne velem, ami csak rám vagy két emberre tartozik. Simone Signoret francia színésznő mondta azt, hogy csak a fizikai bajoktól mentsen meg az Isten, a lelkiekkel majd én elbánok. Ezt tartom, én elbánok velük, nem kell hozzá pszichológus.

MTI Fotó: Kallos Bea

- Piroska, te úgy vagy zárkózott, hogy közben nyitott vagy…
- Igen, ez így van. Ha csak a primitív részét vesszük, nem szeretnék a Blikk címlapján tetszelegni. Nem tartozik senkire, hogy kihez mentem férjhez, vagy éppen mi történt.

- Ha változtatni lehetne valamin az életedben, mi lenne az?
- Nem szoktam ilyenen gondolkozni. Örkény Istvánnak van egy mondata: „amin nem lehet változtatni, amiatt nem érdemes panaszkodni”. Hiába akarnék én bármit, nem tudom újrakezdeni.

- Mire vágyik Molnár Piroska?
- Egy kis pizsamás napra, amikor nem kell menni sehova. Ma ötkor keltem és forgattam kilencig, aztán hazarohantam és utána 11-re elmentem a MASZK Országos Színészegyesület gyűlésére. Amióta megalakult, az etikai bizottság elnöke vagyok. Szomorúan láttam, hogy kevesen voltunk, sajnos, a mai fiatalokat nehezen lehet rávenni, hogy részt vegyenek közösségi dolgokban.

- Milyennek látod ma az embereket?
- Úgy látom, hogy mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, ritka az az ember, aki tud másokra is figyelni. Kopik az odafigyelés és mintha a pillanatnak élnének csak az emberek és mintha nem lenne jövőképük, vagy inkább nem akarnak a jövőre gondolni. A fiatalok is elvannak egymás között. Nekem szerencsém van azzal, hogy évek óta a színművészetin taníthatok, és így ismerem a különböző generációkat.

- Színpadi beszédet tanítasz. Hogy érzed, kölcsönös a szeretet a tanítványaiddal?
- Úgy érzem, szeretnek, és én is őket. Nagy élmény látni, hogy miből lesz a cserebogár. Rengeteg tehetség van. Nem vagyok egy szigorú tanár, de ez művészterület, ahol nem a számonkérésen van a hangsúly, hanem a tapasztalatok átadásán.

- Hogy tudjátok kiszűrni a tehetségeket a felvételin?
- Rafinált dolog ez és nem könnyű. Vannak a született, eredeti tehetségek, akik ha megszólalnak, lehet tudni, hogy színésznek születtek. De vannak a rejtőzködők. Hála az égnek a főiskolán a harmadik felvételit megelőzi egy tíznapos együttélés, és ez alkalmas rá, hogy kinyíljanak a rejtőzködők. Sokszor ezalatt az idő alatt derül ki, végtelen lehetőség van bennük. A rejtőzködő tehetségekre nagyon oda kell figyelni, mert könnyen elveszhetnek, így kell a jó szem, ami meglátja bennük a lehetőséget.

- Ha bármit mondhatnál, mi lenne az, amit üzennél az embereknek a jövőre?
- Annál szebbet nem tudok mondani, mint amit Nagy László költő üzent egyik utolsó interjújában. Vagyis üzenem az embereknek, hogyha lesz emberi arcuk, csókolom őket és üzenem nekik, hogy csak ennyit tehettem értük.