Túl kell jutni az abszurditáson, csak utána gyógyulhatunk meg

- Alaposan meglepett, amikor a bejáratnál le kellett vennem a cipőmet. Szétnézve, mindenütt szőnyegek, kényelmes bútorok, kellemes színek a falakon – mintha otthon ülnénk. Lényeges, hogy így néz ki a központ?
- Abszolút, ez nem egy cipős világ. Az a munka, ami itt folyik, akár egyéni konzultáció, akár csoportos program, nagyon meghitt, barátságos, nem távolságtartó, sokszor testi kontaktus is van benne, akkor a cipő már útban van. Remélem nem jelent gondot.

- Nem, dehogy. Csak nem szokványos. Ahogy a szomatodráma sem az. Miben más, mint a hasonló terápiák?
- Hasonlít a pszichodrámához a cselekvésorientáltságban, a szerepekben való gondolkodásban, a képzeletbeli „színpad” használatában és a belső világ kivetítésében. A szomatodráma másik gyökere a család- és rendszerállítás, amelyben hasonlóan nagy szerep jut az intuíciónak, a rejtélyes lelki „mező” működésének. A harmadik nagyobb forrás a szomato-pszichoterápia, vagyis testorientált pszichoterápia, amely a testen keresztül közelíti meg a lelki tényezőket. Maga a szomatodráma nem tartozik a pszichoterápiák közé, noha én pszichoterapeuta vagyok. Ismerem a pszichoterápia kereteit, ugyanakkor olyasmit szerettem volna alkotni, amely egyszerűbb és természetesebb, mint az előbb említett módszerek, emellett elég mély és hatékony, hogy akár a legkomolyabb betegségeket, lelkiállapotokat is jótékonyan befolyásolja. A szomatodrámában minden szabályt és keretet elengedünk, amire nincs feltétlenül szükség, hogy sok ember számára érthető és hozzáférhető módszer legyen.



- Külföldön sem voltak hasonló módszerek?
- A szomatodráma az én „találmányom”, de a megalkotása után találtam külföldön néhány hasonló módszert. A kapcsolatfelvétel után ugyanakkor kiderült, hogy Franciaországban, Amerikában, Brazíliában és Ausztráliában is máshogyan értelmezik, mint én. A szakmai kapcsolat megmaradt velük, de a szomatodráma itthon önállóan bontogatja szárnyait.

- Hogyan működik?
- Az elvi kiindulópontja az, hogy az emberi test érthető és feltárható módon tükrözi azt a tudatot, mely benne lakik. Ha viszont a kapcsolatot adottnak vesszük, akkor jön a kérdés: hogyan lehetne ezt tudatosítani, kommunikálni test és lélek között, azt feltárni, és gyógyító célokra használni. Ebből indul a gyakorlati rész, amely egy kiscsoportos, legfeljebb ötfős játék. A főszereplő megpróbálja megnevezni és szerepekbe helyezni a saját belső történéseit. A szerveit a játszótársai játsszák el.

- Valaki máj lesz, más meg epe? Sokak számára ez eléggé megfoghatatlan.
- Ezt nem kell mindenkinek elfogadnia, valaki teljesen máshogy gondolkodik. Mivel általában senki nem volt még epekő, vagy epehólyag, így először túl kell jutni ennek az abszurditásán, ezt belátom. Ez egy olyan játékos dolog, amelyet intellektuálisan, racionálisan nehéz megfogni, főleg annak, aki szereti a kézzelfogható dolgokat. Egy kis tanulással, másféle megközelítéssel azonban hamar meg szokott történni az átbillenés. A szomatodráma alapvetően a testből indul ki, testrészeket, testi folyamatokat jelenít meg, ám bármilyen lelki gond is kezelhető vele.

- Mi történik az átbillenés után?
- Meg szoktuk kérni a főszereplőt, hogy rendezze el a többieket, vagyis a testrészeit úgy, ahogy ő elképzeli – ez a „szubjektív anatómia”. Utána kivesszük őt egy kicsit, és a benti szereplők maguk kezdenek helyezkedni, keresgélni az érzések mentén, hogy mi mozgatja őket belül. A kép ilyenkor átalakul egy kicsit. Amikor belépünk a tudattalan világba, ahová a főszereplő nem tud magától behatolni, akkor tesszük meg azt a fontos ugrást, ami után valami olyasmi jelenik meg előtte, amit sosem gondolt volna, és feltárulnak a betegség és a lelki problémák másfajta dimenziói. Ezután elkezdődik a lelki, kapcsoltrendszeri és a testi világ egybevetülése. Amikor ez megtörténik, akkor értelmet nyer, hogy miről szólhat a betegség valójában.

- Miként következik be a gyógyulás?
- A játék diagnosztikus fázisa után következik a terápiás rész, amikor kiderül, mit is tehet maga a főszereplő a gyógyulásért. Ekkor lehet rendezgetni a szereplőket, kommunikálni velük, változtatni azon, ami nem jól működik. A főszereplőnek figyelnie kell, merre viszi őt a belső iránytűje, de nem kell kontrollálnia a dolgokat, sőt, egy ponton már nem is tudja. A szereplőket, a testrészeket ugyanis nem lehet egyszerűen odébb tenni, szavakkal kényszeríteni. A fő kérdés, hogy megtaláljuk-e azt a szeretetteli kapcsolatra épülő kommunikációt, amely keretei között feltárja a testrész, hogy mire van szüksége. Például egy térdfájásnál több pihenésre, vagy adott esetben több mozgásra. Ennek pont úgy megvan a nyelvezete, mint a gyermeksírásnak, de csak az érti, aki felépít egy meghitt kommunikációt a picivel. Az anya egy idő után megérti, miért sír a babája, intuitíve meg tudja különböztetni az álmost az éhes sírástól. Egy betegség annyira összetett, hogy ha valaki racionálisan próbálja feldolgozni, nem megy neki. Ilyenkor kell átlépni a mélyebb, vagy más megértési szintekre: az emocionálisra, az intuitívre, a testire. Erről szól a szomatodráma is.



- Tehát, ha jól értem, testi-lelki egyensúly nélkül nincs gyógyulás.
- Pontosan, ugyanakkor ez az egyik legnagyobb kihívás a civilizált ember számára. Ha nem tudjuk kezelni a gondjainkat, általában elfojtjuk, ami miatt kialakul egyfajta elidegenedés az ember és a teste között. Egy átlagos felnőtt embernek gyakran fogalma sincs arról, mit jelent egy-egy tünete, betegsége. Összezavarodik, mérges lesz tőle, tehetetlennek érzi magát, és elmegy egy szakértőhöz, akinél sokszor történnek jó dolgok, sokszor viszont nem. Ha az emberek kicsit több felelősséget vállalnának magukért, és elkezdenék a testükkel való kommunikációt, még azelőtt, hogy döntenének, milyen gyógymódot akarnak igénybe venni, az rendkívül hasznos lenne. Ezt tartom a küldetésemnek, ha használhatok ilyen nagy szót, erre ráébreszteni, megtanítani sokakat, amivel sok minden könnyebb lenne. Ha az emberek bejáratott kapcsolatban lennének a testükkel, akkor értő módon tudnák venni annak üzeneteit, és könnyebben meg is tudnák tenni a szükséges lépéseket.



- Érezhetően kihangsúlyozta a felelősségvállalást.
- Igen, bár tudom, hogy nagyon nehéz felelősséget vállalni a saját egészségügyi állapotunkért, ha nincsen ehhez eszköz a kezünkben. Az oktatási rendszer, a szocializációs minta nem tartalmazza, hogyan gyógyítsuk magunkat, a betegségek jelentős része teljesen tudattalanul zajlik, amiért megint nem tudunk felelősséget vállalni. Például egy daganat elindulásában van pszichés tényező, ezt sokan tudják, de csak kevesen, hogy mit kell tenni a kialakulása után. A felelősség felvállalását újra kell tanulni, aminek a kiindulópontja a kapcsolat felfedezése a tudat és a test között. Hány ember terheli az életét azzal, hogy ez a kapcsolat üres, hideg, utálattal teli, hány ember utasítja el magát, ha belenéz a tükörbe, és gyötri magát diétákkal – ez az önutálat járványa, ami központi egészségügyi problémává vált napjainkban. De minden mögött ott van a lelki tényező, az elhanyagolt test csak visszajelez a betegséggel. Pedig döbbenetesen intelligens, rendkívüli öngyógyító potenciállal rendelkezik. Éppen abban látom a jövő egészségügyi kérdését, hogy ki tudjuk-e ezt használni. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az önismeret, önmagunk elfogadása és az abból kinövő önszeretet jelenti ennek az alapját.

- Ha már itt tartunk. Milyen hatékonysággal történik gyógyulás a szomatodrámával?
- A gyógyulási folyamat továbbra is rejtély. Sok csodásnak tűnő gyógyulásnak voltam tanúja az elmúlt évek során. A legtöbb betegség megdöbbentően jól reagál a szeretetteli figyelemre, az „üzenet” megértésére. Persze, a gyógyulás egy tág fogalom. Úgy is lehet gyógyulni, hogy valakinek a fizikai tünetei (részben) megmaradnak, mégis úgy érzi, komoly gyógyulási folyamaton ment keresztül, más ember lett, még mindig van feladata, de megváltozott. Volt olyan, aki gerincproblémától szenvedett, majd eljátszották a fájó testrészeket, amiből rájött, hogy pontosan úgy van ő is beszorulva az anyósa és a felesége közé, mint ahogy két csigolya közé a porckorong. Később rendet rakott az életében, és bár a gerince nem gyógyult meg tökéletesen, de jól viselhető állapotba került. Ehhez hasonló esetből nagyon sok volt már. Természetesen egyszer-egyszer előfordul olyan is, hogy a játék ellenére nem enyhülnek a fizikai tünetek. A jövőben még több kutatást kell végeznünk ennek tisztázása érdekében.

- Hová fejleszthető még a módszer?
- Azt szeretném, hogy minden olyan ember, akinek fontos a testével való kapcsolat, el tudja sajátítani az ehhez szükséges kommunikációt, és ha megbetegszik, akkor az első választások között ott legyen a szomatodráma. Csak azután menjen orvoshoz, gyógyszerért vagy műtétre. Ezzel sokat spórolhatna magának és az ellátórendszernek is. A kurzusok nincsenek ingyen, egyelőre ebből tartjuk fent az alapítványunkat, ám komoly szándékunk, hogy társadalmi célokat is támogassunk, mert sokszor azok szorulnak rá leginkább a módszerre, akik nem engedhetik azt meg maguknak, és így nem jutunk el hozzájuk. Remélhetőleg ez hamarosan megváltozik.