Hogyan lehet embernek maradni akkor is, ha az életünkért kell küzdenünk? – ezzel a kérdéssel is foglalkozik Eglis István önéletrajzi könyve. A XX. századi magyar pap életének fordulópontjai többször kapcsolódtak a húsvét által is felvetett kérdésekhez.
A közelmúltban jelent meg Eglis István: Keresztúton - Egy magyar pap Dachau poklában című könyve. Az önéletrajzi regény először jelenik meg nyomtatásban, amelyben a római katolikus pap szerző a koncentrációs táborban, fogsága idején átélt tapasztalatait összegzi. A regény legfőbb kérdése az a felebaráti szeretet, amely a legvégsőkig megy a szenvedés közös vállalásában.
Soós Viktor Attila történész szerint Eglis István nagyon kalandos, izgalmas életutat járt be. A könyv szerzője a Budapestet is magába foglaló esztergomi főegyházmegye papjaként az egyházközségi munkás szakosztály tagja volt, és – mint a két világháború között a fővárosban, illetve az ország számos területén sok más pap – munkás fiatalok hitéleti patronálásával foglalkozott.
Eglis István római katolikus pap életútja - Szombat reggel
Az 1913-ban született fiatal papot az 1940-es években nem hagyta nyugodni a megszálló náci csapatokat jellemző kegyetlenkedés, ezért társaival együtt segíteni próbált az üldözötteken. 1944. december elején Eglis Istvánt és több más papot, illetve világi munkatársát letartóztatta a Gestapo. December 19-én indult velük a vonat a dachaui megsemmisítő táborba. A lágerbe Európa számos országából gyűjtötték be a hitleri gondolatnak ellenálló papokat, szerzeteseket, akik olyan sokan voltak, hogy a nácik önálló papi barakkokat hoztak létre.
Eglis István leírja, mennyire nehéz volt megmaradni a krisztusi úton, gyakorolni a felebaráti szeretet, miközben a mindennapi túlélés volt a feladat, például, amikor úgy érezte, agyon tudná verni „azt a nyavalyás kis tolvajt”, rabtársát, aki ellopta az egy falat kenyerét. Ilyenkor nem csak az volt a kérdés, hogy le tudja-e gyűrni magában ezeket a rossz érzéseket, hanem, hogy a körülmények ellenére képes-e adni a rászorulónak abból a nagyon-nagyon kevésből, ami a napi élelmiszeradagja volt. Az egyik esetben egy haldokló testvérüknek, akinek már csak napjai voltak hátra, megpróbálták összegyűjteni a táborból a legjobb falatokat, hogy segítsenek a szenvedőn, tartsák benne a lelket.
Soós Viktor Attila szerint egy ilyen körülmények között, amiikor az embert több millió társával együtt megkínozzák, megalázzák, a legnagyobb mélységben átélhető Krisztus szenvedéstörténete. Hozzátette: a fiatal pap célja az volt, hogy azzal együtt, hogy az életéért küzdött, olyan helyzetben is ember tudjon maradni, amikor a hite, vallás, erkölcse szerint nem megfelelő helyzetbe kerül.
Eglis István miután túlélte a lágert, hazajött, és folytatta papi életútját, és ismét a munkás fiatalok felé fordult, úgynevezett munkáslelkész lett, ami az újabb, immár kommunista diktatúra idején felkeltette az állambiztonság figyelmét. Eglis Istvánt 1953-ban ismét letartóztatták, majd ’56 ősze hozta meg számára a szabadulást. Bár a forradalom leverése után az új kádári vezetés célja az volt, hogy az ’56-ban kiengedett papok töltsék le a korábban kiszabott szabadságvesztés idejét, Eglis Istvánt 1957-ben így újra bezárták. Később, miután szabadult, a hatvanas évek elején, államellenes szervezkedési ügyben ismét a hatóságok célkeresztjébe kerül, és bár nem börtönzik be, vallatásra és kihallgatásra elviszik.
A pap ellen szólt, hogy munkásfiatalokkal foglalkozott, akiket a kiépülő kommunista diktatúra saját bázisának szemelt ki. Soós Viktor Attila szerint a pártállamnak ’56 után is nyilván az volt a célja az Eglis István elleni fellépéssel, hogy megtörje, és kivonja a fiatal munkások által is látogatott vallásos közösségek életéből. Ez a hatalomnak nem sikerült, de a sorsnak igen. A pap 1963-ban balesetet szenvedett, majd a sebe miatt kialakuló vérmérgezésben meghalt.
A történész szerint amikor az egyház a keresztre feszített Krisztusra tekint, Eglis István életútja is felveti a kérdést, hogy amikor nehézségek, megpróbáltatások elé kerül az ember, tudja-e a nehezebb utat választani.
